-Hé, te! Ne húzd ki a gyufát! Megbánod, ha velem húzol ujjat! Ne merészelj közelebb jönni! Tedd le a pálcád! Tedd le!
Kék fény, elhaló kiáltás. Ez én voltam, már megint. Azaz most éppen én fogtam a pálcát és mondtam ki az átkot.
Malfoy merev kõszoborként dõlt el elõttem, szemei tágra nyílva, szája tátva maradt.
-Béna vagy, Malfoy. Miért nem védekeztél? – vetettem oda hanyagul, majd, mintha mi sem történt volna, otthagytam.

Másnap persze Dumbledore professzor irodájában kezdtem a napot Mcgalagony professzor társaságában, bár nem nagyon értettem, miért nem hívattak még aznap. Na jó, valószínûleg nem értek rá. A lényeg az, hogy az én drágalátos házvezetõ tanáromtól megkaptam a „kezelhetetlen” jelzõt, mire imádott igazgatóm finoman leszólta, és forró fejûnek, de még inkább forró vérûnek titulált.
Végighallgattam az ilyenkor szokásos litániát, miszerint jó lenne, ha többet ilyen nem fordulna elõ és, ha legközelebb problémám van azzal a pondróval – na jó, azért õk nevén nevezték azt a fölényeskedõ majmot -, szóljak valamelyik tanárnak. Tudom, tudom, nem elõször intéztem el egymagam a dolgot, s bár nem mindig én maradtam felül, már eleget fejlõdtem, nem szorulok senki segítségére.

Na, azt hiszem, kezdhetem is tesztelni problémamegoldó képességemet. Az a szõke hajú marha és talpnyalói ismét szembe tévedtek velem. Oh, Merlinre! Miért nem elég nagy ez a kastély ahhoz, hogy ezek hárman nagy ívben elkerülhessenek?
- Lucius, megleckézteted ezt a kis sárvérût azért, amit veled tett? – hallom Monstro hangját, amint próbál evidens dolgokkal „ura és parancsolója” kedvében járni. Úgy csinál, mintha ez csak neki jutott volna eszébe.
- Fogd be, Monstro! Téged és a drágalátos barátodat kéne megátkoznom, amiért nem fegyvereztétek le ezt a némbert! – szól vissza neki Malfoy. Feltûnõen közel hallom õket magamhoz, szerintem követnek. Nagyszerû. Ahelyett, hogy tovább haladtak volna provokáció nélkül, inkább újabb megaláztatásnak teszik ki magukat. Ugyanis biztosra vehetik, hogy nem hagyom annyiban, ha megint piszkálni kezdenek.
- Tény, hogy nem ússza meg szárazon a tegnapi esetet. – teszi hozzá Malfoy egy undorítóan kaján, kacajnak csúfolt hörgés kíséretében.
Soha nem kezdik el bosszúhadjáratukat, s ebbõl következõen nem is fejezik be, ha én nem adom meg a kezdõ lökést. Megtorpanok, s unott kifejezéssel az arcomon megfordulok. Egyenesen a szürke görény szemeibe nézve várom az elsõ beszólást.
- Szóval, újra találkozunk. – kezdi a rizsát – Emlékszel még, mit adtál nekem, amiért még nem róttam le tartozásom? – uhh, ezt a felsõbbrendû vigyort törölje le a képérõl, mielõtt még én teszem meg!
- Tisztelt Õgörénysége! Higgye el, ön nem ért ehhez. Ha vitázni óhajt, vitázzon, ha pedig nem, húzza a fejére az alsónadrágját, és hagyjon engem békén. Értve vagyok? – próbálom válasz helyett lerázni. A két talpnyaló csak röhög, de „gazdájuk” csendre inti õket.
- Nem tûröm, hogy egy ilyen kis haszontalan, semmire kellõ sárvérû nõcske sértegessen! Mindjárt meglátjuk, mered-e nagyobbra nyitni a szádat, ha – ajaj, jobb, ha pálcám után nyúlok – kapsz tõlem egy kis… – na most kell cselekednem.
- Ááá! – siker. Ez az üdítõ Malfoy - kiáltás! Igazán szeretem. Most éppen patkányszõrrel ajándékoztam meg. Az õ meglepettségét talán csak a két bambaképûé múlja felül, s lassan, de biztosan hatni kezd az átok is: Malfoy – valószínûsíthetõen csupasz – testén sûrû, középhosszú, barna szõr jelenik meg. Igézõ látványt nyújt szõke haja, s szõrös arca, nyaka, kézfejei. Csak ennyit látok, de tudom, mindenhol szõrcsomók fedik. Elképzelem, hogyan nézhet ki ruhája alatt, s ettõl rázni kezd a kárörvendõ röhögés, alig tudom visszatartani. A meglepõdött barmok ijedten, fenyegetõ pillantások közepette elrohannak – nyilvánvalóan valamiféle ellenszerért, fõleg, hogy ne lássa más ezt a szõrös majmot. Utánuk fordulva nevetek immár hangosan rajtuk. Az azért Malfoynak pech, hogy ez nem igen jöhet össze, mivel nem sokan, de húsznál nem kevesebben vannak épp a folyosón. Tudom, hogy tanárnak nem fognak szólni, Malfoy egyedül, vagy csatlósaival végzi el a piszkos munkát.

- Szép volt. – hallok ekkor egy elismerõ hangot a hátam mögül. Egy pillanatra, bevallom, meghûlt bennem a vér, ugyanis hirtelen nem tudtam, ki lehet e mély hang gazdája. Lassan megfordulok, s amint meglátom, ki szólt hozzám, magam elõtt összefonom karjaimat, s egyik lábamról a másikra helyezve testsúlyomat várom, hogy végre történjen valami. Például díjaznám, ha megmondaná, kicsoda õ, vagy egyszerûen csak lelépne. Na jó, a nevére nem vagyok kíváncsi, túl sok újat nem mondhatna, annyit tudok, hogy Pitonnak hívják, a keresztnevét nem ismerem, de, hogy õszinte legyek, nem is érdekel. Õ is mardekáros, mint az a három átokfajzat, de az itt töltött hét év alatt ötnél többször nem hiszem, hogy láttam ezt a palit. Azt hiszem, vetek felé egy „kösz”-t, és elviharzok. Nincs kedvem egésznap itt állni és várni, hogy a számba repüljön a sült galamb. Egyébként is, mit bámul? Zavarnak azok a pásztázó, fekete szemek.

Még egyszer egy pillanatra visszafordulok menet közben, de csak hûlt helyét látom annak a fiúnak.
Azt mondta, szép volt, tehát valószínûleg neki is a bögyében van Malfoy, és nekem drukkolt.
Álljunk meg egy szóra! Ezek szerint figyelt minket? Hah, máris van szurkoló táborom!
Ajj, csak ne lenne ilyen kíváncsi természetem. Szükségét érzem kideríteni a lehetõ legtöbbet errõl a titokzatos pasiról. Elõször hallottam ma a hangját, mégis egészen… megfogott… nem, nem megfogott, hanem… áh, egyszerûen jónak tartom, és kész.