8.fejezet

Összetört szívek

Diane aznap reggel nagyon rosszul ébredt. Hihetetlen mértékű ürességet érzett a szíve tájékán.

Hiányzik! – érte villámcsapásként a felismerés. – A fenébe is, Remusnak igaza volt! Hiányzik a faragatlan, érzéketlen tuskó! Remélem nincs semmi baja! Istenem, add, hogy épségben megérkezzen! – fohászkodott magában.

Délelőtt megtartotta az első óráját a hatodévesekkel. Több- kevesebb sikerrel! Inkább kevesebbel! Nem is tudta, mit mond, mit tesz és miért! Gondolati mindig egy irányba kalandoztak, leginkább afelé a fekete taláros alak felé, akit tegnap óta nem látott!

-Tanárnő! – halotta meg immár a folyosón a tanári szoba felé menet az ismerős hangot. Nem is lehetett volna elfejteni, hiszen egész órán a lány beszélt.  Bármilyen kérdést is tett fel, ő tudta a választ. Nagyon hálás is volt neki azért, hogy nem kellett sokat beszélnie aznap. Háláját legalább 20 ponttal fejezte ki a griffendéles társaságnak . Diane a hang irányába fordult és meglátta Harryt, Hermionet és Ront felé közeledni.

-Segithetek valamiben? – kérdezte a három diákra nézve. Ekkor vette észre, hogy a két fiú, valamivel távolabb áll tőlük. Nem sokkal, csak néhány lépéssel.

-Igen! – válaszolta határozottan Hemoine. – Gyertek már ide! – intett barátainak, akik közelebb léptek hozzájuk. Diane mosolyogva nézett rájuk és várta, hogy mi fog kisülni a dologból. – Tavaly Umbrige professzor tanította nekünk a Sötét Varázslatok Kivédést, de ő inkább az elméletre fektette a hangsúly, sem mint a gyakorlatra!

-Igen… ismerem Umbridge professzort! – sóhajtott fel Diane. – Nem volt több köze élete során a Sötét Varázslatokhoz, mint nekem a királyi családhoz! Igen érdekesek a módszerei.

-Hát… így is lehet fogalmazni! Szóval tavaly úgy gondoltuk, hogy valahol gyakorolnunk kell az elméletet, ezért megalapítottuk….

-…a DS-t! – szakította félbe Ron Hermionét, aki szúrós tekintettel nézett rá.

-DS? – kérdezett vissza bizonytalanul Diane.

-Dumbeldore Serege! – adta meg a magyarázatot Harry.

-Áh, igen! Hallottam róla! – mosolyodott el Diane. – Ha jól sejtem, most finoman célozni szeretnétek rá, hogy folytathatjátok –e a különórákat?

-Hát… valami ilyesmi állt szándékunkban! – pirult el a vörös hajú fiú.

-Szerintem semmi akadálya! Ha gondoljátok, megkérdezhetem az igazgató urat és legálissá tehetjük , amit tavaly abbahagytatok! Értem itt ezalatt például azt, hogy nem szorultok ki a Szükség – szobájába, hanem adott esetben rendelkezésetekre állna egy tanterem! És természetesen egy tanár is!

-Az nagyon jó lenne! – lelkendezett Hermione. – Köszönjük tanárnő!

A három jó barát elköszönt Dianetól, aki nem sokkal később megérkezett a tanáriba, ahol Lupin üldögélt magányosan egy asztalnál. Mikor meglátta a lányt, felcsillant a szeme és hangosan ráköszönt, Diane pedig viszonozta azt.

-Hova tűnt mindenki? – kérdezte meglepetten a lány, miközben asztalához lépett és beleroskadt a mellette álló székbe.

 -Nem tudom! Gondolom órát tartanak! Ebben az időpontban ez így szokás!  - nézett az órájára a férfi.

-Miért? Hány óra?

-Még legalább negyed óra van vissza az első tanórából!

-Mennyi?! – kérdezte ijedten Diane, miközben falpattant a székből és az ajtóhoz sietett.

-Hová mész? Ha már egyszer elengedted a diákokat, nem fognak visszajönni! – nevetett fel Lupin.

-Te jóságos Ég! Ez az első napom és máris befuccsolok! Ezt csinálja utánam valaki!

-Nem te vagy az első! Hagrid néhány évvel ezelőtt a gyengélkedőre juttatta az ifjabbik Malfoyt rögtön az első óráján! Abszolút rekord! Ha a hátadon táncolnál sem tudnád utána csinálni!

-Nagyon vicces! – válaszolta a lány és lehuppant a férfi mellett lévő székre és tenyerébe temette kezét.

-Fáradtnak tűnsz! Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan a korán őszülő férfi.

-Csak egy kicsit kimerült  vagyok! Ennyi az egész! Perselus még nem érkezett meg?

-Én még ma nem találkoztam vele! – mosolyodott el Remus. Szóval ez a baj! Ezek szerint mégis igaza volt tegnap este! A lány aggódik a férfiért! Szépen nézünk ki! – Lehet, hogy már tegnap éjszaka visszatért, csak még pihen! Abban a kiváltságos helyzetben van, hogy ma egy szem órája sincs!

-A piszok mázlistája! – jegyezte meg mosolyogva Diane. – Én meg rögtön az első napon… de mindegy! Gondolom Dumbeldore úgy is szól, ha van valami! – a lány hangja szinte közönyösen csengett, de belülről emésztette az idegesség! Hol késik Perselus? Jól van-e? És ha igen, miért nincs még itt?

 -Rossz pénz nem vész el!  -válaszolta nevetve Lupin és az ablakhoz sétált.

-Nem aggódom vagy hasonlók! – jelentette ki magabiztosan a lány. – Csak szeretem tudni, hogy hol járnak azok, akik…

-Fontosak neked? – szakította félbe a szőke teremtést a szürketaláros férfi, aki még mindig az ablakon kémlelt kifele.

-A legkevésbé sem az! Legalábbis nem olyan értelemben!… Én teljesen más szót akartam használni!

-Ezt örömmel hallom! Akkor bizonyára teljesen hidegen hagy, hogy aki a legkevésbé érdekel, éppen most lép be a kastély kapuján!

-Tényleg?!- és néhány lépéssel Diane ott termett Lupin mellett és együtt nézték, ahogy a fekete taláros alak eltűnik a szemük elől.

Végre! Itt van! És úgy tűnik, így első ránézésre, hogy jól van, semmi baja! Hála az Égnek!

A bájitaltan tanár belépett a Roxfort hatalmas kapuján és útját Dumbledore irodája felé vette. Egész úton azon gondolkodott, mit mondjon az igazgatónak, mert az információ, amit megtudott oly kevés volt, hogy ebből nem fogják tudni kikövetkeztetni Voldemort következő lépését.

Hah! – nevetett fel magában Piton gúnyosan. – Méghogy egész úton ezen gondolkodtál! Áltatod magad, öregem! Diane járt a fejedben, attól a pillanattól kezdve, mióta elindultál visszafelé, egészen, míg el nem érted a Tiltott Rengeteget! Akkor is csak a munkád iránti lelkiismeret furdalás vett rá arra, hogy végiggondold az éjszaka történteket!

Ez az igazság! Mióta ez a boszorkány belépett az életébe fenekestül forgatott fel mindent körülötte! Akkor jött rá, milyen fontos számára a lány, mikor Voldemort kérdezgetett róla! Annyira figyelt minden egyes szavára, hogy egy apró mozdulattal se sodorja bajba ez a szőke teremtést, aki percről percre fontosabb volt neki! Szereti! Nem megint szereti, hanem még mindig! Húsz év óta egyszer sem tudta elfelejteni, egyetlen pillanatra sem! Minden egyes mozdulatára emlékezett, a hangja pedig vissza –vissza csengett a fülében! Hihetetlen, hogy csak most jött rá, mit is érez valójában! Hihetetlen, hogy most jött rá, amikor úgy fogja elveszíteni a lányt, hogy egy pillanatra sem volt az övé!

-Perselus! – hallotta meg Dumbledore hangját. Az idős mágus közvetlenül mellette állt, és mosolygott rá, félhold alakú szemüvege mögül! – Minden rendben? Jól van? Hamarabb vártam!

-Nem volt semmi probléma! Kicsit elhúzódott a gyűlés, nem több!

-És, megtudott valami újat? – kérdezte az igazgató, miközben betessékelte az irodájába és hellyel kínálta a bájitaltan tanárt, aki fáradtan rogyott le az egyik székre.

-Nem sokat! Attól tartok ettől nem jutunk sokkal előrébb! – nézett a kék szempárba, ami várakozón és kérdőn nézett vissza rá, igy hát folytatta. – Dianeról kérdezett! Azt mondtam, amit megbeszéltünk!

-Remek! Átadta neki a bájitalt?

-Át! És úgy tűnik be fog válni a terv! Egy ideig… legalábbis!

-Ez jó hír! Így  időt nyerhetünk!

-Az nem árt, de Malfoyjal jó lesz vigyázni! Gyanakszik rám! Valahogy el kellene oszlatnom a kételyeit!

-Erre majd még kitalálunk valamit! Még rá érünk! Más?

-Van! A Muglikinzó visszatért!

Dumbledore a hír hallatán felkapta a fejét és hitetlenkedve nézett a fekete hajú varázsló szemébe.

-A dementorok tehát átálltak hozzájuk! Csak így juthatott ki az Aszkabanból!

-Ez nagyon valószínű, igazgató úr!

-Mi tud róla?

-Semmit! Senki nem tudja ki ő! A Nagyúron kívül természetesen! Mindig maszkot visel! Semmi ismertető jel! Semmi!

-A tárgyalása zártkörű volt! Sajnos nem mehettem be, de gyanítom, hogy akik látták, ki rejtőzik az álarc mögött, már mind halottak… vagy elemháborodottak! A terveiről nem beszélt magának Voldemort?

-Nem! Csak várhatunk, addig, amíg legközelebb hivatni fog!

-Oda már nem egyedül megy!

-Ezt hogy érti? – kérdezte meglepve a férfi, miközben érdeklődve figyelte Dumbledore minden egyes szavát.

-Figyeljen…

Mit csinálsz? –ripakodott saját magára Diane. – Nem szobrozhatsz Dumbledore irodája előtt! Az túl feltűnő lenne! Pedig már egy ideje itt álldogálsz! – korholta le magát, miközben fel – alá sétálgatott az említett helyiség előtt. – Perselus szobája elé mégsem mehetek! Ugyanott tartanánk, mint néhány nappal ezelőtt! Ha már feltűnésről beszélünk, elég átlátszó volt az a kis mese, amit Remusnak adtál be a migrénedről! – mosolygott magában. – De nem baj! Kit érdekel!  Teljesen megbízom Lupinban! Perselus gyere már ki, hogy a nyavalya verjen meg! Hadd lássam, tényleg jól vagy-e!

Csak kérni kellett és már hallotta ahogy az igazgató ajtajának kilincse elfordul. Dianenak nem volt jobb ötlete, bevetette magát az egyik lovagi páncél mögé és várt! Várta, hogy a férfi kilépjen Dumbledore irodájából és végre a saját szemével is láthassa, hogy semmi baja! Érezte, hogy a szíve sebesebben ver, amikor Perselus már a folyosón volt, elérkezettnek látta az időt és – nem tudta ugyan, hogy miért – utána szólt. Piton megfordult, de ő már a folyosón nyugodtan sétálgató Dianet láthatta, aki épp felé igyekszik.

Arra gondolt, most rögtön elindul az ellenkező irányba, de lábai nem mozdultak! 

Indulj már! – parancsolt magára. – Mindjárt ideér és akkor beszélned kell vele! Úgy viselkedem, mint egy eszelős! Ez nem lehet igaz! –rázta meg a fejét. A lány ebben a pillanatban lépett mellé és kedvesen rámosolygott.

-Nos, milyen volt? –kérdezte zavartan a férfit, aki még mindig nem mozdult.

-Fenomenális! – válaszolta gúnyosan Piton, miközben úgy érezte, örökre mozdulatlan marad.

-Komolyan kérdeztem! Nem esett semmi bajod?

-Semmi!

-Nem vagy túl bőbeszédű! Persze ezt nem lehet felróni neked! Mármint nem azt, hogy nem vagy bőbeszédű, hanem, hogy miért nem vagy az!

Úristen! Mit művelek? – rémült meg a lány saját viselkedésén. – Úgy nézhetek ki, mint egy idióta!

-Mit akarsz?

-Csak látni akartam, hogy tényleg nincs semmi bajod! – mosolygott Diane.

-Hát most láttad! Remélem boldog vagy! –  érezte, hogy lábai hosszú percek után végre engedelmeskednek és megfelelőnek találta az alkalmat, hogy kereket oldjon! Szégyen a futás, de hasznos! Főleg, ha az ember egy ilyen szempárral találja szemben magát!

-Ne menj még! – hallotta a csilingelő hangot  és megtorpant. Megpróbált nyugalmat erőltetni az arcára és ismét szembefordult a lánnyal.

-Mi a fenét akarsz?! – kérdezte immáron teljesen közönyösen.

-Gondoltam, beszélgethetnénk!

-Nincs sok kedvem hozzá. Dolgom van!…Mennem kell!

-Jó, akkor elkísérlek!

A férfi beleegyezően bólintott, bár maga sem tudta miért, amikor legszívesebben egyedül lett volna.  Ő elindult, a lány meg utána és egymás mellett baktattak a folyosón, egészen az alaksori tanteremig.

Még jó, hogy azzal az indokkal vagy mellette, hogy beszélni akarsz vele! – mosolygott magában Diane. – Úgy sétálok vele, mint egy kuka! Egy szó sem jön ki a számon! Még szerencse, hogy eddig nem küldött el a fenébe! Most mát tényleg tenni kellene valamit!

-Szóval?

-Szóval mi?- kérdezte Piton meglepetten Nem számított rá, hogy a lány tényleg beszélgetni akar vele.

-Mi volt? Mármint Voldemortnál? De ha nem akarsz róla beszélni vagy úgy érzed, nem rám tartozik, akkor nem muszáj…

-Elég érdekes módját találtad ki a társalgásnak! –szakította félbe gúnyosan a szőke teremtést. – Beszélni akarsz. Mindent meg szeretnél tudni, de – szerinted- ha nem akarok róla beszélni, akkor inkább hagyjuk! Gondolom sokszor keveredsz magaddal vitába egy- egy ilyen eszmecsere folytán!

A fenébe, hát ez meg mire volt jó? – kérdezte magától a tanár. – Remélem nem bántottam meg! Mi van?!- ripakodott saját magára.- Mi az, hogy reméled… Mi a fene ütött beléd Perselus Piton? Öregem, te vagy teljesen ütődött vagy, vagy ami még rosszabb totálisan beleszerettél ebbe a lányba!

Gyorsan Diane felé fordította tekintetét, hogy lássa, Ő hogy reagált a szavaira, de nem tudott semmi érzelmet leolvasni a csinos arcról.

-Nem akartalak megbántani! – szánakozott végül, mikor beléptek a terem ajtaján. A fenéket, dehogy nem akartad!

-Pont olyan, mint amilyenre emlékszem! – nézett körül a helyiségben a lány és  beült egyik padba majd végigsimított rajta szép ujjaival.  – A régi helyem! És, ha jól csalódom, te a mellettem lévő sorba ültél – mosolygott a férfira, aki bólintott és odasétált mellé. Maga sem tudta mi ütött belé, de követte Diane példáját és ő is beült a régi padjába.

-Utáltam a bájitaltan! – nevetett fel a kék szemű lány. – Sokszor gondoltam arra, hogy  valami átkot kéne küldeni szegény profra!

-Te? Ilyenek gondoltál?! – döbbent meg a férfi, miközben szembefordult Dianenal. – Azt hittem a te fejedben az átváltoztatás tanon kívül nem járt semmi!

-Hé! Büszke voltam, hogy arra, hogy valamiben jobb voltam, mit a többiek! Legalább ebben!

-Tény, hogy rólad gondoltam volna legutoljára, hogy auror lesz belőled! – mosolyodott el a bájitaltan tanár.

-Hű, valaki ma nagyon jó kedvében van! Tőled ezt bóknak veszem!

-Nagyon sokat változtál!

-Ajaj! Ez rosszul kezdődik! Mit követtem el már megint?! – tréfálkozott Diane, miközben a férfi elé lépett és felült annak asztalára.

-Nem követtél el semmit, csak azt mondom, amit látok! – nézett el a lány mellett Perselus. Félt, ha a szemébe néz, nem tud ellenállni a kísértésnek és elvesziti a fejét. Így is nagyon közel járt hozzá, hogy valami őrültséget csináljon. Nem is értette, hogy történhetett meg, hogy néhány másodperc múlva már Dianenal szemben állt és – akarta ellenére- tekintetét az övébe fúrta.

-És mégis mit lát, professzor úr? – mosolygott kihívóan a lány.

-Egy jó képességű aurort !- válaszolta a férfi, miközben közelebb hajolt Diane ajkaihoz.

-És?

-Egy jó tanárt!

-Csak ennyi? – kérdezett vissza a szőke teremtés, miközben az ő ajkai is egyre közeledtek Perseluséhoz.

-És nem utolsó sorban egy gyönyörű nőt! – fejezte be rekedt hangon a férfi a felsorolást.

-Na, ez már valami! Egyébként megpróbálok javítani a múltkoriban általad annyira bírált csóktechnikámon! Remélem, hogy…

De a mondatot már nem tudta befejezni, mert Piton elhallgattatta egy csókkal. De milyennel! Annyi szenvedély volt benne, hogy a tanár attól tartott, megfojtja ezt a törékeny nőt. De mikor látta, hogy Diane nem tiltakozik és ő is legalább olyan szenvedélyesen viszonozza a csókot, felbátorodott. Kezei a lány derekáról felcsúsztak egészen a válláig, majd bekíváncsiskodtak a blúza alá is.

Hallotta a nő sóhajait és érezte szapora szívverését, de száját egy pillanatra sem szakította el az övétől. Gyorsan ledobta a lány talárját és érezte, hogy Diane lassan gombolni kezdi az övét is! Néhány pillanat múlva már mindkét ruhadarab a földön hevert.

-Perselus…  -szakitotta el száját a lány a férfiétól, fátyolos hangon a nevén szólitva, de egy pillanatra sem engedte ki öleléséből., aki úgy érezte mintha  villám csapott volna belé. Egy pillanat alatt elengedte a lány derekát és hátra lépett.  –Mi a baj? – kérdezte a nő kétségbeesetten.

-Diane! Beszélnünk kell! – válaszolta határozottan Perselus.

-Most? Most akarsz beszélgetni?!

-Valamit… valamit el kell mondanom neked!

Most kell megtennem, amíg még van erőm hozzá! – gondolta magában Piton.

Még jó, hogy néhány másodperc alatt kijózanodott, különben a jó ég tudja, hol tartanának már!

-Fontos?!

-Igen! Nagyon fontos! – válaszolta komolyan a féri. A lány beleegyezően bólintott. – Te… Én…azt hiszem… fontos vagy nekem! Nem! Nem jól kezdtem: Vagy annyira fontos számomra, hogy megtudd az igazat!

-Miről beszélsz? – nevetett zavartan a lány, miközben a férfihoz lépett és megfogta a kezét, de Piton elhúzta a sajátját. –Rendben! De elárulnád, hogy mégis a fenéről van szó?

-Tudom ki ölte meg a férjedet!

-Ki volt?

-Én!

Diane úgy érezte, megfordult vele a világ! Rosszullét kerülgette és értetlenül bámult a vele szemben álló sápadt férfira.

-Ezt… nem értem!

-Azon az éjszakán, amikor Richardot megölték én is ott voltam a házban! Sőt. A gyilkos mellett álltam és…

-Te?! – suttogta maga elé a lány, de olyan dühös volt, hogy legszívesebben nekiment volna férfinak. – Ott voltál és nem tettél semmit?!

-Nem tehettem… lelepleződtem volna…

-Megölted a férjemet! – kiabált önmagából kikelve Diane.

-Nem én öltem meg… és mégis én voltam!

-Pontosan! Mert nem akadályoztad meg, pedig megtehetted volna!

-Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő! – tiltakozott Piton.

-Nem számit, hogy nem tudtad! Ha közvetve is, de megöltél egy ártatlant!

-Diane! Hadd magyarázzam meg! – kérte kétségbeesetten féri a nőt.

-Nem kell a magyarázatod! Ha belegondolok, hogy mi ketten majdnem…!

-Diane!

-Ne szólj hozzám! Látni sem akarlak! Gyűlöllek! – azzal felkapta a fölről a kékszínű talárját és kisietett a teremből, becsapva maga után a terem ajtaját olyan erővel, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.

Piton pedig állt megkövülten a terem a közepén arra az asztalra támaszkodva, amin néhány perccel ezelőtt még Diane ült és úgy csókolta, hogy majdnem leesett a lábáról. A tanár átkozta magát azért, amit akkor éjjel  tett, de egy dologért a leginkább! Azért, hogy megszületett!