26. fejezet

Az utolsó éjszaka

 

 

Hagrid hajnalban érkezett vissza a kastélyba. Még időben megkapta Dumbledore üzenetét, hogy forduljon vissza, ha úgy érzi, nem járna sikerrel. Ő azonban nem tette, de még így is idejében visszatért.

Éppen az igazgató irodája felé igyekezett, hogy jelentse neki a történteket.

Gondterhelt volt. Amellett, hogy terve kudarcba fulladt és nem sikerült meggyőznie az óriásokat, hogy tartsanak vele, visszafelé egész végig rejtőzködni kényszerült, ugyanis úgy érezte, minden lépését figyelik. Még nagyon régen Pitontól kapott egy láthatatlanná tevő bájitalt, most annak a segítségével maradhatott rejtve az avatatlan szemek elől.

Az óriás léptei csak úgy döngtek, ahogy végigsietett a hosszú folyosón, egészen Dumbledore irodájának bejáratáig. Kimondta a jelszót: ,, Mézes tea” , felállt a lépcső tetejére, ami felvitte őt az ajtóig. Bekopogott rajta és várta a bebocsátó szavakat. Tudta, hogy az idő mágus már rég fent van, vagy talán nem is aludt egész éjjel, hogy valami kézzel fogható tervet eszelhessen ki a mai csatára.

-Gyere be, Hagrid! –hallotta az igazgató barátságos hangját, belépett a szobába.

Dumbledore asztala mögött ült, gondterhelt arccal. A mindig vidám kék szemek, most fáradságot és komolyságot tükröztek.

-Foglalj helyet, kérlek! –kínálta hellyel az óriást, aki lehuppant az egyik székre, szemben az igazgatóval. –Nos, sikerrel jártál?

-Sajnos nem, professzor úr! Az óriások nem jönnek.

-Nem volt elég nekik az ajándék, amit küldtem?

-Hát, vissza éppen nem utasították…

-A halálfalókkal tartanak?- szakította félbe Dumbledore Hagridot.

-Nem, uram. Egyszerűen ki akarnak maradni az egészből. Azt mondták, tudják, hogy ez még nem a végső csata és ezért nem hajlandóak egyetlen emberüket sem feláldozni.

-Ezek nem túl jó hírek –állt fel helyéről az idős mágus és nyugtalanul kezdte el róni a köröket a szobában. – A gond az, hogy hiába jön segíteni a Dumstrang és a Bounxbattons is, még így is borzasztó kevesen vagyunk.

-Na és a többi varázsló? A szülők…

-Nem tudom, Hagrid. Nem tudom. Attól félek, hogy még úgy is kevesen lennénk.  A minisztériumnál természetesen ismét süket fülekre találtam – legyintett lemondón Dumbledore.

-Ugyan, igazgató úr! –emelkedett fel székéből a vadőr. –Hisz nálunk vannak a legjobb varázslók a világon. És velünk van Harry is! Nem történhet baj! – erőltetett egy mosolyt arcára az óriás.

-Igy is eggyel kevesebben vagyunk, Hagrid, mint mikor elmentél. Piton professzor nem  velünk harcol majd.

Hagrid szemei elkerekedtek a döbbenettől. Dumbledore egy darabig nézte, ahogy a jószívű óriás reagált a hallottakra, majd elmesélte neki a történteket az elejétől a végig. Az eredmény ugyanaz: mélységes döbbenet.

-Na és Diane… ő tudja?

-Igen, tudja.

-Ó, szegény kislány!

-A diákokat természetesen hazaküldtem és átellenőriztük, hogy tényleg nem maradt-e senki a Roxfortban – magyarázta Dumbledore. – Őröket állítottam a kastély minden jól belátható pontjára és az alsó szintre is. A védőbűbájokat pedig megerősítettem annyira, hogy azonnal riaszt, ha illetéktelenek be akarnának hatolni a kastély területére. Menj, Hagrid! Pihenj le, még alhatsz néhány órát!

A vadőr szófogadóan és némán távozott az igazgató irodájából, hogy azt a néhány órát még kihasználja. De nem pihenésre. Útja a Tiltott Rengetegbe vezetett…

 

Piton egyik oldaláról a másikra fordult. Hiába aludt el szinte rögtön, amint vízszintes helyzetbe került, az álom, ami kísértette, nem hagyta nyugodni.

Amint lehunyta a szemét, rögtön visszatért annak a szőke boszorkánynak az arca, aki olyan kedvesen és szerelemesen mosolygott rá, mint még eddig soha senki. A férfi azonnal tudta, ki ő és rettenetes haragra gerjedt.

Úgy ugrott fel az ágyból, mintha az élete múlna rajta.

Az ablakhoz sietett, szélesre tárta és mélyeket lélegzett a friss hajnali levegőből, hogy valamelyest megnyugodjon.

Nem lehet igaz! –gondolta magában. – Megőrültem! Soha nem érdekelt, hogy ki az, akit éppen meg fogok ölni, pláne, ha még rá is szolgált az illető. Na, de most! Úgy viselkedem, mint egy elmebeteg! Miért jön elő mindig Diane?! Miért, amikor gyűlölöm! Igen, gyűlölöm, azért, amit tett: megalázott és hülyét csinált belőlem az egész iskola előtt! – felindultan kezdett el járkálni a szobában. – Mégis… valamiért érzem, hogy már nem ugyanaz, aki akkor volt! Valami hiányzik, de mi?

Néhány kereked, öregem! – kiáltotta egy rég nem hallott hang.

Olyan, mintha néhány év emlékét kitörölték volna fejemből! Á, őrültség! –legyintett ingerülten. –Ki a fenének állna érdekében és miért? Tiszta agyrém az egész… De mégis, valamiért úgy érzem, hogy kötődöm ehhez a lányhoz. De akkor meg miért gyűlölöm?!

Elég, öregem! –ült le az ágy szélére. –Pihenned kell, mert holnap, illetve ma nehéz napod lesz!

Persze! Könnyű azt mondani! –vitatkozott önmagával. –Még hogy pihenni, akkor, amikor lecsukom a szemem és megjelenik előttem az az arc! Őrület! Csak tudnám, miért? Miért velem történik az ilyen? Most már tényleg kezdek olyan lenni, mint egy érzelgős vénember!

Az egyik székhez sétált, hogy elővegyen egy altató hatású bájitalt talárja zsebéből, ehelyett, csak a holdkövet találta.

-Mi az ördög! Ez meg hogy kerül hozzám? –kérdezte önmagától hangosan. –Mindegy, nem erre van most szükségem! Lássuk csak! –nyúlt be a másik zsebébe. –Mindig hordok magamnál egy nyugtató vagy altató szérumot! Meg is van! Akkor, hát…  egészségemre- és kiitta a fiola tartalmát. Az ágyhoz sétált, lefeküdt és nyugodt, mély, álmok nélküli alvásba merült.

 

De ezen az éjszakán nem csak a bájitaltan tanár aludt nyugtalanul, hanem egy fiatal, szőke boszorkány is a Roxfort falai között. Hánykolódott az ágyban és bárhogy is próbálta, nem jött álom a szemére.

Diane felült és úgy érezte, menten megőrül. Nem tudta túltenni magát azon, amit Perselus tett.

Rettenetesen érezte magát és önmagát okolta, azért, ami történt.

Nem kellett volna elengednie a Grimmould- térről akkor este  Nem hiába érzete, hogy valami rossz fog történni velük, de erre azért nem számított!

Hogy volt képes elárulni Dumbledoret, azt az embert, aki annak idején olyan sokat segített neki? Miért tette? És vajon önszántából tette mindezt vagy valaki kényszeritette?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések százai sorjánztak a fejében, amikre talán már soha nem kap választ.

Egy idő után már nem bírta, úgy érezte valamit tennie kell.

Felkelt az ágyból és felvette köntösét, majd kilépett a hűvös folyosóra és útját az alagsor felé vette, a bájitaltan tanár szobájába.

Remélte, hogy talál valami nyomot, ami arra utal, hogy a férfi valóban a halálfalók közé tartozik-e vagy valami más körülmény miatt döntött úgy, hogy visszatér közéjük.

Mikor leért Piton szobájának ajtaja elé, egy percig sem tétovázott. Kimondta a titkos varázsigét, amivel bejuthatott. Tudta, hisz Perselus egyszer elárulta neki.

A zár felpattant és ő ott találta magát abban a helyiségben, ahol élete legboldogabb pillanatait töltötte.

A szoba abban az állapotában volt, amilyenben hagyták néhány nappal ezelőtt, amikor olyan hirtelen kellett elmenniük a Dumbledore által összehívott Rend gyűlésre.

A mindig pedáns Perselus Piton még be sem ágyazott maga után, az ágynemű szedett –vedett állapotban lógott le az ágy egyik végén.

Körbenézett a szobában és az egyik fotelban meglátta azt a harisnyát, amit utolsó közös éjszakájukon viselt és amit a férfi olyan ügyetlen mozdulattal próbált lehámozni róla.

Önkéntelenül is elmosolyodott, amint megrohanták az emlékek, de aztán elhessegette őket, mondván, most nem ezért van itt.

Perselus íróasztalához lépett, hátha talál valamit az egyik fiókban. Lázasan keresgélt, de egy két iraton és besárgult pergamen papíron kívül nem akadt semmi a kezébe.

Ekkor vette észre, hogy az asztalon, közvetlenül az orra előtt egy könyv hever, könyvjelzővel bejelölve néhány oldal.

Diane úgy gondolta, szerencsét próbál. Kinyitotta hát a vastag olvasmányt, de néhány bájital recepten kívül nem talált benne semmi érdekeset., igyhát visszatette a könyvjelzőt és ekkor pillantotta meg, hogy az nem is könyvjelző, hanem egy fénykép.

Perselusról és róla.

Az utolsó évükben készült, amikor  nagy nehezen sikerült rávennie a fiút, hogy csináltassanak magukról egy közös képet, hogy legyen valami emlékük egymásról. Persze Piton ágált a dolog ellen és mindent bevetett, hogy lebeszélje a lányt őrült ötletéről, de miután az összes kifogás- és érv-fegyvertárát elpuffogtatta, beadta a derekát, azonban ez meg is látszik a képen. Az akkor tizenhét éves fiú úgy néz ki, mintha a fogát húznák, Diane viszont nem győz mosolyogni.

Igen –ismerte el magában a lány és szomorúan elmosolyodott. –Ez a kép kivételesen jól sikerült rólam! Nem is gondoltam volna, hogy Perselus megőrizte!

Becsukta a könyvet és tovább kutatott. Az asztal másik végében egy újságból kivágott cikkre lett figyelmes.

 

Újabb halálfalókkal számoltak le

 

  Újabb titkos halálfaló- bandát számoltak fel tegnap egy London melletti kis faluban. A Mágiaügyi minisztérium aurorjai, a kivételes tehetségű Diane Westbridge vezetésével csaptak le Tudjukki egykori követőire.

A halálfalók egytől egyig bíróság elé állíttattak és elítéltettek…

 

A cikknek itt vége is volt. Úgy tűnt Perselus nem érdekelte különösebben a tartalma. Ami a kivágásba belekerült, csak azért került bele, mert másként nem lehetett volna körbevágni a Dianet ábrázoló képet.