15. fejezet

A szabadulás

Perselus elvonult az egyik félre eső szobába, hogy kitalálja, hogy juttatja vissza Dianet a Roxfortba úgy, hogy azt senki ne vegye észre.

Azonban hiába próbált gondolkodni és használhatóbbnál használhatóbb ötleteket kitalálni,  gondolatai mindig a lány felé terelődtek és arra, hogy mi történt néhány órával ezelőtt.

Szinte villámcsapásként érte ez a hirtelen fellángoló szenvedély a nő iránt. Azt már régóta tudta, hogy mit érez, de hogy ennyire mélyen és ennyire őszintén teszi mindezt, az csak akkor tudatosult benne, mikor Diane megmentette az életét.

Önkéntelenül is arra a vacak történetre gondolt, amivel a lány éveken keresztül traktálta… Tristan és Isolda!

 Ez már őrültség!  - háborodott fel önmaga gondolatain. – Teljesen megőrjít ez a nő a hülye legendáival meg hasonlókkal. Bár ha jobban belegondolok, azt hiszem nem is olyan képtelen ez a történet… De most nem ezzel kell foglalkoznom, hanem azzal, hogy hogyan vigyem ki innen Dianet!

Azonban nem sokáig tartott ki ez az elhatározása, mert néhány másodperc múlva újra akörül a szőke teremtés körül jártak a gondolatai, akit néhány órával ezelőtt még a karajaiban tartott és azt hitte eszét veszti, mikor érezte, hogy a lány viszonozza a csókját. Még mindig érezte puha ajkának érintését és az apró kezeket, amint nyaka köré fonódnak.

Ebből elég! Gondolkozz, mert különben nem lesz kiről álmodoznod! – kényszeritette magát némi agymunkára a férfi.

Százfűlé főzet már nincs és annak az elkészítése hónapokba telne. Bár megtehetné, hogy elugrik a Roxfortba az egyik fioláért, amivel Diane fel tudná ölteni valamelyik Halálfaló alakját, de ha sikerülne is becsempésznie a bájitalt, annyira még az ajtó előtt álló őr sem hülye, hogy ne lássa, ha egyedül megy be és másodmagával jön ki! Ez az ötlet nem kivitelezhető!

A legegyszerűbb az lenne, ha elkábítaná az őrt, Diane köré egy köpenyt terítene és így csempészné ki a Denem – házból. Áh, ez sem jó! – rázta meg a fejét. – A lány még túl gyenge a kapott átkoktól. Valószínű, hogy még a tisztáson sem jutna túl, neki meg még maradnia kell, így nem is segíthet neki!

Hát, ez nehezebb lesz, mint gondoltam!

Diane arra ébredt, hogy a hideg kő, amin fekszik rettentően nyomja a hátát. Megpróbált felállni, de nem járt sikerrel, visszahanyatlott a padlóra és magatehetetlensége miatt egy hatalmasat vágott kezével maga mellé, amivel csak azt érte el, hogy most már a keze is rettentően fájt!

Ez remek! Be vagyok ide zárva, meg sem tudok mozdulni és még segítségért sem tudok kiáltani! Egyre jobb! Legalább Perselus itt lenne!

Jólesően gondolt arra az érzésre, ami akkor futott végig egész testén, mikor a férfi megcsókolta! Soha nem is gondolta volna, hogy ilyen gyengéd is tud lenni! Hát igen! Ez bizony csók volt és senki nem zavarta meg őket! Már ez is haladás! Leszámítva azt a kis incidenst, hogy elájult, de az nem volt fontos! Csak ők ketten számítottak! De miért itt, ezen az átkozott helyen kellett megtörténnie! Miért nem történhetett meg mondjuk… egy héttel ezelőtt, vagy akkor mikor már túl lesznek ezen az egészen! Miért itt és miért most?!

Hirtelen fájdalom hasított a szívébe! A hiányérzet. Hiányzott neki a férfi!

Bárcsak itt lenne! Bárcsak hozzábújhatna! Mellette olyan biztonságban érzi magát, hogy a világ összes halálfalójával is szembe tudna szállni! Csak itt lenne!

Na és, mit érne vele! Megmozdulni sem tud, ráadásul minden tagja fáj!

Voldemort! Hogy törné ki a nyavalya! Ha nem kapott tizenöt különböző átkot ettől a féregtől, akkor egyet sem! De legalább nem ért hozzá! Na, igen! Ezt sikerként lehet elkönyvelni, az tény!

Soha nem fogja elfelejteni azt a rémületet, amikor először meglátta a Nagyúr arcát! A világ összes rémséges szavával sem lehetne leírni, azt a látványt! A vörösen izzó szemek egészen olyanná tették, mintha a Pokolból szabadult volna! De hisz onnan jött! Ilyen ember nem létezik!

És amikor elindult Perselus felé, hogy megbüntesse?! Ő még csak meg sem hátrált előle! Ennyire a vérében van az engedelmesség, vagy ennyire nem fél semmitől?! Tényleg nem fél semmitől? Hihetetlen!

Amikor pedig már Voldemort ott állt Perselus előtt és ráfogta a pálcáját, Diane úgy érezte, menten megőrül, ha nem tesz valamit! Nem ölhetik meg a férfit a szeme láttára! Ekkor jutott eszébe az az őrült ötlet, hogy mióta Ő visszatért a Roxfortba, nem is látták egymást! Nem volt biztos benne, hogy Voldemort elhiszi, de megkockáztatta és bejött!

És mikor Perselus nem volt hajlandó kimenni a szobából?

Annyi féltés volt, akkor abban a szempárban, hogy Diane akkor jött rá, nem csak ő szereti azt a furcsa és zárkózott, fekete hajú férfit, hanem lehet, hogy az is érez iránta valamit!

És ki tudja? Talán igaza volt!

- Egyszerűen nem tudom, hogy történhetett! – járkált fel- alá Dumbledore szobájában Lupin. Amint visszaért rögtön idejött és Diane után érdeklődött. Mikor az igazgató azt mondta, hogy a lány még nem ért vissza, azonnal tudta, hogy baj van. – Nem értem!

- Lehet, hogy nem vette észre, hogy átalakul! – vetette fel Tonks, aki szomorú arccal nézett maga elé!

- Ugyan! Diane nem hülye! – kilátott fel ingerülten a férfi.

- Nem, az tényleg nem! – felelte fejcsóválva az asztal mögött ülő idős mágus. – De makacs annál inkább!

- Igen! Az biztos!

- Egyszerűen arról van szó, hogy ő akarta megtalálni a követ és nem vett tudomást arról, hogy visszanyerte régi alakját!

- De ha elfogták, akkor nagyon nagy veszélyben van! Talán oda kéne mennünk!

- És beállítani Voldemorthoz, hogy Miss Westbridge -ért jöttünk? Jó ötlet, csak attól tartok, kissé veszélyes! – mosolyodott el Dumbledore.

- Akkor mégis mit csináljunk?

- Attól félek, hogy mi itt nem tehetünk semmit!

- Szóljunk Perselusnak, hátha ő tud segíteni… - Lupin gondolatait az ajtó csapódása szakította félbe. A hang irányába fordult és akkor látta, hogy a szék, amin nemrég még Tonks ült, most üresen áll.

- Ha Diane ott van, akkor én biztos vagyok benne, hogy Perselus már kigondolt valamit, amivel kihozhatja őt!

- Igen! Én is ebben reménykedem! – válaszolt elgondolkodva Remus.

- Én biztos vagyok benne, kedves barátom! – mosolygott a férfire az igazgató félhold alakú szemüvege mögül.  Hitelen kopogás hangja hallatszott az ablak felől. Egy bagoly volt. Dumbledore beengedte a madarat, aki a csőrében egy levelet tartott. Gyorsan kibontotta és ahogy olvasta egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.

- Nem megmondtam? – nyújtotta ál a levelet Lupinnak. – Perselus ki fogja hozni onnan Miss Westbridget!

Ismét kopogtattak, de most az ajtón és David lépett be rajta. Remus visszaadta a papírlapot az igazgatónak és mindketten érdeklődve néztek az imént érkező vendégre.

- Remek! Már visszaértetek! – mosolygott a barnahajú férfi. – Diane hol van?

- Ő nem jött vissza!  -válaszolta komoran a koránőszülő férfi.

- Ezt meg hogy érted?

- Valószínű, hogy elfogták a halálfalók…

- Mit beszélsz?!

- Azt mondtam valószínű, hogy…

- Értettem elsőre is! Tudtam, hogy nem szabad elengednem! Veletek kellett volna mennem!

- Mr. Harris! – szakította félbe az igazgató a jóképű férfit, miközben mélyen a szemébe nézett. – Miss Westbridge beszélt Önnek arról, hova indulnak?

- Igen! Miért mit gondol, honnan tudom?! – kiáltott ingerülten David, majd megcsóválta a fejét. – Elnézést, igazgató úr! Csak tudja, nagyon aggódom Dainért! Fontos a számomra!

- Tudom, Mr. Harris! Tudom! Most, azt hiszem  felmegyek a bagolyházba! Velem tart, Remus? – kérdezte a féri felé fordulva, aki bólinott és követte az idős mágust. – Maga, Mr. Harris, ne aggódjon! Már dolgozunk a lány kiszabadításán! Jobb, ha most lepihen! Ígérem, mire felébred, Diane itt lesz! – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Már vagy öt perce ballagtak egymás mellett a folyosón, mikor Dumbledore végre megszólalt.

- Miss Westbridge olyan felelőtlen lenne, hogy elmondta volna Mr. Harrisnek, mire készülünk?

- Nem tudom, de nem tartom teljesen kizártnak!  - válaszolta Lupin, aki szintén ezen gondolkozott.  –Diane néha, ha nagyon kedves akar lenni kifecseg ezt- azt…

- Remus! Maga tud valamit! – fordult felé az igazgató.

- Csak véletlenül hallottam, amikor Daviddel beszélgettek! Nem hallgatóztam vagy hasonlók! – mentegetőzött. – Akkor mondta el például azt is, hogy mi Perselus feladata. Hogy Önnek dolgozik és hogy mennyit segít…

- Ééés?

- És mikor úton voltunk mondott egy –két dolgot…

- Mit?

- Azt, hogy ő teljesen megbízik Davidben és hogy nincsenek előtte titkai!

- Óh! Ez érdekes! – döbbent meg Dumbledore.

- Micsoda?

- Hát hogy ennyire megbízik benne.

- Van benne valami! De David nem tűnik vérengző őrültnek! Az más kérdés, hogy egy mozdulattal két ember életét tette tönkre…

- Hát igen! Ne feledje az időpontot és a helyet! Akkor és ott találkozunk! Nem kell feljönnie velem a bagolyházba! Boldogulok egyedül is! Magának fontosabb dolga van!

- Igen , azt hiszem igaza van, igazgató úr! – és Tonksra gondolt. Arra, hogy vajon mit hisz róla most a lány. Ezt azonnal tisztázniuk kell. Még pedig most rögtön!

- Ne engedj be senkit! – adta ki a parancsot Perselus az ajtó előtt strázsáló őrnek, mikor belépett abba a szobába, ahol Dianet őrizték.

A lány néhány perccel ezelőtt erőt vett magán és felült, majd a falnak támaszkodott. Így talált rá a bájitaltan tanár. Lassan mellé lépett és lehajolt hozzá.

Mikor a nő meglátta rámosolygott és a férfi keze után nyúlt.

Hosszú percekig csak nézték egymást, végül  tanár törte meg a csendet.

- Kitaláltam, hogy viszlek ki innen!

- Perselus, én nem érzem magam elég erősnek ahhoz kilométereket gyalogoljak!

- Tudom… tudom! – nyugtatta meg a lányt, miközben Diane kezét ajkaihoz emelte és megcsókolta a szép, hosszú ujjakat. – Éppen ezért kerestem egy olyan megoldást, ami a legkisebb erőfeszítésedbe sem kerül.

- Na és mi az? – kérdezte érdeklődve a lány.

- Ez! -  a férfi talárja zsebéből elővett egy apró könyvet.

- Olvassam ki magam innen? – gúnyolódott Diane, de közben egyfolytában mosolygott.

- Nem egészen, bár ez sem lenne rossz megoldás! Ez egy zsupszkulcs!

- Ez?!

- Igen! – mosolygott elégedetten a férfi.

- Akkor te miért nem tűnsz el innen? Hiszen megérintetted.

- Mert nem egy egyszerű zsupszkulcsról  van szó. Nem érintésre reagál, hanem a gondolatra! Mikor hozzáérsz, erősen gondolsz arra a helyre, ahová el akarsz jutni! És máris ott vagy!

- Pontosan hol is?

- Egészen pontosan Hagrid kunyhójánál.

- És miért pont ott?

- Mert odarendeltem neked a díszkíséretet. Dumbledore és Lupin ott fognak rád várni. Küldtem nekik baglyot, úgyhogy nem lehet semmi baj! Ők majd felvisznek a kastélyba és…

- És te? – szakította félbe a lány a férfit. – Veled mi lesz? Tudni fogják, hogy te vittél ki innen és akkor…

- Nem fognak rájönni! És ehhez kell a te segítséged! Figyelj! Én néhány perc múlva elhagyom ezt a szobát, de te még akkor nem tűnsz el! Próbálj teljesen más dolgokra gondolni és ne érintsd a könyvet! Kint majd azt mondom, hogy rosszul vagy és felküldök valakit, hogy megvizsgáljon. Miután megtette és kiment, te szépen eltűnsz innen és kész! Így majd azt hiszik, hogy az a valaki szöktetett meg, aki majd innen utoljára kimegy!

- És, ha nem sikerül?

- De sikerül! Tudom! – azzal közelebb hajolt a lányhoz és gyengéden megcsókolta. – Ügyes légy! – búcsúzott tőle, majd kilépett a helyiségből és becsukta maga mögött az ajtót.

Ránézett a mellette álló őrre és közömbös arccal csak annyit mondott: A lány rosszul van! Lemegyek, hozok segítséget! Ne engedj be senkit rajtam és azon kívül, akit én küldök! Érted?

A férfi bólintott ő pedig elindult lefelé a lépcsőn és magában azért fohászkodott, hogy sikerüljön a terve. Mikor elért a nappaliba, ahol a legtöbben voltak, jól hallhatóan szólt a barna, széparcú halálfalónak:

- Te orvos vagy, ugye?

- Igen, miért? – kérdezett vissza a férfi.

- A lány odafönt rosszul van! Menj fel és vizsgáld meg!

- Megyek!  -azzal a széparcú eltűnt az emelet tetején.

Szegény ördög! – gondolta magában a bájitaltan tanár. Még csak most lett halálfaló és megkapja első büntetését a Nagyúrtól. Ő is lassan felment a lépcsőn és az ajtó előtt várakozott. Néhány perc múlva kilépett rajta a fiatal férfi.

Ez az, kislány! És most ügyes lény! – szurkolt magában Perselus.

- Na, mi van?

- Valószínű, hogy a sok átok miatt van, amit kapott!

- Igen, ez valószínű.

- Perselus, mi ez a zaj! – hallották meg egyszerre Voldemort sziszegő hangját a hátuk mögött. Megfordultak és a Nagyúr állt előttük teljes valójában. Mindketten mélyen meghajoltak. Ekkor egy pukkanás hallatszott a szobából.

- Mi volt ez?! – kérdezte Voldemort. Keze már a kilincsen volt és benyitott az ajtón. – Megszökött! A lány megszökött! Idióták! Ki volt bent nála utoljára?!

- Én, Nagyúr! – hajlongott az ifjú halálfaló.

- Te szöktetted meg!