Mondtam már, hogy utálom, ha becéznek? Nem? Akkor most mondom! Neki is elmondtam, de nem értette meg. Pontosabban nem érdekelte, és ahányszor megpróbált lekoptatni, mindig úgy kezdte: „ Na ide figyelj, Kiscsillag.”. Vagy „ Tudod, mit, Kiscsillag…?”. Esetleg „ Háromig számolok, Kiscsillag…”. Na persze nem azért illetett eme becses jelzõvel, mert kb hat évesnek néz, de nem is azért, mert annyira kedvel, hanem pusztán azért, mert imád gúnyolódni. Na persze, mintha rajta nem lehetne. A gúnyolódáson, a szarkasztikus megjegyzések hangozatásán kívül talán máshoz nem is ért. Na jó, meg tudja villogtatni éjfekete szemeit… az aztán nem semmi, ahogy azzal a szempárral nézni tud! Kíváncsi vagyok, kedvesen, vagy legalább annak árnyalatával képes-e valakire ráemelni a tekintetét.
Szóval, mint említettem, becézget. Én már csak puszta kedvtelésbõl is követem mindenhová, akkorákat tudok nevetni rajta, ahogy látom, hogy felforr a dühtõl az agyvize!

Már egy órája feküdtem be az ágyamba azzal az elképzeléssel, hogy becsukom a szemem és alszom, de még mindig a ma történteken jár az eszem. De bármelyik „akciómnál” járok is, minden második kérdésem az: „Ennyire könnyelmû lennék?” Még sosem fordult velem elõ olyasmi, ami ma. Ráadásul nem is egyszer. Bár logikus magyarázat lehet, hogy majd’ 17 éves lévén a „jobb késõbb, mint soha” elvvel beindultak a hormonjaim. Amire viszont eddig nem találtam magyarázatot, hogy a többi fiúnál ez miért nincs így? Oké, Black nem rossz, meg láttam tegnap is egy jó srácot. Ha elindulok azon a szálon, hogy a rossz fiúk vonzanak, akkor itt van Malfoy. De tõle hányingert kapok. Bár vele is álmodtam már, ráadásul félmeztelen volt, s annak ellenére, hogy, ha jól emlékszem, az álomban nem volt ellenemre, mégsem véletlenül ébredtem gyomorbántalmakkal.

Még mindig nincs kedvem aludni, egyszerûen nem tudom kiverni a fejembõl a mai napot.
Amikor beléptem a Nagyterembe, kihívásomat keresve a Mardekár asztal felé pillantottam, de tényleg csak pillantottam, hogy ne legyen feltûnõ. Piton sehol nem volt még. Mire újra feleszméltem, már reggelim felét megettem, csevegtem egy jót azzal a helyes kislánnyal, aki minden reggel mosolygósan köszön nekem, és már Perselus is az asztal legvégénél erõltette magába szerény reggeliét. Hogy mit evett, lényegtelen, nem a kaját néztem. Annál inkább a karját. Na meg a kézfejét, a száját, vonásait, ahogy arcizmai különféle összehúzódásokkal és elernyedésekkel alakítják mimikáját – ami éppenséggel annyiból állt, hogy kinyitotta a száját, bekapta a falatot, becsukta a száját, megrágta az ételt, lenyelte, majd újra. Amiélie, a tizenpár éves kislány böködésére kaptam csak fel a fejem, rájöttem, hogy elbambultam. Szerencsére a kis mütyür nem foglalkozott azzal, hogy mit vagy inkább kit néztem, csak saját mondókájával törõdött. Bólogattam párat ott, ahol éreztem, hogy kell, egyébként fogalmam sem volt, mirõl beszélt. Viszont annál inkább foglalkoztatott kihívásom tárgya. Tulajdonképpen akkor még csak elemeztem a mogorva srácot. Ez körülbelül tíz percig tartott, egyébként talán még az is sok volt, ugyanis túl sok felfedezni vagy elemezni való nem volt rajta, mint ahogy általában máskor sincs.
- Hijje, a francba! – szóltam el magam, de, mint kiderült, jókor, ugyanis Amélie csak annyit mondott, hogy õ nem így fogalmazott volna, de igazam van. Én viszont nem az õ történetére reagáltam, hanem csak hangosan megjegyeztem – nem túl finom módon -, hogy elszúrtam a megfigyelést, azaz lebuktam. Újabb bambulásomból ugyanis az ébresztett fel, hogy farkasszemet néztem Perselusszal. Na, azon felkiáltásom után behúztam nyakam, és azon kezdtem el töprengeni, hogy ezt hogy’ magyarázom ki. Mert ugyebár feltétlen késztetést éreztem arra, hogy ezt ne hagyjam annyiban, hiszen tudtam, ott és akkor én voltam az egyetlen, aki tisztában volt azzal, hogy mekkora tévedés történt, én ugyan nem figyeltem Õt, én ott se voltam, nem csináltam semmit, és még azt a semmit is neki háttal tettem.
Követtem tekintetemmel, amint feláll, s nyugodt léptekkel, rám többet ügyet sem vetve elhagyta a Nagytermet. Tudtam, hogy ritka hülyét csináltam magamból, de akárhogy törtem a fejem, nem jöttem rá a félreértés tisztázásának módjára.
Minthogy a reggelimet megettem, Amélie is indulni készült, én sem növesztettem tovább a fenekem együltõ helyemben, felálltam, s egyre szaporább léptekkel elindultam kifelé.
Grrr, amiért nagyon mérges vagyok, hogy az a három pojáca Malfoy vezetésével nem talált jobb idõpontot a szekálásomra. Amikor felálltak a helyükrõl, már akkor tudtam, hogy most én következem. Kihasználtam, hogy még nem értem ki a Nagyterembõl, és anélkül, hogy gyávának látszottam volna, egyszerûen csak megálltam hirtelen egy helyben, s karba tett kézzel várakozni kezdtem. Csak vártam, vártam, de nem jöttek. Akkor megfordultam, s unott képet vágva rájuk meredtem… volna, ha ott lettek volna. De, hogy hogy’ jutottak ki elõttem, azóta sem tudom. Nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy amint kiléptem, az a tohonya Crak vagy Monstro vagy én már nem is tudom, melyik, nekem rontott, elhúzott magával, számat befogta, kivonszolt magával a parkba a cserjékhez, és ott elengedett. Persze, addig hiába rúgkapáltam, annál a minimum kétszáz kilós toronynál nem lehettem erõsebb, akárhová sikerült ütöm, „puha párnákba” ütköztem. Amint földet értem, azt hittem, menten elsikoltom magam, ugyanis szinte láttam, amint belilul a fejem, és tisztán hallottam, hogy akkorát reccsent a lábam, hogy legalább ötven apró darabra tört a sípcsontom. Tuti, hogy valami volt ott, amiben megbotlottam, bár utána nem igen figyeltem fel akadályra, nem mintha azt kerestem volna, mibe rúgtam bele. Malfoy természetesen már ott állt undorító vigyorral a képén, pálcáját rám szegezve.
- Ejnye, ejnye Kiscsillag. Azt hitted, elfelejtettünk, ugye? No ne légy szomorú, már itt vagyunk neked. – szóval õ kezdte a Kiscsillagozást. Perselus csak meghallotta, mint eddig minden mást. Abban a pillanatban azonban nem újdonsült becenevemmel voltam elfoglalva, amit nem is tudom, hogy kaptam, valószínûleg ez is abból a határtalanul rosszul összerakott Malfoy-agyból származik, amit Lucius magáénak tudhat, hanem csonttörésemmel. Még sosem volt olyanom, tudtam, egyszerûen helyre lehet hozni, de éppenséggel a tagjaimban sajgó fájdalomtól, amit az a behemót szorítása és lökése okozott, mozdulni sem bírtam. Mellesleg most jut eszembe, milyen érdekes, hogy bezzeg nekem nem szabadna Perselus után járkálnom, de õ mindig megjelenik ott, ahol én vagyok.
Tehát, hogy is volt azután? Ja, igen, az a két bamba képû csatlós ott röhögött rajtam „gazdájukkal” együtt, csak épp azt felejtették el, amiért odavonszoltak. Tuti, hogy élvezték, hogy „enyhe” fájdalmak gyötörtek, bár igyekeztem nem kimutatni.
Aztán jött egy-két fenyegetõ szó, tudtam, az a görény nem kínozhat meg, bár tõle minden kitelik…
Párszor visszabeszéltünk egymásnak, de ez most nem érdekel… élénken emlékszem, amint egyszer csak, amikor már Malfoy nagyon feldühödött és kész volt arra, hogy akármit mondjon rám, egy kék fény kíséretében deja vu érzésem támadt: Malfoy ugyanúgy dõlt el, mint amikor pár napja kõszoborrá változtattam. Crak és Monstro szintén, ezt onnan tudom, hogy egyikük majdnem rám esett.
Megmentõm pedig nem volt más, mint Perselus Piton. Persze már nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy mi a fenét keres ott és már megint hogy lehet, hogy ott van, ahol én. Hálás voltam neki, amiért véget vetett Malfoy játékának, mert, mint mondtam… vagy nem mondtam? Szóval a pálcámat ügyesen elkobozták azok a szerencsétlenek és hát ki vagyok én, hogy egy egyszerû invitoval visszaszerezzem? Hát persze, hogy nem ment.
Fel akartam nézni megmentõmre, és fel is néztem, csak épp nem rá, hanem hûlt helyére… ahol kb a feje lehetett. Merthogy eltûnt. Újfent. „Nah, ez sincs rászorulva a köszönetemre.” gondoltam bõszen. A lábam még mindig fájt, viszont három pálca hevert a földön, gondoltam, valamelyiket csak használhatnám, fõleg, ha az enyémet kaparintom meg. Pár „au” és „jaj” után sikerült fél lábra állnom, jah, és felvettem találomra az egyik pálcát, aztán elvégeztem az ilyenkor szokásos varázslatot, amit még Madame Pomfrey-tõl lestem el, s próbálgatva még tagjaimat megmentõm lehetséges menekülési irányába indultam.