29. fejezet

Két világ határán 

Perselus csak állt ott, mereven, akár egy szobor, melle előtt összefont karokkal és nézte saját, élettelen testét, ami több, mint harminc éven át adott otthont lelkének.

 Nézte, a teste fölé hajoló zokogó, szőke lányt és úgy érezte majd’ megszakad a szíve.

- Jó vicc! –nevetett fel keservesen. –Mintha nem az imént haltam volna meg! De ha halott vagyok, miért nem tudok tovább lépni ! Már rég máshol kéne lennem. Vagy odafent, vagy odalent! Gyerünk, mi lesz már! Az nem lehet, hogy itt maradjak két világ határán! Vagy ez lenne a pokol?

- Nem, ott most telt ház van. Hála nektek. – csendült fel egy régen hallott, gúnyos hang a háta mögül. Megfordult és amit ekkor látott, attól még a szava is elállt.

Sirius Black, Lily és James Potter álltak vele szemben. És még valaki. Egy férfi, akit életében csak egyszer látott, de mégis felismerte: Richard!

- Na, úgy látom, sikerült meglepnünk a nagy Perselus Pitont! –nevetett fel James, de egy lépéssel sem lépett közelebb egyikőjük sem.

- Mi kerestek itt? –kérdezett vissza meglepetten Perselus. –Ezek szerint, tényleg meghaltam –tudatosult benne.

- Még nem egészen –csendült fel Lily hangja és a férfi kérdő tekintetére, szinte azonnal válaszolt. –Fizikai értelemben halott vagy, de a lelked még nem készült fel. Ez teljesen általános mindenkinél, aki ilyen helyzetbe kerül. Még valami vagy valaki az élethez köt. Mi azért vagyunk itt, hogy könnyebben tudj elszakadni tőle! –mosolygott Perselusra.

- A lényeg az –folytatta Sirius – hogy a mi feladatunk végigvezetni téged életed fontos állomásain, azért, hogy csatlakozhass…tudod… – és csettintett egyet, mire a teremben az eddig intenzíven mozgó, Perselus teste körül sündörgő alakok mind szobor merevekké váltak.

- Ezt most miért csináltad? –kérdezte értetlenül a feketehajú férfi. –Mire volt jó ez?

- Nem tudom, ezt így szokás! Amíg mi úton vagyunk, ebben a világban, csak egy másodperc fog eltelni…

- És miért pont ti? Miért nem olyan, aki közelebb állt hozzám?

- Volt ilyen? –kérdezett vissza minden bántó szándék nélkül James. – Az a nagy büdös helyzet, hogy ha minket küldtek, akkor mi ismerünk… bocs, mi ismertünk téged a legjobban.

- Na és Richard? Te miért vagy itt?

- Diane miatt –válaszolta a barnahajú férfi teljes természetességgel.

 Remek! Meghaltam és körbe vagyok véve életem legnagyobb ellenségeivel és egy olyan emberrel, akit csupán egyszer láttam! –gondolta elkeseredetten.

- Perselus, még valami! – hallotta meg Lily hangját. –Itt nincsenek gondolatok, mivel nincs életed sem. Minden, amit gondolnál olyan, mintha hangosan kimondanád.

- Értem. Még nem haltam meg, de viselkedjek úgy, mintha már olyan lennék, mint ti! Világos és teljesen antidemokratikus egy újonccal szemben, de mindegy, nem veszem magamra! Még egy kérdés: ha végeztünk, akkor továbbléphetek?

- Nemcsak, hogy továbbléphetsz, tovább is kell lépned! –válaszolta Richard. –A halálból nincs visszaút. Legalábbis a nagyfőnök eddig még nem tett kivételt senkivel, aki eljutott erre a szintre.

- Indulhatunk? –lépett mellé a nő. Perselus bólintott.

A következő pillanatban egy erős rántást érzett a gyomra tájékán. Olyan volt, mintha hoppanáltak volna. Mire kinyitotta a szemét már egy régi, hatalmas házban voltak és egy lépcső tetején álldogáltak.

- Fura, mi? –kérdezte őt Sirius és nyilván az ,,ugrásukra” gondolt. –Ígérem, hogy megszokod. Mire az első harmincon túl leszel, már nem fog el az émelygés meg hasonló földi érzések –azzal a fakorláthoz lépett és lenézett a nappaliba.

Piton egy-két mély lélegzetvétel után végre körbe tudott nézni a házban. A kopottas falak, a recsegő parketta és a képek falon… rögtön felismerte azt a házat, ahol felnőtt.

- Miért jöttünk ide? –nézett kérdőn a mellette álló nőre.

- Majd meglátod –suttogta Lily, mintha bárki is meghallhatná rajtuk kívül.

A férfi nem tehetett mást, ő is várt. Nem kellett sokáig.

A bejárati ajtó nagy hanggal vágódott ki és egy feketehajú gyerek rontott be rajta. Perselus azonnal felismerte benne gyermekkori önmagát.

A fiú felvágtatott a lépcsőn és becsapta szobája ajtaját.

- Utána mehetünk? –kérdezte bizonytalanul a férfi. James bólintott.

- Csak sétálj át az ajtón. Már megteheted.

És így is tett, társai pedig követték. Egy szobában találták magukat. A falakon képek lógtak a polcokon könyvek sorakoztak. Az egyik falnál pedig egy ágy állt, amin a kis Perselus feküdt.

- Tisztára olyan, mint egy normális ember szobája – nézett körül Sirius is, de mikor pillantása találkozott Pitonéval, azonnal barátságosabb hangnemre váltott. –Te vagy? –intett fejével az ágyon olvasgató fiú felé. A férfi bólintott. Csak nézte gyermekkori önmagát és bármennyire is próbált elszakadni a látványtól, nem sikerült.

A szoba ajtaja hirtelen kivágódott és egy hatalmas termetű férfi rontott be rajta. Egyenesen a gyerek ágyához ment és karjánál fogva ülő helyzetbe rántotta.

- Nem megmondtam neked, te büdös kölyök, hogy a kis sárvérű barátaidat ne hozd ide?! –ordított a férfi. –Válaszolj! Nem megmondtam? Vagy talán tagadod, hogy tegnap, mikor nem voltam itthon, itt voltak?! Na, mi lesz?! Elvitte a cica a nyelvedet, édes fiam?!

- Nem, apa –válaszolta engedelmesen a fiú.

- Hangosabban! Nem hallottam jól!

- Altus, hagyd abba! –csendült fel egy kicsiny, fekete hajú nő hangja az ajtóból. Szép arca és gyönyörű fekete szemei voltak. A felnőtt Perselus önkéntelenül is elindult felé, de James visszafogta és nyugalomra intette.

- Ő az anyád? –kérdezte. Piton bólintott. Tudta, mi következik és szerette volna megakadályozni, de nem tehette.

Az apja elengedte fia karját és felesége felé indult. Szemében őrült fény csillant.

- Hogy mondtad? –suttogta vészjóslóan.

- Azt mondtam, hagyd békén a fiam!

- Csakhogy ő az én fiam is! És nekem kell megnevelnem, ha te nem vagy rá képes! –és egy gyors mozdulattal elkapta az asszony karját is és olyan erővel szorította, hogy ujjai teljesen elfehéredtek.

Az ijedt fiú megpróbált anyja segítségére sietni, de apja ellökte magától és ő a falnak tántorodott.

- Ne merj velem ujjat húzni, kölyök! Te pedig – fordult a nő felé –jobb, ha örökre megjegyzed, egy Pitonnak mindig igaza van!

- Hagyd békén Perselust! –kiáltotta az asszony és megpróbált kiszabadulni férje erős szorításából. Dulakodni kezdtek, és a férfi megelégelte felesége harciasságát, egy nagyot taszított rajta. A nő pedig hátraesett, egyenesen le a lépcsőn. Mire leért már halott volt!

- Anya, ne! –kiáltott fel a feketehajú fiú és már indult volna anyja segítségre, de apja ismét karon ragadta.

- Hagyd békén! –parancsolt rá és belökte a szobájába, majd rázárta az ajtót.

A felnőtt Perselus ökölbe szorított kézzel nézte végig újra az eseményeket. Nem szólt egy szót sem. Megérezte, hogy Lily a vállára teszi a kezét és hallotta, amint azt suttogja:

- Sajnálom!

Piton megrázta a fejét és szembenézett társaival.

- Az egész életem ilyen volt! Ha megint szórakozni akartok rajtam, akkor nem jó embert választottatok.

- Idefigyelj! A mi feladatunk az, hogy végigvigyünk életed legfontosabb állomásain! –veszekedett vele Sirius. –Nem mi állítjuk össze, hogy hova menjük és bármennyire is hihetetlen, nekünk sem füllik a fogunk hozzá, de meg kell tennünk! Ugyanis ez a munkánk! Ráadásul, neked is érdeked, hogy végre tovább léphess, az ördögbe is! Hát nem érted, neked itt már nincs keresni valód! A földi életed lezárult, ha tetszik, ha nem! Vége! Finito! End…

- Sirius, szerintem megértette! –emelete fel kezeit hárítón James, majd a fekete hajú férfi felé fordult, miközben a szoba, a bútorok és a falak körvonalai egyre inkább elmosódtak, míg végül feketeség vette át helyüket. – Meg kell értened, hogy itt minden a te érdekedben történik. És minket küldtek, hogy segítsünk neked.

Perselus lassan ráemelte tekintetét a vele szemben álló férfira. Szemei keserűséget és dühöt tükröztek.

- Sok… sok helyre kell még mennünk? –kérdezte. –Mármint… sok ilyen emlék lesz még?

- Ezek mind életed fontos állomásai voltak, vagy így, vagy úgy, de megélted őket. A cél az, hogy lásd, nem tudnál változtatni rajtuk akkor sem, ha mindent újra kezdhetnél – mosolygott rá kedvesen Lily. –Ezt meg kell értened. Szólj, ha indulhatunk!

Perselus bólintott és a következő pillanatban már egy száguldó vonaton találták magukat. A fülkék diákokkal voltak tele és mind egy cél felé utaztak. Roxfortba.

Piton egy magányos fiúra lett figyelmes, aki egy fülkében egyedül üldögélt és az ablakon át nézte az elsuhanó fákat.

A társaság egyszerre ült le a fiúval szemben és vártak.

- Ez már az a Perselus, akire én emlékszem! –nevetett fel Sirius és kényelmesen hátradőlt az ülésben, nem mintha bármit számított volna. – Hosszú, fekete haj, fekete talár… igen, ez te vagy!

- Befognád, Black? – nézett rá szemrehányóan a felnőtt Perselus és tovább nézte fiatalkori önmagát. Várt valamire vagy inkább valakire…

A fülke ajtaja kinyílt és egy hosszú, szőke hajú lány lépett be rajta, ragyogó mosollyal. Haja copfban össze volt kötve, néhány kósza tincs a szemébe lógott, amit időnként füle mögé simított.

- Szia! –köszönt rá a fiúra, aki szemmel láthatóan nem igényelte a társaságot. Végigmérte az új jövevényt és egy fejbólintással köszöntötte. – Van itt egy szabad hely? Már minden fülke tele van –mosolygott a lány.

- Nem az enyém a vonat! – mormolta a fiatal Perselus, amire a szőkeség lehuppant mellé.

- Diane Westbridge! –nyújtotta kezét a lány. –Na és benned, kit tisztelhetek?

- Perselus Piton.

- Emlékszem erre! –jegyezte meg halkan a fekete hajú férfi. – Az első találkozásunk Dianenal. Atya Ég! Hogy gyűlöltem!

- Gyűlölted? –kérdezett vissza nevetve Richard. –Hogy lehet egy ilyen tündéri lányt gyűlölni?

- Most viccelsz, ugye?! – válaszolt kérdésre kérdéssel a bájitaltan tanár. – Pont azért, mert olyan… tündéri volt! Olyan… tökéletes. Ha nem tűnt volna fel, nehéz eset voltam… amíg éltem! Nem nagyon vágyódtam mások társaságára. Szerinted miért nem ült senki ebben a fülkében? –nézett Richardra sokat sejtetőn.

- Én megpróbáltam, de azt mondtad valami ismeretlen betegségben szenvedsz, aminek a lappangási ideje hatvan másodperc és ha elkaptad, hamarosan belehalsz –kuncogott Lily.

- Bocs, de tényleg nem vágytam senki társaságára.

- És Diane mivel érdemelte ki a társaságodat? – vetette fel James.

- Sokat beszélt és nem kellett megszólalnom. Mi van, máris megyünk? – kérdezte hirtelen Perselus, mikor látta, hogy a vonat és a velük szemben ülők körvonalai kezdenek elhomályosodni. –Nem maradhatnánk még egy kicsit?

- Nem az a cél, hogy jól érezd magad, öregem! – szólalt meg Sirius és karon ragadta a feketehajú férfit, hátrébb húzva, hogy a kép elhomályosodhasson, hogy elérhessék a jótékony sötétséget azért, hogy egy újabb emlékbe kerüljenek.

Lassan körvonalazódott az újabb helyszín: egy nagy helyiség, tele emberrel, akik ettek, ittak, vagy éppen beszélgettek. A Három Seprű! Madame Rosmerta sürgölődött a vendégek körül, kinek valami ételt, vajsört vagy erősebb italt hozott.

Az egyik távoli asztalnál egy fekete kabátos alak ült, csuklyával a fején. Perselus és vezetői egy szempillantás alatt mellette voltak és csendben figyelték az eseményeket. Az ajtón ekkor egy magas, fehérszakállú varázsló lépett be, Dumbledore. Odasétált a csuklyás alakhoz és intett neki, hogy kövesse az egyik hátsó szobába.

A kis társaság utánuk ment. Bent aztán lekerült a csuklya a férfi fejéről és ott állt az alig húsz éves Perselus. Sápadt volt, fáradtnak látszott, de figyelmesen követte az idős mágus minden egyes mozdulatát. Bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben.

- Miért kell…? –kezdte suttogva Sirius, de a többiek csendre intették, mire ő égnek emelte a tekintetét, amolyan ,,mit vétettem?” stílusban, de aztán ő is figyelt.

- Nos, Perselus…miért hívott? – kérdezte távolságtartón az igazgató, néhány lépéssel távolabb a férfitől.

- A segítségét szeretném kérni! –válaszolta a férfi esdeklőn.

- Nem hiszem, hogy nekünk bármi megbeszélni valónk lenne.

- Igazgató úr, kérem! Én ki akarok szállni! – csúszott ki a fiatal Piton száján és tekintetét az idős mágusra emelte. –Könyörgöm, segítsen!

- Miért higgyek magának? Egyszer már elárult – folytatta könyörtelenül Dumbledore. Ki akarta szedni belőle az igazságot! Ha kémkedni jött azt, ha pedig nem, akkor azt, hogy miért kereste fel valójában.

- Nem kérem, hogy bízzon bennem, csak azt, hogy hallgasson meg! – látta, ahogy a varázsló bólint és belekezdetett a történetébe. Elmesélt mindent az elejétől kezdve, hogy milyen rémtetteket vitt véghez és milyen parancsokat teljesített. Tudta, hogy ezzel a tettével feléget minden hidat maga mögött, de nem érdekelte. Annyira őszinte volt, amennyire csak lehetett. Már nem volt visszaút.

Dumbledore figyelmesen végighallgatta, majd némi hallgatás után ráemelte égszínkék szemeit a vele szemben ülő fiatal férfira és néhány másodperccel később már tudta, nem hazudik.

- Rendben, Perselus! Kap egy utolsó esélyt!- válaszolta. –Egy legutolsót! Ha elárul, én már nem segíthetek többé.

A szobában lévő alakok mozgása hirtelen lelassult.

- Mi ez? –kérdezte ijedten a bájitaltan tanár mellette álló társait.

- Semmi, csak vége az emléknek – válaszolta közömbösen James, majd félve megkérdezte. –És mi történt ez után?

- Dumbledore aláíratott velem egy papírt, amolyan szerződés félét. A tinta elszíneződik, ha elárulom őt –tette hozzá a férfi.

- És később, mi volt? –tette fel az újabb kérdést Sirius, miközben a szoba körvonalai egyre sötétebbek lettek.

- Ami ezután következett maga volt a kínszenvedés. Sokkal rosszabb volt, mint bármelyik átok a világon. Valami mindig arra késztetett, hogy visszatérjek a Nagyúrhoz és önmagam felett kellett győznöm, hogy ez ne történjék meg. Később mikor már elmúltak a kétségek, feladatokat is kaptam: kémkednem kellett és védenem… bizonyos embereket.

- Kiket? –kérdezett rá James.

- Titeket. Illetve Harryt kellett volna, de hiba csúszott a dologba.

- Hiba, mi?!

- James, kérlek! –nyugtatta meg Lily, kezét a karjára helyezve. –Én kértem meg Perselust az előtt az éjszaka előtt, hogy ha bármi történne velünk, ő vigyázzon Harryre! És megtette –nézett hálálkodva a nő a férfira. –Te is tudod, mi történt azon az estén, James! Nem Perselus tehet róla…

Rövid csend következett, amit Richard hangja tört meg.

- Indulnunk kéne! A következő kép az enyém –húzta ki magát büszkén, karon ragadta Pitont és nem sokkal később egy házban találták magukat. Illetve annak nappalijában, ami ízlésesen volt berendezve. Középen kis asztal, mellette világos kanapé és fotelek. A helyiség nagyon barátságos volt.

Egyszer csak egy három éves forma, sötéthajú fiúcska jelent meg a lépcső alján, maga után húzva kedvenc maciját, aminek feje nagyokat koppant a lépcsőfokokon, majd a gyermek leült a legalsó fokra és játszani kezdett.

Perselus közelebb lépett hozzá. Nagyon ismerősnek tűnt neki a fiú, pedig még soha nem látta ezelőtt.

- Daniel, kisfiam! –csendült fel egy ismerős hang a szoba másik végéből. A gyerek és Piton egyszerre fordultak meg.

- Diane –suttogta a férfi.

- Mami! –kiáltott fel boldogan a kisfiú és édesanyjához szaladt, aki felkapta őt és megfogatta a levegőben, Daniel pedig nagyokat nevetett.

- Mami?! –ütközött meg a feketehajú férfi és segítség kérőn társaira nézett, de azok láthatóan nem figyeltek rá.

- Nemsokára megérkezik Dumbledore professzor és Remus bácsi –folytatta mosolyogva a szőke nő. –Addig szeretném, ha rendbe szednéd magad és lemosnád a csokit az arcodról! Menni fog Danie?

- Igen, anyu –bólintott a kisfiú és felszaladt a lépcsőn.

- Ki…kinek a gyereke? –dadogta Piton a többiek felé.

- Na, te lángész, szerinted kié? –gúnyolódott Sirius és a következő pillanatban már a kisfiú szobájában találták magukat. A bájitaltan tanár értetlenül meredt az ágyon ülő gyermekre és úgy suttogta maga elé:

- Az nem lehet… Az én fiam?

- Bizonyosodj meg róla! –mutatott Danie fel Richard, aki egy fényképet nézegetett. Perselus átnézett a válla fölött és látta, hogy ő van a képen. Még akkor készült, mikor Diane a kastélyba érkezett és rávette Lupint, hogy csináljanak egy közös képet és aztán mindenkiről külön- külön egyet. Rémesen festett a képen, de még néha elvétve mosolygott is.

- Az én fiam –suttogta maga elé büszkén és elmosolyodott, de rögtön el is komorult. Hiszen soha nem ismerheti meg őt és soha nem láthatja többé.

- Gyere! Mennünk kell! – fogta meg kezét Lily és maga után húzta.

- Ne, én még nem… nem akarok elmenni! –ellenkezett a férfi, de hiba. A következő pillanatban már a konyhában voltak, ahol Diane készítette elő a tányérokat és a poharakat a vendégek számára. Úgy nézett ki, minden rendben van vele. Egészen addig a percig, míg , külső személő számára, minden ok nélkül elsírta magát és az egyik székre rogyott.

A bájitaltan tanár önkéntelenül is ugrott volna, hogy elkapja, azonban a nő teste kisiklott kezei közül.

- Miért csináltad ezt velem? Miért? –zokogott Diane. – Perselus Piton, hogy a fene esne beléd, miért hagytál egyedül?

A férfi csak állt magatehetetlenül vele szemben és nem tehetett semmit. Szerette volna megérinteni, megsimogatni, megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, de tudta, hogy ez lehetetlen.

- Kérlek! –nézett könyörgőn a mellette álló társaira. –Hadd érintsem meg! Csak egy másodpercre.

- Nem lehet – válaszolta Sirius.

- Ugyan –keveredett vele vitába Lily. –Tudod jól, hogy ez nem igaz.

- Szabályellenes!

- Igen, te pont arról vagy híres hogy betartod a szabályokat, igaz? –érvelt a nő, majd Piton felé fordult. – Koncentrálj és próbáld meg! Ha sikerül, ő akkor sem fog semmit érezni.

A férfi becsukta a szemét és olyan erősen koncentrált, amennyire csak tőle telt. Arra gondolt, mennyire szeretné megérinteni a vele szemben ülő nőt.

Lassan kinyújtotta a kezét.

Csak remélni merte, hogy egy drága ,,akadályba” ütközik, Diane karjába.

És sikerült! Megérintette a nő karjait, lassan végighúzta rajta hosszú ujjait, majd megsimogatta az arcát, az ajkait és arra gondolt, de jó lenne megcsókolni. Ijedten kapott észbe, hogy ebben a világban nincsenek gondolatok, mégis úgy tűnt, hogy társai nem vettek észre az egészből semmit.

Megérintette a lány hosszú, feltűzött szőke haját és megsimogatta.

- Perselus! –hallotta meg James hangját. –Most már tényleg mennünk kell.

A következő pillanatban már ismét a Roxfort falai között voltak, ott, ahonnan elindultak.

Fájdalomként hasított bele az igazság, hogy már nem él, mikor meglátta a teste fölé hajoló mozdulatlan alakokat.

- Ennyi volt! Ezeket kellett látnod. Most már felkészültél! –mosolygott rá Lily. –Velünk kell jönnöd!

- Még egy kérdés – vágott gyorsan a nő szavába Piton. – Azt mondtátok, hogy életem fontos pillanatot fogom újra élni, mégis, ezek annyira nem voltak fontosak és az utolsó pedig meg sem történt. Ez meg fog történni?

- Valóban, ez a jövő volt –kezdte Richard. –Ilyen lesz nélküled Diane élete. Három évvel a halálod után.

- Akkor Diane most… gyermeket vár…tőlem?

- Perpillanat igen. Azért kellett látnod ezeket a képeket, mert valamiért fontosak neked. És mert odafönt így akarják. Indulhatunk?

Perselus bólintott.

Ekkor egy apró, hófehér madár szállt melléjül, egy levelet ejtve Sirius kezébe.

- Ez Tőle jött! Biztos az engedély –mosolygott, majd gyorsan átfutotta az írást és a feketehajú férfira emelte tekintetét. –Hát nem az engedély. Van egy jó, meg egy rossz hírem! Melyikkel kezdjem?

- A jóval! –vágta rá rögtön a bájitaltan tanár.

- Kaptál még egy esélyt! –fintorgott Sirius. –Visszamehetsz és… élhetsz.

- Na és mi a rossz?

- Ez elég pocsék, nem? Még legalább ötven évet kell várnom, hogy odaát is bosszanthassalak. Na, mi van? Mire vársz? Menj már! Vár az élet! – nézett rá szemrehányón a varázsló. Tény, hogy Piton nagyon bamba képet vágott. Az egészből nem értett egy szót sem. De gondolkodás nélkül elindult.

- Várj! –szólt utána Richard, ő pedig megfordult. – Ha most visszamész, a jövő megváltozik.

- Ez azt jelenti, hogy nem lesz fiam?

- Nem egészen. Előbb utóbb meg kell születnie. Küldetése lesz. De nem most. Sok sikert!

- Vigyázzatok magatokra! –mosolygott rá Lily is.

- Boldog Új Életet! –intett búcsút James is, majd szemrehányóan Siriusra nézett, aki valami olyasmit motyogott, hogy ,, Ja, valami olyasmit”. –És ne feledd! Még találkozunk!

Piton gyors léptekkel haladt saját teste felé. Most már nem érdekelte semmi. Kapott még egy esélyt és ezt nem fogja elrontani. A következő pillanatban visszaereszkedett régi testébe. Érezte, ahogy a vér újra keringeni kezd ereiben majd pedig, mint egy fuldokló kap levegő után. Érzi maga körül az ölelő karokat és érzi, ahogy szíve lassan, de egyre gyorsabban kezd verni, mígnem eléri a normális szintet.

Életben van!

Kinyitotta fekete szemeit és a világ leggyönyörűbb szempárjával találta szembe magát. Arra még emlékezett, hogy elmosolyodott és a hitetlenkedő, könnyes szemek visszanevetnek rá. Aztán ismét minden feketeségbe borult. Elvesztette eszméletét és mély álomba merült. De életben volt és tudta, hogy új életet kezdhet. Egy szebbet és jobbat, egy biztosabbat…