24. fejezet

Meglepetések

Diane fejébe olyan erős fájdalom hasított, mintha egy sziklával ütötték volna. Szédülni kezdett, úgy érezte, ha nem ül le, most rögtön elájul. A legközelebbi székhez támolygott és szinte ráájult.

Dumbledore és a jelen lévő Rendtagok aggódva tekintettek a fiatal nőre és szinte egy emberként siettek a segítségére.

- Rosszul van, kedvesem? – kérdezte Mrs. Weasley és néhány lépéssel mellette termett. – Arthur, hozz gyorsan egy kis vizet ennek a lánynak! – adta ki a parancsot férjének, aki szó nélkül indult a konyhába. Az asszony ismét Diane felé fordult. – Jól van! Lélegezzen mélyeket!

- Igazgató úr… – kezdte a szőke teremtés, de Molly kedvesen félbeszakította.

- Most jobb, ha nem beszél! Tessék, itt a víz! – nyújtotta felé a poharat, amivel Mr. Weasley éppen visszatért.

- Igazgató úr! Perselus…

- Jaj, kedvesem! Hát nem tud nyugton maradni?

- Kérem! – kiáltotta el magát türelmetlenül a lány, mire is mindenki ráfigyelt. –Perselus üzenni próbált!

- Üzenni, de hát hogy? Nem láttam, hogy bagoly érkezett volna! – értetlenkedett Mr. Weasley és körbenézett a szobában, hogy megbizonyosodjon igazáról.

- Nem is érkezett -  magyarázta Dumbledore. – Miss Westbridge telepatikus képességekkel is meg van áldva. Ha jól sejtem, pont ettől lett rosszul!

- Igen, rég nem használtam már, de ez most nem fontos! – folytatta kétségbeesetten a nő, majd vett egy mély lélegzetet és némileg nyugodtabban folytatta. – Azt mondta, három napunk van!

- Három nap? Az semmire sem elég! – hördült fel Mordon és üveg szeme vadul forogni kezdett üregében. –Ennek így nincs értelme! Miért nem jön vissza és mondja el maga! -  rázta meg fejét az idős auror.

- Mit mondott még? – kérdezte Dumbledore a lány felé fordulva.

- Nem tudom, a többit nem értettem. Olyan volt, mintha, mugli nyelven szólva, valaki vagy valami zavarta volna az ,,adást”. Csak néhány szót értettem, ezek után, de azoknak nem volt értelme!

- Nyilván, amikor visszajön, majd elmondja, hogy értetette! – bizonygatta Mr. Weasley.

- Igen. Bizonyára -  nézett elgondolkodva a lányra az igazgató. -  Indulunk! Vissza a Roxfortba! – pattant fel korát meghazudtoló gyorsasággal Diane mellől és ő volt az első, aki hoppanált a Grimmould- téri házból, a többiek pedig követték.

Piton hirtelen azt sem tudta hol van. Majd’ szétrobbant a feje a hűség- bűbájtól és nem emlékezett semmire. Arra sem, hogy hogy került a Denem- házba. Rettentő szomjúságot érzett és a közeli asztalon álló kupa felé nyúlt és kiitta annak tartalmát. Borzasztó íze volt! Akár a legrosszabb bájitalnak!

Egy ismerős hangra kapta fel a fejét a háta mögött.

- Nem értem, mire volt jó ez az egész! Már egyszer ellenőrizte a Nagyúr, hogy ki hűséges hozzá és kivétel nélkül mindenki átment a rostán.

- Teljesen mindegy Lucius! – válaszolta a bájitaltan tanár. – Így legalább nem vonja el semmi a figyelmünket a végső csatáról.

- Nézz rájuk!  - mutatott a szobában lévő halálfalókra a szőke férfi. egyesek a földön fetrengtek, mások  pedig a falnak dőltek fájdalmukban. –Szánalmas banda! Még egy átkot sem bírnak ki! Aki hű volt a Nagyúrhoz, annak most nincsenek fájdalmai. Ahogy így elnézem elég sok halálfalónak megingott benne a hite!

Piton a világ minden kincsiért sem vallotta be, hogy az ő feje is menten szétrobban! Ezek szerint ő is kételkedett a Nagyúrban?

Nem emlékezett semmire, csak fájdalmat és hiányt érzett. Ugyan mi hiányozhatna neki?! Őrültség!

- Ideje felkészülnünk! – mondta a bájitaltan tanár és szeme fellángolt. – Az a vén bolond és az ütődött bandája nem ússzák meg élve a harcot. Ezt garantálom!

A Rendtagok hangos pukkanással érkeztek meg Dumbledore irodájába.

- Nincs sok időnk – kezdte az igazgató. – Minerva, azonnal küldjön egy baglyot Hagrid után, hogy vagy nézzen valami gyors eszköz után, amivel az óriásokhoz ér mihamarabb, vagy forduljon vissza rögtön!

McGalagony bólintott és szó nélkül távozott.

- Én majd írok Lupin professzornak és Tonks kisasszonynak, hogy igyekezzenek, mert az idő szorít minket. Önöket pedig, kedves barátaim – fordult a többiek felé. – Megkérem arra, hogy menjenek le a titkos szintre és készítsék elő a csapdákat. Miss Westbridge! – szólt a lány után, aki az ajtóból fordult vissza. – Önnek más feladatot szánok. Segítene hazaküldeni a diákokat? Egytől egyig. Kivétel nélkül. Csak Harry maradhat.

- Természetesen – bólintott a lány. – De nem az lenne a cél, hogy minél többen legyünk?

- De igen. A végső összecsapásnál. De ez még nem az. Nem bizony. Legalábbis nem szabadna, hogy az legyen.

- Miért olyan biztos ebben, igazgató úr?

- Mert a jóslatban nem ez az időpont áll.

- Akkor viszont nem lenne jobb, ha Harryt is hazaküldenénk?

- Itt van a legnagyobb biztonságban – válaszolt Dumbledore, majd az egyik szekrényhez baktatott és kivett egy megsárgult papírt. Ránézett, megcsóválta a fejét és nagyot sóhajtva ült le a lánnyal szemben.

- Talán, amikor Perselus visszajön, ő már többet tud mondani és nem kell a sötétben tapogatóznunk – gondolkodott hangosan Diane, majd az igazgatóra nézett, aki komor arccal nézett vissza rá. Hirtelen mindent megértett és elöntötte a félelem. – Nem jön vissza, ugye? – kérdezte rekedten, a választól félve.

- Nem -  hangzott a kurta felelet.

- Baj… baj van?

Az idős mágus bólintott. A mindig vidám kék szemek, most sajnálatot tükröztek.

- Látja, ezt a lapot? – adta a lány kezébe a szekrényből kivett papírdarabot. – Ez a mi ,,szerződésünk” a professzorral. Akkor kötöttük, mikor Perselus úgy döntött, átáll a mi oldalunkra. Megbűvöltük a tintát, amivel aláírta: ha a tinta vörös lesz, az azt jelenti, hogy ismét Voldemort oldalán áll.

- Ő az áruló? –préselte ki magából ezt a néhány szót Diane.

- Előbb kellett volna megnéznem, sajnálom!     

- Ezt nem hiszem el…- suttogta maga elé. Fejét lehajtotta és arcát kezébe temette. Nem akarta, hogy az igazgató lássa, sir.

- Tudom, hogy most nagyon nehéz, de erősnek kell lennie!

- Én vagyok a hibás! Használnom kellett volna a képességeimet, nem pedig megbíznom egy volt halálfalóban! Hazudott nekem! Egyetlen szava sem volt őszinte!

- Én azért nem mennék ilyen messzire…

- Ezt most hagyjuk! – szakította félbe az idős mágust a lány és közömbös arccal az ajtóhoz lépett. – Összehívom a prefektusokat és megmondom nekik, hogy tereljék a házak tagjait a Nagyterembe! Azt hiszem, jobb, ha egyszerre leszünk túl a dolgon és nem aprózzuk el – azzal elhagyta Dumbledore irodáját.

- A Nagyúr nemsokára újra lejön közénk, úgyhogy azt ajánlom, szedd össze magad sürgősen! – kiáltott rá Piton a fiatal halálfalóra, aki a fal felé fordulva csendesen szenvedett. Soha nem érzett még ilyen fájdalmat: minden tagja sajgott és még hányinger is kerülgette.

- Nekem mégis csak vannak kételyeim –szólalt meg a Muglinkinzó névre hallgató férfi. Álarca most sem hiányozhatott.

- Kételyeid? Mégis miben kételkedsz? – fordult felé egyszerre Lucius és Perselus.

- A csata kimenetelében és a Nagyúrban természetesen nem! – válaszolta határozottan. – Esélyük sincs ellenünk. Lehetnek vagy húszan velünk szemben. És azt sem tudják mikor és honnan támadunk-  majd körbe tekintett és folytatta. – Nézzetek rájuk! Használhatatlanok! Ha nem szedik össze magukat, akkor…

- Akkor mi? – mordult rá a szőke hajú férfi. –Folytasd!

- Akkor kicsit nehezebb lesz a dolgunk! Nyugalom…- emelte fel kezét az álarcos férfi.  –Nincs olyan ember és olyan erő, aki fel tudná szakítani a hűség bűbájt! Akkor sem mondanám ki, hogy kételkedem a Nagyúrban, ha így lenne! De természetesen nincs így.

- Természetesen – bólintott sokat sejtetően a bájitaltan tanár. Soha nem volt neki szimpatikus ez az alak, de ezzel a kijelentésével most rátett még egy lapáttal.

- Te nem bízol bennem!

- Én nem bízom senkiben! Soha nem is bíztam!

- Elfelejted, kivel beszélsz! – sziszegte az álarcos és pálcája után nyúlt.

- Ahogy te is! Tedd el! Eszemben sincs hullát takarítani, mellesleg minden emberre szükségünk van! Épp te mondtad! – olyan arccal lépett el a férfi mellől, minta jó reggelt –et köszönt volna egy teljesen átlagos napon.

Eközben a Roxfort falai között nagy volt a sürgés- forgás. A prefektusok a Nagyterembe vezették a diákokat, ahogyan azt Diane kérte.

Izgatott hangzavar törte meg a vásárnap délelőttönként amúgy meglehetősen csendes helyiséget.

A tanulók egymás szavába vágva találgatták, vajon mi lehet az a fontos dolog, ami miatt összehívták őket.

- Lehet, hogy elmaradnak idén a vizsgák! – csillant fel Neville szeme, aki vizsgák alatt a bájitaltant értette. –Remélem, mert nem áll szándékomban Pitonnál megbukni idén… is- tette hozzá csendesen.

- Lehet, hogy kapunk egy Roxmorts- i napot! –vetette fel a Neville mellett helyet foglaló Seamus.

- Vagy lehet, hogy Dumbledorenak szülinapja van és egy jó kis reggelivel ünnepeljük meg! – reménykedett Ron és már lelki szemei előtt látta a fenséges lakomát.

- Nem hiszem. Itt valami komoly dologról lehet szó – szólt komor arccal Hermione.

- Miért a reggeli nem az?

- Ron!

- Jól van, na! –ereszkedett vissza a vörös hajú fiú a helyére.

Ekkor a tanári asztalnál álló Dumbledore szólásra emelkedett és egy pillanat alatt csend honolt a teremben. Még a légy zümmögését is hallani lehetett.

-Nem köntörfalazok, kedves barátaim! Rögtön rátérek a lényegre. Voldemort visszatért és most harcra készül ellenünk.

Hangos morajlás futott végig a diákok során. Volt, aki felsikkantott és volt, aki felpattant helyéről, de fegyelmezettek maradtak. Senki nem kezdett rohangálni és sikoltozni.

- Azonnal, haladéktalanul hazamegy minden diák! – folytatta az igazgató. – Mindenki. Egy óra múlva indul a Roxfort Expessz. Másfél óra múlva egyetlen diákot sem akarok látni a kastélyban! Mindenkinek értesítettem a szüleit és mindenkit hazavárnak! Köszönöm! – azzal kivonult a teremből.

- Ez meg a fene volt?! – értetlenkedett Hermione. –A végső csatában éppen, hogy minél többen kéne lennünk, nem pedig hazaküldeni mindenkit.

- Nyilván jó oka volt rá, hogy így tett -  válaszolta rekedten Ron.

- Tudjukki… visszatért! – suttogta maga elé Neville. –És harcolni akar!

- Beszélnünk kell Dumbledoreral! – állt fel helyéről Harry és elindult az ajtó felé, majd hátra fordult barátai felé.  –Mi van, ti nem jöttök?

A kis csapat elindult az igazgató után, aki éppen akkor kanyarodott be a sarkon, mikor utolérték.

- Dumbledore professzor! – kiáltotta Harry. Az idős mágus megfordult és szembe találta magát a négy baráttal.

- Parancsolj, Harry!

- Igazgató úr, mindenkinek haza kell mennie?

- Természetesen neked nem!

- Na és mi? – állt elő Hermione. – Ha mi harcolni szeretnénk?

- De nem szeretnének.

- Nem az a cél, hogy minél többen legyünk? Akkor miért küld haza mindenkit?

- Annyian vagyunk, ahányan kellünk és eggyel sem többen. Értékelem a bátorságukat, de felesleges áldozatot hozniuk! Értesítettem a Mágiaügyi Minisztériumot, továbbá az összes varázsló iskolát. Sokan jönnek majd, de Önökre semmi szükség!

- Hogy mondhatja ezt? Hiszen…

- Miss Granger! Már csak fél órájuk van a vonat indulásáig! –azzal hátat fordított és tovább indult a titkos szint felé, ahol a többi Rendtag már ügyködött.

Az egyik páncél előtt Charlie és Arthur Weasley veszekedtek, néha pedig Mrs. Weasley is csatlakozott hozzájuk.

Amikor meglátták Dumbledoret mosoly szaladt végig arcukon és Charlie elindult az idős mágus felé.

- Jó, hogy jön igazgató úr! Éppen arról próbálom meggyőzni a szüleimet, hogy a páncélokat bűvöljük meg egy kis átváltoztató bűbájjal: ha valaki hozzáér, akkor ez a vastömeg átváltozhatna mondjuk sárkánnyá vagy hasonlók.

- Őrültségeket beszél ez a gyerek!- lépett melléjük Mr. Weasley. – Ne is figyeljen rá!

- Jó, hát nem kell feltétlenül sárkánynak lennie! – változtatta meg álláspontját a fiú. – Lehet tőlem tündér is, csak hatékonyan tudjon harcolni!

- Olyanok vagytok, mint két gyerek! – szidta őket Molly és Dumbledorera nézett. Mikor látta, hogy az elmosolyodik megnyugodott, hogy talán nem veszi olyan komolyan a férfiak veszekedését.

- Anya, ne babrálj már! – vette le az asszony kezét válláról a fiú, ugyanis Mrs. Weasley éppen le akarta porolni fia kabátját. – Mit szól az ötlethez, igazgató úr!

- Nagyon jó, Charlie! Nagyon jó! – válaszolta az idős mágus szomorúan mosolyogva, majd tovább sétált.

Milyen kevesen vagyunk! – gondolta. – Szinte semmi esélyünk! Ők még nem is tudják, mi történt! Várják, hogy Perselus majd hozza a híreket. De nem jön vissza! – szomorúan nézte az előtte néhány lépéssel álló Dianet. Bár Mordon a lánnyal volt, tudta, hogy milyen magányos most!

- Albus! Ehhez mit szólsz? – mutatott büszkén az öreg auror a falra. Majd megmutatta, hogy működik a bonyolult szerkezet. – Miss Westbridge találta ki! Szerintem zseniális! Látod odafent azokat a zsákokat? – mutatott a mennyezet felé. – Ha valaki elvágja idelent ezt a halálfalók számára láthatatlan kötelet, a súlyos zsákok a fejére esnek! Biztos ott marad az illető. A siker garantált, én mondom!

- Remek – mosolygott az igazgató. – Gratulálok, kisasszony!

- Köszönöm – fogadta Diane csendesen a dicséretet, majd odébbállt, hogy ellenőrizzen egy másik csapdát.

- Albus, én nem tudom mi van ezzel a lánnyal, de valami nem stimmel! –súgta az igazgatónak bizalmasan Mordon. – Egész idő alatt nem szólt egy szót sem. Pedig ez nem volt rá jellemző eddig! Aggódom érte!

- Én is, Alastor.

- Mi az, hogy te is? Miért van olya érzésem, hogy te tudod mi folyik a háttérben? Nézd, én megígértem az anyjának, hogy vigyázok a lányára! Szóval, ne kímélj!

- A professzorról van szó.

- Piton? Gondolhattam volna. Mi az, amivel képes így megbántani egy  ilyen kedves teremtést?

- Átállt Voldemort oldalára –válaszolta Dumbledore. Mordon eltátotta a száját és egy ideig megszólalni sem tudott a döbbenettől.

- Átállt… de hát… ezt azért nem gondoltam volna róla. Tudtam, hogy sötét alak, sosem szerettem, de azért ez mégis sok. Biztos vagy te ebben?!

- Teljesen.

- Szegény kislány! – nézett Diane felé az auror. – Gondolom magát hibáztatja a dolog miatt.

-Igy van. Azt hiszi megakadályozhatta volna. Perselus hazudott neki és ezt soha nem fogja megbocsátani neki!

- Ajánlom, hogy ne az én kezeim közé kerüljön az a fiú, mert olyan szenvedésben lesz része, hogy azt is megbánja, hogy a világra jött!

 A szőke lány ellenőrizze a kötél feszességét, de közben teljesen máshol járt az esze. Nem értette, hogy tehette ezt vele az a férfi, akinek odaajándékozta a szívét! Elárulták, rútul elárulták! Igen, ez Perselus Piton hosszan, húsz év alatt kiérlelt bosszúja, azért, amit te tettél vele! – szólalt meg a már oly régen néma, gúnyos hangocska. –Szépen csőbe húzott! Megérdemelted!

Gondolataiból egy ismerős hang zökkentette ki, amint a nevén szólongatja. Hátra fordult és David állt mögötte.

- Hát te? – mosolyogott a jóképű férfire. –Azt hittem elmentél?

- Igy is volt. Párizsból hoppanáltam, hogy elbúcsúzzam tőled!

- Ez kedves! –ölelte át régi szerelmét a lány. –Jó lenne, ha maradnál, mert…

- Igen tudom! Tudjukki visszatért, de ne aggódj! A francia erősítéssel jövök és én is harcolni fogok. Ezt biztosra veheted! – mosolygott David. – Na és Perselus? Ő hol van? –nézett körbe a férfit keresve. – Gondoltam eláshatnánk a csatabárdot, ha már egy oldalon fogunk harcolni!

- Hát nem fogtok! Ugyanis ő az ellenfél csapatát erősiti!- felelte gúnyosan a nő, miközben meghúzta az utolsó kötelet is.

- Hogy mit csinál?!

- Jól hallottad. Visszatért Voldemorthoz! – válaszolta közönyösen  Diane.

- És te, hogy vagy? – kérdezte sajnálkozva a férfi, mikor magához tért a döbbenetből

- Jól! Dolgozom, amint látod!

- Ugyan… tudom, hogy szeretted. Előttem ne tagadd!

A szőke nő keze megállt a levegőben és a férfi felé fordult. Szemei megteltek könnyel. Eddig bírta ki sírás nélkül. David magához ölelte a lányt és úgy nyugtatta, ringatva mint egy kisbabát.

- Tudom, hogy most nagyon nehéz, de el fogod felejteni előbb- utóbb! Hidd el nekem!

- Nem akarom elfelejteni! –zokogta Diane. – Akkor is szeretem azt az idióta hülyét, ha ő már nem teszi! Vagy soha nem is tette.

- Jól van, nyugodj meg!

A lány érezte, ahogy megszállja a béke és a nyugalom, de ez nem David szavai miatt volt, hanem azért, mert tudta, akkor sem tudná gyűlölni Perselust, ha ráfogná a pálcáját és azzal fenyegetné, hogy megöli. És benne motoszkált még a remény, hogy talán nincs minden elveszve…