9. fejezet

A küldetés

-Hogy mit csináltál?! – kiáltott fel értetlenkedve Remus az alagsori tanterem egyik padjánál állva.

Csak annyit látott, hogy Diane rettentően zaklatottan tér vissza a tanári szobába és a könnyek úgy hulltak, akár a záporeső. Amikor megkérdezte a lánytól, mi történt, az nem volt hajlandó válaszolni neki. Elintézte egy ,,A barátod egy szemét!” felkiáltással és kiviharzott a szobából. Remus ekkor érezte elérkezettnek az időt, hogy magyarázatot kapjon a történtekre és úgy döntött felkeresi Perselust. Ismerte a férfit, tudta, hogy hol találja, így a kereséssel nem kellett időt vesztegetnie. Amint betette a lábát a bájitaltan terembe, azonnal neki szegezte a kérdést a fekete taláros alaknak, aki –legnagyobb meglepetésére- mindent elmondott neki töviről hegyire. Mármint ami válasz volt arra a kérdésére, hogy ,, Mit műveltél Dianenal? Mitől borult ki ennyire?”.

Mikor meghallotta Piton képtelennek tűnő történetét, ő is legalább annyira megdöbbent, mint bárki más, aki hallotta volna.

-Te ölted meg a férjét?! – kérdezte a tanárt, aki egy padnak támaszkodva állt melle előtt összefont kézzel és még a szokottnál is sápadtabb volt.

-Ha úgy vesszük…

-Mi az, hogy ,,Ha úgy vesszük”? – szegezte neki a következő kérdést Lupin.

-Nem én öltem meg… a szó klasszikus értelemében véve.

-Egy szót sem értek az egészből! Akkor most megölted vagy sem?

-Igen is… és nem is!

-Na jó, ebből elég! – csattant fel a szürketaláros férfi. – Vagy elmondod értelmesen mi történt, vagy hagylak egyedül senyvedni az emlékeiddel.

-Nem kértem, hogy gyere ide!

-Nem is miattad vagyok itt, hanem Diane miatt! Tudni akarom, hogy mi történt pontosan! Rászánod magad a történet elmesélésére vagy én szedem ki belőled, de abban nem lesz köszönet!  -fenyegetőzött Lupin, miközben fel-alá kezdett járkálni a teremben.

-Elmondom, csak állítsd le magad, rendben? Megállnál végre?! – emelte fel hangját a bájitaltan  tanár, mire Remus megtorpant és elhelyezkedett az egyik padban.

-Hallgatlak!

-Közel húsz évvel ezelőtt, még Voldemort bukása előtt, de Dumbeldorehoz való átállásom után még visszajártam kémkedni  a Nagyúrhoz, aki akkor nem sejtett semmit az egészről– kezdte Perselus a visszaemlékezést. -. Az a szokás járja a Halálfalók körében, hogy az újoncokat be kell avatni, hogy teljes  jogú tagjai legyenek a csapatnak, de az igazság az, hogy a Nagyúr csak így méri fel, ki elég bátor ahhoz, hogy őt kövesse. Ki olyan vakmerő, hogy az életét adná érte.

Volt egy körülbelül velem egyidős fiatal varázsló, aki eddig Voldemort körül tevékenykedett. Senki nem ismerte és soha nem is látta. A feladatait mindig akkor látta el, amikor nem volt senki a közelben a Nagyúron kívül, aki nem sokkal később elérkezettnek látta az időt, hogy ez a fiú is a Halálfalók közé tartozzon! –itt egy kis szünetet tartott, hogy lássa Remus figyel-e. Amikor megállapította, hogy igen, folytatta.

-Adott hát neki egy feladatot. Meg kellett ölnie egy muglit. Annyira még nem volt tapasztalt, hogy mindenféle segítség nélkül végre tudta volna hajtani, amit rábíztak, igyhát a Nagyúr kijelölt mellé három segítőt. Malfoyt, Lastraget és…

-Téged! – fejezte be Lupin a férfi mondatát.

-Úgy van! – bólinott Piton, miközben lassan járkálni kezdett a teremben. – Nem választott ki egyetlen muglit sem. A fiúra bízta a választást. Mégis úgy tűnt, mintha célirányosan egy házhoz mentünk volna. Mintha már előre eldöntötte volna, ki lesz az első áldozata.

-Richard…

-Én akkor nem tudtam, hogy ki ő. De őszintén szólva nem volt ínyemre a dolog. Már rég úgy éreztem, hogy nem tartozom közéjük, és hogy részt vegyek egy mugli meggyilkolásában… ez már több volt, mint undorító. A legszörnyűbb az, hogy  tisztán emlékszem Richard arcára. Tisztán láttam, pedig szinte teljesen sötét volt. Olyan nyugalom tükröződött rajta, amilyet még soha nem láttam. A fiú ráemelte a pálcát és a következő pillanatban Richard már halott volt. Mégis bűnösnek érzem magam. Nem én tettem, de tudom, hogy megakadályozhattam volna.

-Miért nem tetted?

-Mert akkor lelepleztem volna magam és Dumbledore addig gondosan építgetett terve kártyavárként dőlt volna össze.

Remus nem tudta mit mondjon. Nagyon meglepték a hallottak és teljesen megértette Pitont, ugyanakkor Dianenak adott igazat.

-Most már érted? – kérdezett vissza a tanár, miközben leroskadt az egyik padba és kezébe temette arcát.

-De akkor tudod, hogy ki tette! Miért nem…

-Nem tudom ki volt! – szakította félbe Lupint. – Álarc volt rajta. Mint onnantól kezdve mindig.

-Valamit csak tudsz róla!

-Hallottál már valaha a Muglikínzóról? – nézett fel a fekete hajú férfi. A vele szemben ülő Lupin bólinott. – Na, ő volt a gyilkos!

-Miért nem mondtad el ezt Dianenak?

-Mert nem hallgatott meg! Hidd el, próbáltam neki elmagyarázni, de nem hagyta! Közölte velem, hogy soha többé nem akar látni és hogy gyűlöl, majd elrohant!

-Nem tudom mit mondjak! Talán beszélned kéne vele!

-Hahó! Te nem hallottad, amit az előbb mondtam?! Nem akar látni, akkor hogy beszélhetnék vele?! Pedig…

-Pedig?

-Semmi. Nem lényeges.

-Mi a fene vitt rá téged arra, hogy ilyen piszkosul őszinte légy?!

-Nem tudom… a pillanat hevében történt…

-Pillanat hevében? Van valami, amiről esetleg nem tudok? Vagy csak egy egyszerű őszinteségi rohamod volt! – nevetett fel Lupin, de meglátva a bájitaltan tanár arcát jobbnak látta nem firtatni a dolgot és inkább visszavonulót fújt.

Diane úgy ahogy megtartotta az aznapi óráit. Jól esett, hogy a gyerekek kérdéseikkel elterelték a figyelmét, így legalább egy kicsit ki tudta kapcsolni magát és kevesebbet gondolt a délelőtt történtekre. A tanítás befejezése után rögtön a szobájába ment és fáradtan dőlt le az ágyra, könnyei pedig azon nyomban hullani kezdtek. Nagyon megviselte ez a mai nap. Azt kívánta, bár sosem jött volna vissza a Roxfortba! Bár sose találkozott volna újra Perselussal!

Gyűlöli és soha nem fogja megbocsátani neki, amit tett. Menjen a pokolba!

Hirtelen kopogást hallott az ajtaján. Nincs kedve senkivel sem beszélni, de mégis olyan jó lenne, ha valakinek elmondhatná, mi történt.

-Ki az? – kérdezte, miközben megtörölgette könnyes szemeit.

-Remus!

-Gyere be!

A korán őszülő férfi becsukta maga mögött az ajtót és az őt hellyel kínáló lányra mosolygott, majd az ágy mellett álló székre ült, nem messze Dainetól.

-Ne haragudj azért, hogy olyan rondán viselkedetem veled! – nézett rá szánakozón a nő.

-Ugyan! Mindenkinek lehet rossz napja!

-Ez több volt, mint rossz nap! – nevetett fel kínjában a lány. – Ez volt életem legrosszabb napja!

-Elhamarkodott kijelentés! – itt egy rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Találkoztam Perselussal és beszélgettünk egy – két dologról… Nem szeretnéd elmondani, mi bánt?

-Eltaláltad!  -pattant fel Diane az ágyáról és az íróasztalához sietett és elővette egy nagy stóc jegyzetet.

-Ugye nem azt akarod mondani, hogy rögtön az első napon már dolgozatot irattál szegényekkel?

-Nem, ez csak óra vázlat! Fel kell készülnöm a holnapi órákra!  -azzal felemelt egy papírlapot és belemélyedt annak tartalmába.

-Kit akarsz becsapni? – kérdezte szelíden a férfi, miközben az asztalhoz lépett. Diane pedig lecsapta a holnapi tantervet és ismét sírni kezdett.

-Gondolom, ha beszéltél vele, akkor úgyis tudsz mindent, nem igaz?- szipogta a lány.

-Elmondott egy- két dolgot, de tőled is szeretném hallani mi történt.

-Megölte Richardot! 

-Te is tudod, hogy nem ő tette!  -szállt vitába vele Lupin.

-Megpróbálta megakadályozni? Nem!

-Tudod, hogy nem tehette!

-Mondd, te most kinek az oldalán állsz?! – ordított Diane önmagából kikelve.

-Én nem állok senki oldalán, csak egyszerűen nem értem, miért viselkedsz így!

-Mondd, te hogy viselkednél a helyemben?!

-Én?! Megbeszélném vele! Azt mondta meg sem hallgattad!

-Óh, az erény szobra, Perselus Piton panaszkodik! Azt hittem ez nem az ő stílusa!

-Én csak azt mondom – kezdte nyugodtabban Lupin – ha tényleg kedveled meg kéne beszélnetek…

-Kedvelem?!  - szakította félbe a lány kiabálva. – Gyűlölöm! Soha nem gyűlöltem még így senkit, ahogy őt most!

Jaj, kislány, kislány! Mit csináljak veled? – tette fel a kérdést magában a férfi, de jobban látta, ha ezt nem mondja ki.

-Akkor is meg kéne beszélnetek…

-Én –nem- beszélek- vele! – válaszolta tagoltan a lány, minden egyes szót jól kihangsúlyozva. – És jobban jár, ha az elkövetkezendő ezer évben nem kerül a szemem elé!

 -Rendben, megértelek, de talán neki is jogában áll, hogy elmondja mi történt azon az éjszakán. És ne szakíts félbe! – emelte fel mutatóujját a férfi, csendre intve ezzel a mozdulattal Dianet. – Én nem fogok helyette beszélni, de ha ő akar, legalább hallgasd meg!

-Mindig csak Ő! Szegény Perselus, aki fiatal korában rossz útra tért! Akit senki nem ért meg! De közben hány ártatlant ölt meg!

-Azon még nem gondolkodtál, miért alakult úgy az élete, ahogy? – kérdezte szelíden Lupin.  –Gondolkodj rajta. És… Dumbledore vár az irodájában! Azt üzeni siess! – azzal a férfi kilépett az ajtón és Diane megint egyedül maradt a szobában.

Piton az igazgató irodájában a szék karfáján dobolt ujjaival. Az idős mágus figyelte már egy ideje, mit csinál fiatal kollegája, de nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, egészen eddig a percig.

-Valami gond van? Feszültnek tűnik!

-Gond? Nem… nincs semmi gond! – válaszolta a fekete taláros alak közömbösen és abbahagyta eddig végzett tevékenységét.

-Remélem sikerült kipihennie magát! – mosolygott rá az idős mágus félholdalakú szemüvege mögül.

-Természetesen! – bólintott higgadtan Piton, de magában mosolygott. Pihenni! Amióta visszajött még a szobájába sem jutott be és az elmúlt néhány óra eseményei miatt egyébként is képtelen lett volna lehunyni a szemét.  –Sokáig kell még várnunk rájuk?

-Percek kérdése és itt lesznek. Megkértem Remust, hogy szóljon  Miss Westbridgenek!

-Remek! – válaszolta gúnyosan a férfi. A lány nevének említésére gyomra öklömnyi méretűre zsugorodott. Remélte, arcára nem ülnek ki érzési, de amilyen formában volt az utóbbi időben, nem lepődött volna meg, ha az igazgató mindenről tudna. Az érzésit egy ideje egyre nehezebben tudta visszafojtani.

A kopogás hangjára mindketten az ajtó irányába néztek és meglepődve tapasztalták, hogy Lupin egyedül lépi át a küszöböt.

-Diane is mindjárt itt lesz!  -válaszolta az igazgató kérdő tekintetére.  – Csak egy kis időre van még szüksége.

Ő is helyet foglalt a Piton melletti széket üresen hagyva

A fene az udvarias mindenedet! – dohogott magában Perselus. – Remus Lupin! Miért nem tudsz egy kicsit segíteni, csak egy egész kicsit! Például azzal, hogy nem kell Diane mellett ülnöm!

-Elnézést a késésért! – csendült fel a lány hangja az ajtóban. – Akadt egy kis dolgom!

-Foglaljon helyet, kisasszony! – üdvözölte Dumbledore is. A nő leült a bájitaltan tanár mellett álló üres székre, de egy pillanatra sem nézett rá. A férfi viszont alig tudta megállni, hogy , ha csak egy pillanatra is, de ne lássa a csinos arcot és a gyönyörű ajkakat, amiket néhány órával ezelőtt birtokba vett! Még hogy birtokba vett! Szinte felfalt.

-Nos… elérkezett az ideje annak az akciónak, amiért mindannyian itt vannak – kezdte az idős mágus. – Nem is szaporítom tovább a szót. A feladatuk az lesz, hogy hárman bejussanak a Halálfalók táborába és elhozzanak egy  holdkövet, amit Voldemort minden bizonnyal nagy erőkkel őriz.

-Miért nem megy be egyedül az a táborba, aki elvileg odatartozik?- kérdezte közömbösen a lány, még mindig átnézve Pitonon.

-Ha rám gondolsz, akkor hidd el már próbáltam! – válaszolta a fekete taláros férfi. – Nem tudtam elemelni. Egyedül nem.

-Pontosan ezért van szükség Önökre! – folytatta Dumbledore. – Segíteni fognak Perselusnak…

-És elárulná, hogy hogy jutunk be a táborba? Mi ugyanis nem odatartozunk! – hangsúlyozta ki Diane a mondat második felét.

-Százfűlé főzet! Még a múltkor megkértem a professzort, hogy szerezzen be két társától egy-egy hajszálat, hogy el tudja készíteni a bájitalt – mosolygott Dumbledore a lányra.

-Minek Voldemortnak a holdkő? – kérdezte Lupin elgondolkodva. – Tudtommal az csak pozitív varázslatokhoz használható.

-Nos valóban… általában igen, de ha rossz kezekbe kerül, akkor még a legjobb varázslat is veszélyes lehet. Ennél többet nem mondhatok egyenlőre. Majd mindent megtudnak idejében.

-Mikor indulunk? – kérdezte Piton, miközben alig észrevehetően a lányra pillantott.

-Amikor Voldemort hivatja magát… ne várjanak, azonnal induljanak! Egy percet sem szabad vesztegetnünk. Van még kérdés? – az igazgató várt egy kicsit, majd miután nem szólt senki megköszönte a figyelmet és útjára engedte a három fiatalt. – Remus, egy pillanatra! – intette magához a korán őszülő férfit, aki az ajtóból lépett vissza.

-Igazgató úr?

-Vigyázzon rájuk! Úgy látom ismét elég fagyos a légkör! Nehogy egymás torkának ugorjanak, még mielőtt a feladatot teljesítenék! – nevetett fel az igazgató.

-Vigyázni fogok! Villámhárító leszek kettejük közt s ugyanakkor megpróbálok közvetíteni is valahogy! – mosolygott Lupin. – Még valami igazgató úr!  - fordította komolyra a szót a férfi.

-Igen?

-Azt mondta, azonnal induljunk, de Ön honnan  fogja tudni, hogy elmentünk!

-Ezt bízza csak rám! Ne foglakozzon ezzel! Tudni fogom! De most menjen, mert kitudja mi folyik a folyosón! – utalt a kinti enyhe hangzavarra. Remus a következő pillanatban már  Diane és Piton között állt, megakadályozva ezzel egy kisebb fajta háborút.

-Nyugalom! Azzal nem megyünk semmire, ha idő előtt végeztek egymással! Legalább várjátok meg a küldetés végét!

-Én megpróbáltam beszélni vele! – tiltakozott felemelt kézzel a fekete taláros férfi. – De Ő…

-Hé! Szállj le rólam… - kiabált a lány. – Amúgy sem vagyunk beszélő viszonyban! – és elindult a szobája felé, Perselus pedig az ellenkező irányba.

-Nem is tudom, hogy Voldemorttal lesz több gondom, vagy ezzel a két eszelőssel! – mormogta maga elé mosolyogva Lupin…