17. fejezet

Keveredés

Ez a Lupin nem teljesen normális, az biztos! – háborgott magában Perselus, miközben végigszáguldott a folyosón fekete talárja pedig vészjóslóan lobogott utána.

Még hogy én beszéljek azzal a lánnyal! Azt sem tudom, hol keressem! Egyébként meg az ő ügye, ,miért nem oldja meg ő maga! - torpant meg hirtelen. – Bár igaz, ami igaz: Lupin is segített, ha szükségem volt rá! Na jó, de ebből nem fogunk rendszert csinálni! Amint végeztem Tonkssal, megmondom Remusnak, ne terjessze, hogy egy gyenge pillanatomban a segítségére siettem! Még a végén lerontja a gondosan felépített ,,jó” híremet! – azzal tovább indult és nem sokkal később már egy ajtó előtt állt. Felemelte kezét és némi hezitálás után bekopogott.

- Szabad! – hallott egy női hangot bentről és úgy gondolta, jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.

Belépett a szobába és megállt az ajtó előtt. Ízlésesen berendezett kis helyiség volt, de látszott rajta, hogy nincs állandó lakója. Dumbledore csak  ritkán, vendégeknek szokta adni ezt a szobát. Mégis otthonosnak tűnt, bár a férfi tudta, hogy egyik bútordarab sem a lányé.

- Á, professzor úr! Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte a kék hosszú hajú  fiatal nő. – Kérem foglaljon helyet!

- Nem, köszönöm! – mosolyodott el a tanár, tőle szokatlan módon. – Nem szeretnék sokáig zavarni. Tulajdonképpen… Lupin küldött! – nyögte ki végül.

- Sejthettem volna! – vágott egy fintort Tonks és összefonta karjait, majd idegességében előre hátra billeget lábain. – Gondolom elmondta miről van szó.

- Emlitett valamit. Megkérdezhetem, hogy miből vonta le, azt az amúgy téves következtetést, hogy Remus és Diane között bármi is van? – tért azonnal a tárgyra Perselus.

Minek fecséreljék itt az időt fölöslegesen, ha úgy is mindketten tudják mi az állítólagos probléma.

- Miért? Talán nincs?

- Nincs! – jelentette ki kategorikusan a férfi.

- Azt hiszem, jobb, ha leülök! Kérem fogaljon helyet! – de a bájitaltan tanár ismét nemet intett.

- Mondja, mégis miből gondolta ezt az egészet?

- Ugyan! Hisz csak rájuk kell nézni! –válaszolta elkeseredetten Tonks.

- Hogy… mi csoda? – dadogta Perselus és még az ütő is megállt a gondoltra, hogy a lány esetleg tényleg jól látta a helyzetet. – Most már azt hiszem, nekem is le kell ülnöm! Szabad? – a nő bólintott, Piton leült a vele szemben álló székre. – Ezt… biztosan tudja? Mi az, hogy csak rájuk kell nézni? Mármint… – próbált nyugalmat erőltetni hangjára, de nem sok sikerrel járt. - … miért?

- Amikor még tegnap nem tudták, hogy hol van Diane, Remus nagyon aggódott!

- Igen, ezt én is tudom! Mondta, de…

- És… szereti! Ez van!

- Szerintem rosszul látja a helyzetet!

Legalábbis remélem! – tette hozzá magában, majd a lányhoz lépett.

- Nem próbálta meg elmagyaráznia az a félőrült Lupin, hogy…

- Dehogy nem!- szakította félbe Tonks, - De egyfolytában azt hajtogatja, hogy csak barátok!

- Akkor így is van! – válaszolta mély meggyőződéssel Piton. – Régóta ismerem Lupint és sok mindent el lehet róla mondani, de azt, hogy hazudna, azt nem! Már régóta ismeri Dianet! Ha akarna tőle valamit már rég…

- Ez nem így van!

- Nézze! Így nem tudok segíteni! Egy nyomorult mondatomat nem hagyja végig mondani! – majd némi szünetet tartott és nyugalmat erőltetett az arcára a megszeppent lány arcát látva. – Én biztos vagyok benne, hogy Lupin nem szereti Dianet! Tudja hogy nem jellemző rám, hogy bárkiben is bízzam, de benne bízom! Tudom, hogy nem hazudik. Az meg, hogy aggódik, teljesen természetes, hiszen gyerekkoruk óta ismerik egymást! Ez az őrült vérfarkas még értem is aggódna, higgye el! Ő már csak ilyen! És… magát szereti! – ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy még saját maga is meglepődött rajta.

Tonks úgy nézett rá, mintha most világosult volna meg. Lehet, hogy így is volt.

- Nos, azt hiszem, nekem itt már nincs dolgom! Örülök, hogy beszélgettünk! Viszlát! – azzal magára hagyta az elképedt lányt és visszament a kórterembe.

Bár Tonksot meg tudta győzni, önmagát még nem teljesen, így jobbnak látta tisztázni a dolgot Lupinnal.

Amint átlépte a gyengélkedő küszöbét, rögtön meglátta a Diane ágya mellett ülő férfit, aki amint megpillantotta, azonnal felugrott és elé sietett.

- Nos? Beszéltél vele?-  kérdezte izgatottan. Perselus bólintott.  –És, mit mondott?

- Olyan szöveget vágtam le neki, hogy talán még mindig csendben üldögél a szobájában és nem tért magához a döbbenettől!

- De nem bántottad, ugye?

- Hülye vagy?! – nézett rá a férfi.

- Mit mondtál neki?

- Nem az a fontos, hogy én mit mondtam neki, hanem, hogy ő mit mondott nekem!

- Mit mondott neked?

- Mit érzel Diane iránt? – szegezte neki a kérdést a bájitaltan tanár.

- Én?! Semmit, de ezt már elmondtam!

- Ő nem ezt mondta!

- Ne kezd már te is, könyörgöm! – tette össze két kezét Remus és tekintetét az égnek emelte. – Nem szeretem Dianet, csak barátként! Már mondtam!

- Rendben, hiszek neked! – ült le arra a székre Perselus, amiről az imént Lupin felállt.

- Belturkáltál az agyamba, mi? Tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod! Miért nem bízol bennem?

- Nem turkáltam én sehova, te szerencsétlen! –majd a korán őszülő férfi hitetlenkedő pillantására egy kicsit elmosolyodott. – Na jó, talán egy kicsit! De, csak egy egész kicsit! Hogy is szoktad mutatni: ennyire!- majd mutató és hüvelykujját résnyi távolságra tette egymástól.

- Kösz szépen!

- Tonks vár! Jobb, ha sietsz! – váltott gyorsan témát a bájitaltan tanár. Majd mikor Lupin elhagyta a kórteremet végre kettesben maradhatott Dianenal.

Kezébe vette a kezét és végigsimított ujjaival a lány karján. Tekintetével megsimogatta az arcát, az ajkát és olyan áhítattal nézte az előtte fekvő lányt, mint egy istennőt. Magában azt kívánta, bár már felébredne a lány és ő a karajaiba kaphatná és csókokkal borítaná mindenütt!

- Maga még mindig itt van, professzor? – hallotta meg a háta mögött Madame Pomfrey hangját. Megfordult és a szemébe nézett. – Attól nem fog hamarabb felébredni, ha egész nap itt üldögél mellette!  -mosolygott a matróna.

- Nem tudná valahogy felébreszteni?

- Attól tartok nem! Rettentően kimerült… majd, ha kialudta magát, akkor fel fog kelni – azzal odébb sétált a gyógyszeres szekrényhez. – Jut eszembe, ígért nekem egy újabb adag csontnövesztőt!

- Igen! Tudom! Már készen van! Ott áll a szekrényemben, de mondtam, hogy vegye ki nyugodtan!

- Megpróbáltam, de nem találtam! – nézett rá vissza a gyógyító.

- Ott van, ahol az összes többi: a…

-… a kis szekrény legalsó polcán, balra a merengőtől! – fejezték be egyszerre a mondatot. – Ott nem volt. Sőt, nem volt a középsőn és a felsőn sem!

- Ez furcsa! – válaszolta egyik szemöldökét elgondolkodva felhúzva a férfi. –Pedig megmernék esküdni rá, hogy odatettem! Majd megnézem és természetesen, ha nincs sehol, akkor elkészítem még egyszer!

- Nem sürgős! Van még egy adag! Reméljük, a diákok nem törik sűrűn a csontjaikat és akkor nem lesz gond! – mosolygott az asszony.

- Azt mondta, egyik gyógyszer sem volt ott?

- Nem! Én meg nem akartam kutatni a holmijai között.

- Ezt díjazom! Valaki viszont megtette maga helyett, az biztos!

- Hát, talán az egyik manó volt! – vettette fel az asszony, miközben az egyik fiola tartamát átöntötte egy nagyobb üvegbe. Évek óta Piton készítette el neki azokat a gyógyszereket, amelyek különlegesek voltak , ő pedig megbízott a férfiban, de ez a helyzet őt is aggasztotta.

- Nem hiszem, hogy egy manó lett volna! Csak néhányan tudjuk, hogy hol a kulcs! Beleértve magát is!

- Akkor nem tudom ki lehetett! De az is furcsa volt, hogy a szobája ajtaja tárva nyitva volt! Azt hittem már visszaértek…

- Nyitva?! Azt hiszem jobb, ha most nézem meg, nem tűnt –e el még valami! – állt fel a székről férfi, de ekkor megérezte, hogy Diane megszorítja a kezét. Jobbnak látta, ha visszaül. És nem tette hiába. A lány kinyitotta szemeit és egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Helló, kislány! Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva a nőtől és közelebb hajolt hozzá.

- Vacakul! – válaszolta a lány fáradtan, de egy pillanatra sem engedte el a férfi kezét.

- Á, felébredt! – hallotta az ágy másik oldaláról Madame Pomfrey hangát. Felé fordult és rá is rámosolygott. – Hogy érzi magát?

- Zúg a fejem, minden tagom fáj, éhes vagyok, szomjas vagyok és megmozdulni sem tudok!

- Azonnal segítünk a problémáin! Professzor úr! Ha megtenné, hogy megemeli a kisasszony párnáját és ön pedig, kedvesem felül, akkor azonnal adok egy gyógyszert, amitől elmúlik a fájdalom! Utána még enni is kap – tette hozzá nevetve a matróna.

Perselus megemelte Diane párnáját és segített neki felülni.

- Jó, hogy itt vagy! – suttogta a lány, a férfi pedig szélesen rámosolygott.

- Majd mindent megbeszélünk! –válaszolta halkan.

- Tessék, ezt igya meg! – adta Madame Pomfrey a nő kezébe az egyik poharat. – Borzasztó íze van, de segít! – folytatta, miközben a lány kiitta annak tartalmát. – Néhány óra múlva már futni fog, meglátja!

- Ez tényleg vacak volt! – fintorgott Diane.

- A professzor készítette!

- Akkor már értem! – szemtelenkedett a lány a férfire nézve, aki egy szemöldök felhúzással reagált a hallottakra. De mikor megérezte a lány kezét a sajátján, vonásai azonnal ellágyultak.

Alig telt bele néhány perc és Diane máris jobban érezte magát. Bár nem volt benne egészen biztos, hogy ez csak a gyógyszernek köszönhető, amit  Madame Pomfrey adott neki. Szentül meg volt győződve róla, hogy Perselus közelsége miatt érzi ennyire jól magát.

Amíg a matróna bent volt a kórteremben, kedélyesen elcsevegtek egymással. A lány elmesélte mi is történt vele valójában, mire az asszony hevesen elkezdte csóválni a fejét és eleresztett egy- két ,, Na, de ilyet!” kijelentést, Perselus pedig hitetlenkedve, de ugyanakkor erősen koncentrálva Diane minden egyes szavára, néha tett egy – egy megjegyzést, de legbelül borzasztóan büszke volt a nőre. Ezt persze semmi pénzért nem mutatta volna ki.

 Miután a lány az utolsó morzsáig megette az ételt, amit eléraktak, Madame Pomfrey végre elhagyta a gyengélkedőt.

A bájitaltan tanár – bár semmit nem szeretett volna jobban, mint minél közelebb lenni Dianehez – a kórterem ablakához sétált és a messzeségbe nézett. A szőke nő értetlenül állt a helyzet előtt és akaratlanul is kibukott belőle a kérdés.

- Bánt valami, Perselus?

- Hogy bánt-e? – kérdezett vissza a férfi, majd szembefordult a lánnyal. – Mégis, hogy jutott eszedbe ekkora őrültség!

- Attól tartok, nem értem, mire gondolsz!

- Nem éreted? Akkor felvilágosítalak: majdnem meghaltál!

- Ugyan! – legyintett a nő, bár magában elismerte, hogy még életében nem félt ennyire.

- Te csak ennyit tudsz mondani: Ugyan? Hát, tudod, nem értelek – ült az ágy szélére a férfi.  –Néha… néha már –már azt hiszem, hogy ki tudok rajtad igazodni, de akkor mindig elrukkolsz valami újjal, ami meglep.

- Meg tudlak lepni? Ez már valami… - mosolygott rá Diane, majd folytatta. – Ami azt illeti, te sem vagy egy egyszerű eset.

- Én ezt soha nem is állítottam! Miért is nem? – nézett rá kérdő tekintettel Perselus és kicsit közelebb húzódott a nőhöz.

- Már, ami a rajtad való kiigazodást illeti. Az egyik percben még a kezemet fogod, a másikban pedig leordítod a fejemet, hogy hogy lehet ennyire felelőtlen és most meg…

- Most meg? – kérdezett vissza a tanár, miközben egyre közelebb hajolt a lány ajkaihoz.

- Most pedig azon gondolkozol, hogy megcsókolj-e.

- Na látod, ebben tévedsz… nem gondolkozom rajta! Megteszem!

A következő pillanatban már karjaiban tartotta a törékeny, szőke nőt és úgy csókolta, hogy nehogy fájdalmat okozzon neki. Hiszen még csak nem rég tért magához! De bármennyire is próbált magán uralkodni, egyre nehezebben tudta magát visszafogni. Amikor megérezte, hogy Diane vékony karjait a nyaka körül és hogy ő is olyan szenvedéllyel csókol vissza, úgy érezte, menten elveszíti a fejét.

Nem szabad! Legalábbis nem itt és nem most! – futott át a férfi fején a gondolat és megpróbálta kiszakítani magát a lány karjai közül, de a halovány próbálkozása nem járt különösebb sikerrel.

Aztán hirtelen észbe kapott és elszakította száját a nőétől.

- Azt hiszem ez nem a legmegfelelőbb hely, arra, amit én tenni szándékozom veled! – mosolygott Perselus a lányra.

- Nem kérdezem meg, mi az! – nevetett fel Diane és lassan visszaereszkedett a párnára, majd komoly arccal folytatta. – Még meg sem köszöntem, hogy, hogy megmentetted az életemet.   

- De. Épp az imént tetted meg! – vigyorgott a bájitaltan tanár.

Rendben. Akkor most vagy soha! –gondolta magában a férfi.

- Diane! Azt hiszem mondanom kell valamit!

- Ez komolyan hangzik.

- Az is – bólintott a férfi. – Diane, én azt hiszem, hogy…

- Örömmel látom, hogy végre felébredt, Miss Westbridge! – hallották meg mindketten az igazgató vidám hangját a kórterem ajtajából.

Soha rosszabbkor! – átkozódott magában a fekete taláros férfi. Nagyon tisztelte Dumbledoret, de valahogy mindig a legrosszabb pillanatot volt képes kiválasztani a beteglátogatásra.

- Hogy van, kedvesem? – lépett az idős mágus a nő ágya mellé. Perselus jobbnak látta, ha inkább a közelebbi széket választja és átadta helyét az igazgatónak.

- Köszönöm, jól! Sokkal jobban, mit fél órával ezelőtt! – mosolygott rá Diane.

- Ezt örömmel hallom! Most pedig, ha elég erősnek érzi magát, akkor elmesélhetné mi is történt valójában, mert a professzorból szinte semmit nem tudtam kihúzni!

És a lány elkezdte mesélni mi történt. Az átalakulástól kezdve, egészen a könyvtárszobában történtekig és itt nem felejtette el megemlíteni a titkos alagutat, amit ő fedezett fel.

- Titkos alagút? Ez érdekes. Maga tudott ilyenről, Perselus? – fordult Dumbledore a bájitaltan tanár felé.

- Nem, de lehetséges. A Denem- ház eredetileg egy nemes birtoka volt még a tizenkilencedik században. Nem tartom kizártnak, hogy építettek ilyen titkos átjárókat.

- Vajon hova vezethet? – gondokodott hangosan az igazgató. – Ez ki kéne deríteni! Perselus, ha legközelebb…

- Természetesen, igazgató úr! – bólinott a férfi. Régóta dolgoztak egymás mellett, így néha még a másik a gondolatát és képesek voltak kitalálni, nem hogy a mondatát befejezni!

Hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja és David Harris robogott be rajta.

- Miért nem szóltak, hogy magához tért? – és a férfi egyenesen a lány ágyához lépett és magához ölelte.

Piton hirtelen nem is tudta mit csináljon. Legszívesebben elrángatta volna ezt az őrültet a lánytól, de tudta, hogy nem teheti.

- Kicsim, jól vagy? –kérdezte David a nő szemébe nézve.

- Igen, minden rendben! Köszönöm, de…

- Ha tudnád mennyire aggódtam!

- Mennyire, Harris? – hallotta meg a bársonyos hangot a háta mögött. Megfordult és összehúzott szemmel nézett a vele szemben álló bájitaltan tanárra.

- Te itt vagy?

- Amint látod!

- Hogy mered ide tolni a képed? Miattad majdnem meghalt ez a lány!

- Már elnézést, de…

- Uraim, uraim! – állt kettejük közé Dumbledore. Hangja határozott volt, mégis megnyugtató. – Erre semmi szükség. Mr., Harris! Amit látja, Miss Westbridgenek semmi baja! Perselus, kérem, ne emelje fel a hangját! Azt hiszem, az a legkevésbé hasznos ebben a helyzetben és kérem,  mindketten vegyék le a kezüket a pálcájukról! Nagyon köszönöm!

- Azt hiszem, az lenne most a legjobb – hallották a lány csilingelő hangát a hátuk mögül – ha Perselus most elmenne!

A bájitaltan tanár úgy nézett a szőke teremtésre, mint egy vadidegenre.

Mi az ördögöt csinál ez a nő? Néhány perccel ezelőtt még ott csókolta, azon a szent helyen, ahol Diane most fekszik. Mi a fene folyik itt?

- Perselus, kérlek!

A férfi bólintott és David diadalittas tekintetétől kisérve elhagyta a kórtermet. Az ajtót úgy vágta be maga mögött, hogy félő volt, az kiesik a helyéről. Gyors léptekkel haladt végig a folyosón, talárja csak úgy lobogott utána. Az  összetört szívét azonban  a gyengélkedőn hagyta…