Mindig megalázol.
Lenézel.
Semmibe veszel.
Mások előtt…
De, amikor kettesben vagyunk, sokkal nyugodtabb, fesztelenebb vagy.
Mást érzek.
Nem gyűlöllek.
Megbocsátok.
Szeretlek…

Megsimogatod arcomat, ujjaid hegyével megérinted fedetlen vállamat. Lassan végigsimítasz karomon is, ujjaimmal játszadozol. Innen könnyűszerrel átsuhan kézfejed a derekamra, lassanként teljes tenyereddel birtoklod bőrömet, de már nem csak ott…
- Perselus… - sóhajom neved sejteti, leheletem sötét hajadban égető vihart kavar.
Tiéd vagyok ezen az éjszakán, ma engedek vágyaimnak, most hagyom, hogy kényeztess engem és saját érzékeidet.
De csak most.
Ilyet talán többé nem teszel.
Holnap ismét gyűlölni foglak.
Holnap, és mindig.
Elátkozom majd a neved.
Ám titokban minden éjjel mégis rád fogok gondolni.
Egy újabb pénteken talán megint meglátogatlak.
Sírni fogok.
Nem, te nem fogod látni. Azt nem engedhetem.
De érezni fogod… tudod majd.
És akkor talán… újra olyan leszel, mint ma éjszaka.
Talán…
Talán így is hű maradok hozzád.
Igen, lehet, reménytelenül hű vagyok hozzád most…
és mindörökké.