7. fejezet

Voldemort

Mikor Piton kilépett a kastély hatalmas kapuján, hirtelen megcsapta a hideg fuvallat. Szokatlanul hideg volt az évszakhoz képest. A Tiltott Rengeteg fái úgy hajladoztak, mintha gumiból lettek volna, a szél pedig úgy süvített, akár egy falka farkas. Ha a fekete hajú férfi babonás lett volna – mint némely mugli – akkor most nagyon rossz előérzete lenne. Bár volt e nélkül is. A Diane miatti lelkiismeret furdalás nem hagyta nyugodni és ideges volt Voldemort miatt is. Nagyon remélte, hogy csak azért hivatja, hogy megtudja azokat információkat, melyek érdeklik és megkapja a bájitalát, amire annyira vár. Igen, ő még nem tudja, hogy ez az egész csapda, puszta időnyerés! De mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha mégis rájön az igazságra? Miért tenné? Eddig sem jött rá, eztán sem fog! – nyugtatgatta magát a férfi, miközben átkelt a Tiltott Rengetegen, lassan céljához közeledve.

-Valami gond van, kedvesem? – hallotta Diane, valahonnan távolról McGalagony professzor hangját. A hang irányába forditotta fejét és szembe nézett a tanárnővel, aki azon a széken ült, ahol néhány perccel ezelőtt még Perselus.

-Nincs semmi baj!  -válaszolta a lány egy kényszeredett mosolyt erőltetve arcára

-Én nem úgy látom! Bántja valami?

-Ezt miből gondolja?

-Kérdésre kérdéssel felelt! Ez nem jó jel! – hangzott fel a McGalagony melletti széken ülő Dumbledore hangja. Az idős mágus arca is legalább olyan gondterhelt volt, mint a szőke lányé.

-Rémeket látnak mindketten! – válaszolt határozottan Diane.  – Túl sok időt töltöttek Perselus közelében! – jegyezte meg cinikusan, miközben egy pohár töklevet töltött magának.

-Nem ijesztgetés képpen mondom, de néhány hónapon belül Ön is ilyen lesz, mint mi, Miss Westbridge.

-Ilyen tapasztalt, mint Önök? – mosolyodott el a lány. Mindig is szeretett viccelődni és pontosan tudta milyen válasz fog következni kissé szemtelen kérdésére.

-Nem! Ilyen gyanakvó!

-Már alig várom! Úgy tűnik Voldemort mindenkiből a legrosszabbat hozza ki!

-Igy is lehet fogalmazni!  -mosolygott az igazgató.

-Mit szokott csinálni Perselus, mikor hivatja…

-Tudjukki? – szakította félbe McGalagony. Nem bírta volna elviselni, ha még egyszer hallania kell azt a szörnyű nevet. Már jó ideje dolgozik együtt Dumledoreral, és ennyi idő alatt már meg kellett volna szoknia, hogy az igazgató mindig nevén nevezi legfőbb ellenségét, de valahogy még mindig megborzongott Voldemort nevének említésére.

-Igen, szóval mikor hivatja Tudjukki! – javította ki magát a lány.

-Erre nem tudnék válaszolni!  - szólt az igazgató. – Egyszer kérdeztem csak Perselust arról, mi zajlik ott. Elég szűkszavúan válaszolt. Voldemort nem bántja, ha erre kíváncsi!

-Nem, nem erre vagyok kíváncsi, de mindegy! Hagyjuk! Nem fontos!  -füllentett  Diane. Már hogy a fenébe ne erre lenne kíváncsi! De ha Dumledore mondja, akkor biztos nem eshet semmi baja! Reménykedjünk! – nyugtatgatta magát a lány.

A bájitaltan tanár felgyorsította lépteit, mert ahogy közeledett a Halálfalók szálláshelyéhez, egyre elviselhetetlenebb lett a hideg. Távolról már látta a régi Denem- ház pislákoló fényeit és hallotta társai nevetését.

Biztos megint egy szerencsétlen muglit kínoznak! – gondolta magában a férfi.  – Jobb lesz őket elkerülni! Csak már bent lennék! Egyre hidegebb van!

Mikor belépett a hatalmas házba és becsukta maga mögött az ajtót, olyan volt , mintha egy másik világba csöppent volna! Dehogy másik világba… egyenesen a pokolba!

-Perselus! Jó, hogy jössz! A Nagyúr hivat!  - szaladt elé egy Halálfaló. 

-Már nagyon türelmetlen! Azt mondja van egy meglepetése! – szólat meg a mellette álló társa izgatottan.

-Igen? Biztos kitalálta, hogyan lehet cseppfolyósítani a gonoszt, hogy megihassuk, ha Ő éppen nincs velünk! – jegyezte meg Perselus. A mellette állók pedig elkezdtek hangosan vihogni. Pitonnak az volt az érzése, hogy fogalmuk nincs arról, mint nevetnek.

-Piton, gyere! A Nagyúr már vár!  -hallott meg a férfi egy hideg hangot a háta mögött.

-Megyek Lucius!

-Nem tudom, mit szólna a Nagyúr, ha tudná, hogy beszélsz róla a háta mögött! – jegyezte meg Malfoy, mikor már ketten szelték át a hosszú folyosókat, hogy eljussanak Voldemorthoz.

-Mondd meg neki! Lássuk, mit szólna! – szólt cinikusan Piton.

-Nagyon megbízik benned! Túlságosan is! Menj!  -adta ki az utasítást a szőke hajú férfi és mindketten átlépték a Sötét Nagyúr szobájánál küszöbét. Már amennyire lehet ezt a helyiséget szobának nevezni, ugyanis azon bőrfotelon kívül, amiben Voldemort ült más nem volt benne. Kivéve a háttérben lévő kandallót, amiben tűz lobogott és árasztotta magából a meleget.

Piton meghajolt a Nagyúr előtt, de azt kívánta bár törnék el a gerincét most, hogy ezt a mozdulatot ne kelljen többé csinálnia.

-Perselus! – hallotta a sziszegő hangot.  – A legutóbbi találkozásunkkor elfelejtettél valamit!

-Uram! Nem értem mire gondolsz?  -válaszolta lehajtott fejjel a bájitaltan tanár.

-Dehogynem tudod! Dehogynem!  - várt néhány másodpercig, de mikor nem kapott választ, nyugodta hangon folytatta. – Arról az új tanárnőről beszélek! Ki Ő és mit akar?

-Gondolom tanítani, uram!

-Jobb, ha nem szemtelenkedsz velem Perselus! – csattant fel Voldemort.  –Ki ez a lány?!

-Diane Westbridge!  -válaszolta alázatosan a férfi.

-És? Mióta ismered?

Piton lopva az oldalán álló Malfoyra nézett és tudta, hogy Ő már csak eszköz. Luciustól már mindent tud.

-A Roxfortba járt! Együtt végeztünk!

-Gondolom  van valami oka annak, hogy az a vén bolond őt alkalmazta! Mit tud a lány? – kérdezte Voldemort, miközben tekintetét a bájitaltan tanár barna tekintetébe fúrta.

Most kell észnél lennem!  -gondolta Perselus. – Kezdődik a legilimencia! Minden gondolatot ki kell törölnöm a fejemből!

-Nagyúr! Nem tudok semmit a lányról! – felelte alázatosan a férfi. – Csak annyit, amennyit mondtam! Dumbeldore nem avatott be abban, miért alkalmazza a lányt!

-Szóval gyanakszik. Nagyon helyes. Ez a… ez a nő okos?

-Nem! – válaszolta határozottan Piton. Talán túl határozottan is! – Még a záróvizsgáján is segítenem kellett neki!

-Szóval nem egy észlény a kislány, mi?

-Akkor nem volt az!

Megy ez! Még hazudnia sem kell! – gondolta a bájitaltan tanár. – Csak máshogy kell megfogalmaznia az igazságot!

-Mit is mondtál? Hogy hívják? Westbridge?!

-Igen uram!

-Valahonnan ismerős nekem ez a név! Honnan Lucius? – fordult Voldemort a szőke Halálfalóhoz, aki még mindig Piton mellett állt és gyanakodva fürkészte annak minden mozdulatát.

-Nem tudom, uram! Talán valamelyik akciónk során megöltünk valakit a családjából! – válaszolta Malfoy alázatosan.

-Igen! Minden bizonnyal! Perselus, megcsináltad, amit kértem tőled? – nézett ismét a fekete hajú férfira kérdőn. Piton bólinott. – Elmehetsz Lucius!

Malfoynak nem volt ínyére, hogy kiutasították a szobából, de teljesítette ura parancsát. Miután csak ketten maradtak, Voldemort hirtelen feléfordult és folytatta:

-Hol van?

Piton talárja zsebébe nyúlt és elővett egy kis fiolát benne egy zöldszínű bájitallal, ami kiköpött mása volt annak, amit a Sötét Nagyúr kért tőle. Még az íze is egyezett, csak hatása nem volt.

-Végre! Már annyira vártam! – kapott mohón az üvegcse után, de Piton elhúzta a keze elöl.  – Mi képzelsz?! – sziszegte Voldemort. – Azonnal add ide!

-Valamit tudnod kell a szérumról, uram…

-Mi az ördögöt?!

-Nem szabad belőle két cseppnél többet bevenni! Nem lesz nagyobb a hatása attól, ha a mennyiséget növeled…

-Ne beszélj ostobaságokat! Add ide!

-Ahogy parancsolod, uram! – és a bájitaltan tanár átnyújtotta Voldemortnak a fiolát, aki azonnal belekortyolt, de minden bizonnyal Pitonnak sikerült beleültetnie a bogarat a fülébe, mert éppen csak megkóstolta  a bájitalt!

-Érzem, ahogy az erő szétárad bennem!

Na, azt meghiszem! – gondolta magában Perselus. – Még a csoki békát is megenné, ha azt mondanák, hogy az megnöveli az erejét!

-Tudod mit? Azonnal ki is próbáljuk! Van ugyanis egy meglepetésem, mindannyitoknak! Menj le a többiekhez!

Piton követte Voldemort utasítását és magára hagyta, ő maga pedig lement a többiek közé.

-Mi a helyzet kislány? – kérdezte mosolyogva Lupin Dianet, amikor a szobájuk felé baktattak a hosszú folyosókon.  –Nagyon csendes vagy ma! Nem is mesélted, hogy milyen volt az első beosztási ceremónia a katedráról figyelve!

-Érdekes volt! –válaszolt csendesen a lány.

-Ennyi? Azt hittem teljesen fel leszel dobva, hogy itt lehetsz!

-Fel is vagyok csak…

-Csak? – mosolygott a férfi. A lány azonban nem válaszolt. – Látom, fejedbe vetted, hogy hallgatási fogadalmat teszel!

-Nem erről van szó! Csak…

-Az előbb is idáig jutottunk! Próbáljunk meg közelíteni a probléma gyökeréhez!

-Mi vagy te, pszichológus? – nevetett fel Diane, miközben viccesen oldalba lökte Remust.

-Nem, csak ismertem egyet! Elég brutális módszert alkalmaznak a mugli orvosok! A Verita Serum sokkal hatásosabb lenne! A beteg garantáltan mindent elmondana rövid időn belül! Ha nem mondod el mi bajod, bemegyek Perselushoz és leemelek egy üveggel a polcáról! -  viccelődött tovább a férfi, de mikor meglátta, hogy  a csinos arc elkomorult a bájitaltan tanár nevének említésére, azonnal komolyra fordította a szót. – Miatta aggódsz, igaz?

-Nem aggódom én senkiért!

-Ugyan már! Ismerlek téged is, meg őt is! Elég régóta! Aggódsz érte!

-Nem!

-De igen!

-De nem!

-Akkor most egyet értünk vagy sem?

-Igen. Nem értünk egyet! – mosolyodott el a lány. – Na jó! Talán egy kicsit tényleg aggódom! Tudod, nem rossz ember ő, csak nehéz megérteni!

-Ezt pont nekem mondod? Tudom én, hogy nem rossz ember! Régebb óta ismerem, mint bárki! Téged talán leszámítva! Kedvesnek éppen nem mondanám, de néha már-már vannak ilyen irányú torzulásai is! – nevetett a férfi. – Eddig még mindig visszajött sértetlenül! Eztán sem lesz másként! – nyugtatta a szőke hajú lányt.

-De mi lesz, ha egyszer meggondolja magát és mégis inkább köztük marad! – vetette fel kétségeit Diane.

-Ez nem történhet meg! – válaszolta határozottan Remus.

-Miért… mégis miért vagytok ebben mindannyian olyan nagyon biztosak? Miért ne történhetne meg?

-Nem tudom… Talán, mert Dubledore ezt mondta! Ő mindig tudja mit beszél! Menj és pihend ki magad! Holnap nehéz nap vár mindannyiunkra!

Remus elköszönt a lánytól és megvárta, míg az ajtó becsukódik, majd ő is a szobája felé indult.

Az egykori Denem- ház hangos volt a Halálfalóktól, akik türelmetlenül várták, hogy Voldemort is csatlakozzon közéjük. Nem sokszor esett meg, hogy megtisztelte őket társaságával, de pont ettől volt olyan különleges ez a mai alkalom.

-Mit akart tőled? – kérdezte Malfoy az ajtófélfának támaszkodó Perselust, aki így figyelte társait a szomszéd szobából.

-Semmi közöd hozzá! – válaszolta a fekete hajú férfi közönyösen. Egy ideje sejtette már, hogy Lucius gyanakszik rá, de az utóbbi néhány találkozásukkor ezt világossá is tette számára a szőke férfi. Egyre több kérdést tett fel neki, mintha ellenőrizni akarná, hogy még mindig hűséges-e a Nagyúrhoz.

-Gyanús vagy te nekem! 

-Valami ilyesmire már utaltál odafent is!

-Szerintetek mi lehet a Nagyúr meglepetése? – kérdezte izgatottan egy fiatal Halálfaló, aki még csak néhány napja csatlakozott hozzájuk. A két férfi átnézett rajta, mintha ott sem lenne. Büszkeségük nem engedte meg, hogy egy zöldfülűvel folytassanak társalgást. Inkább néma csendben álltak egymás mellett és várták Voldemort érkezését.

Piton a legkevésbé várta! A pokolba kívánta az egész házat minden egykori és jelenlegi lakójával együtt! Egyedül az lesz jó a Nagyúr megérkezésével, hogy végre kiszabadulhat innen! Már alig várta, hogy ismét a Roxfortban legyen! Aztán hirtelen eszébe jutott Diane! Ha visszaér vele is kell beszélnie. Bármennyire is szeretné is elkerülni a társalgást a lánnyal, ez sajnos lehetetlen! Azok a kék szemek és az a selymes haj! Még mindig érezte a lány csókját az ajkain, ahogy szenvedélyesen visszacsókolt… és a haja! Milyen csodálatos érzés volt megérinteni a haját, ahogy érezte, hogy a szőke szálak homokként peregnek át ujjai közt! Bárcsak szabadulni tudna ettől az érzéstől… de nem tud, hogy a fene esne bele! Pedig kéne! Mert ha a lány megtudja, hogy milyen szörnyűséget követett el húsz évvel ezelőtt, többé látni sem akarja majd! Most kell kiverni a fejéből Dianet, mert az idő múlásával ez sokkal nehezebb lesz!

-Itt van! Itt a Sötét Nagyúr! – zökkentette ki gondolataiból az egyik Halálfaló hangja. Perselus felnézett és Voldemort valóban ott állt a hatalmas szoba közepén. Midenki azonnal térdre vetette magát, Piton sem tehetett másként.

-Úgy van! Itt vagyok! – hallotta a sziszegő hangot közvetlenül előtte. – Sokkal erősebb vagyok, mint eddig bármikor!

A Halálfalók ujjongtak uruk szavain. A bájitaltan tanár az ajtófélfának támaszkodva figyelte az eseményeket.

-Ti vagytok a legjobb varázslók a mágus világban! Ilyen emberekkel gyerekjáték lesz legyőzni a bolond vénember seregét!

Újabb hatalmas újongás.

Meg kell hagyni a Nagyúr ért hozzá, hogy lelkesítse ezt a sok idiótát! – gondolta magában Perselus.     

-Megtisztelő, hogy itt vagy köztünk Nagyúr! – hajlongott az ifjú Halálfaló.

-De bizony, hogy az, fiam! – sziszegte Voldemort.

-Uram! Ígértél valami meglepetést! – emlékeztette Malfoy.

Hát igen! Nem sokan tehették meg, hogy ilyen hangon beszéljenek Voldemorttal! Csak a kiváltságosak és ide tartozott Lucius és Piton is.

-Úgy van! Hogy lássátok, milyen jó kedvemben vagyok, megengedem, hogy találgassatok! Aki eltalálja jutalmat kap!

A Halálfalók felkiáltottak meglepetésükben! Tényleg jó napja lehet az uruknak!

-Talán egy kis muglikinzás, Nagyúr? – kérdezte tiszteletteljesen a zöldfülű. Nyilván a fejébe vette, hogy alaposan bevágódik Voldemortnál! – sejtette a bájitaltan tanár.

-Nem, nem!

-Akkor talán muglik, uram? – kérdezte egy másik.

-Nem! Eljátszadozhatunk itt még egy darabig, de sosem fogjátok kitalálni! Itt van maga a Muglikinzó!

Egy magas, álarcos, csuklyás férfi lépett elő az eddig sötét sarokból. Minden szem rá szegeződött és az ajtó félfának támaszkodó férfi azonnal tudta, ki áll vele szemben.

-Aki még nem ismerné ezt az embert, annak most olyan szerencséje van, hogy én mutathatom be! – sziszegte Voldemort.

-Számomra a megtiszteltetés, uram! – szólat meg az álarcos férfi.

-Ő a legtehetségesebb Halálfalóm, akivel valaha is dolgom volt. Mindenki csak Muglikinzóként ismeri. Nevét egy húsz évvel ezelőtti eset kapcsán írta be a varázslótörténelembe. Kezdő volt még csupán és az volt az akciója. Ha úgy tetszik a beavatása. Előtte csak tehetséges varázslókat toborzott az oldalamra. Akkor éjjel viszont megnyílt számára a lehetőség, hogy igazi, vérbeli gonosszá lépjen elő. És nem is csalódtam benne! Megtette az a csapat, amit akkor kértem, méghozzá a mi Perselus barátunk vezetésével! Kiváló csapat volt és most, hogy a Muglikinzó is kiszabadult az Aszkabanból újra összeállt! Természetesen feladatot is kaptok is majd, ha eljön az ideje! – fordult Pitonhoz a Nagyúr. – És hamarosan eljön!

Némi hatásszünetet hagyott, hogy kiélvezze a türelmetlenséget Halálfaló szemében, majd, amilyen jött, olyan hirtelen el is tűnt.

-Szereti a hatásos belépőket! – jegyezte meg Lucius a bájitaltan tanár mellett.

-Úgy tűnik a hatásos távozás ellen sincs kifogása! – válaszolt a fekete hajú férfi, miközben a kijárat felé indult.

-Már mész?

-Nem sok kedvem van itt tölteni az időmet!

-Hidd el nekem sem tetszik, hogy visszatért! – bökött fejével Malfoy a nappaliban tartózkodó álarcos alak felé.-Gyűlölöm, hogy nem tudom ki rejtőzik az álarc mögött!

-Nem attól félsz, hogy elveszíted a jól bevált helyedet a Nagyúr mellett? – húzta el félmosolyra a száját Piton, miközben magára terítette a kabátját.

-Vigyázz! Figyellek!

-Ne fenyegess, különben nem fogok tudni éjszaka aludni! – gúnyolódott a férfi, majd kilépett az ajtón és becsukta maga mögött azt. Ismét megcsapta arcát a kinti hideg, de most nem fázott. Gondolatai még mindig a bent látottak körül forogtak. Később elfoglalta ezek helyét Diane arca, a mosolya és égszínkék szemei. Miért nem tudja őt kiverni a fejéből? Miért? Félt az újabb találkozástól a lánnyal. Eldöntötte kerülni fogja őt, amint visszatért a kastélyba. Nem fogja keresni a társaságát, még akkor sem, ha belepusztul abba, hogy láthassa! Csak már ott tarthatna…