Vannak érzelmek, amelyek mindenkiben jelen vannak, még akkor is, ha nagyon mélyen. Vannak emberek, akik a bennük lévõ érzelmekbõl élnek, és van egy ember, aki elfojtja õket, hogy élhessen. Az õ léte másból sem áll, mint haragból, gyûlöletbõl, megvetésbõl, és elutasításból. Már csak õ nem tudja, hogy felesleges küzdeni a sors ellen, hisz a Sors, az Élet az, ami megtanít mindenkit érezni. Ez az egy ember is megtanulta. Megtanult másokat bántani, megalázni, s ezt kiélvezni.
Õ az egyetlen, akit nem az Élet tanított meg a legfõbbre: szeretni.
Szobájában, egy elnyûtt fotelben ülve csak arra tud gondolni, vajon mi befolyásolta szilárd lényét, jellemét, mi késztette rejtett érzékeit arra, hogy saját maga ellen fordítsák. A parkban a széltõl lengedezõ fák lombjai a zárt ablakon keresztül nem felelnek, nem hallatszik szavuk. Pedig csak egy szó… egyetlen szó a válasz, és pont az nem hallja, akinek a legnagyobb szüksége van rá.

Nem változna meg az élete. Minden nap ugyanolyan komoran kelne, s feküdne, mindig ugyanolyan bántó, és hûvös lenne mindenkivel, mert õ másra nem képes. – Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak agyában, amint azt próbálja meg kideríteni, mi az, ami mégis ellent mond mindannak, amit elméje sugall neki.

Valaki vagy valami rejtõzik benne. Egy hang, egy kis lény, talán egy másik énje, vagy… talán a régóta jégbe zárt szíve, ami esze ellen fordítja õt, harcol vele, éles kardjával ezer és ezer sebet ejt elméjén, a józanészen, ami egész életében vezérelte. Soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy másképp kellene tennie, hogy változtatnia kéne, neki jó volt úgy, ahogy volt. Nem érdekelte, hogy utálják, hogy megvetik, hogy mindenki menekül tõle. Még Dumbledore barátságában is eleinte hátsó szándékot keresett.

Albus Dumbledore az egyetlen, akiben megbízik, s aki elõtt, bár szintén vasálarcot visel, tudja, sokszor fölöslegesen teszi, hisz az idõs mágus mindenkinél jobban ismeri.

De most nem ez foglalkoztatja. Pontosan õ maga sem tudja, hogy mi, csak azt érzi, mert végre érzi, már lassan elhiszi, hogy szíve súgja, felbukkant valaki más, aki pusztán azzal, hogy elé állt, és a szemébe nézett, tükröt tartott elé. Hosszú ideig csak bosszantotta, hogy már nincs egyedül, hogy van még valaki, akit ugyanúgy kiközösítenek, sõt, aki önmagát zárja el a külvilágtól. Megijedt tõle. Félt attól, hogy majd nála lel menedéket. Nem akarta, hogy bárki is megzavarja unalmas, egyhangú, sötét magányában. Még az is idegesítette, hogy csendestársra lelt jellemtükrében.
De nem ez az, ami most elgondolkodtatja. Valami megváltozott. Szépen lassan, anélkül, hogy bárki észre vette volna. Nem is akarta senki észre venni. De elõzõ este…

Azt rendkívül élvezte a jövevényben, hogy méltó ellenfélre talált benne. Mindennapjaiban kihívást jelentett neki, ez okozta a színesedés megkezdését egy szürkés árnyalattal az éjfekete alapon. Talán sosem hitte volna, hogy õ lesz az, aki megunja, s akit idegesíteni kezd a folytonos „párbajozás”. Egyre többször maradt alul a vitában, s ez rendkívül lecsökkentette önelégültségét. Egyre haragosabb, fagyosabb, bántóbb lett, míg végül Carmen is megunta a dolgot, s egyre többször sértõdött meg, egyre többször hagyta el magát, s kerített volna sort tényleges párbajra. De a szabály tiltja, s csak ez mentette meg kettejüket az indulatok felszínre törésétõl.

Mégis, ez az elnyûtt, fekete fotel hivatott arra, hogy benne ez a kemény kõszobor komolyan elgondolkozzon azon, mi történik vele, amióta Carmen belépett az életébe. Vajon tényleg a sorozatos viták miatt várta, hogy láthassa, hogy… érezhesse illatát… láthassa lobogni selymes, hosszú haját, amint gazdája dúlva-fúlva otthagyja õt egy-egy veszekedés után, hallja lágy, kellemes hangját… Vajon már azért nem tudja bántani, mert nem meri, vagy… mert nem akarja…
És õ? Vajon hogy érez Carmen? Vajon az a legjobb elfoglaltsága, hogy egész nap azt lesi, hol tehet keresztbe kollégájának?
Vajon tényleg csak kollégák? De, hogy miért jut eszébe ez a kérdés számtalanszor, arra maga sem tudja a választ. Egyszer már sikerült elhitetnie magával, hogy csak bebeszélni magának, s tényleg puszta gyûlöletet táplál a nõ iránt.
De akkor most miért akarja megkeresni, egyenest a szemébe nézni, és jól kiüvölteni magából bosszúságát? Legszívesebben megmondaná neki, hogy õ nem az a fajta ember, akivel csak úgy szórakozhat bárki is, akit csak úgy megalázhatnak, aki fölé kerekedhetnek, akit megsérthetnek, mert nem hagyja magát, ellenáll, sõt, visszavág, de abban nem lesz köszönet.

Valamit mégsem ért. Ha ezt tenné legszívesebben, miért érzi úgy, hogy nem a harag, hanem az elkeseredés beszélne belõle? Mintha nem azon mesterkedett volna, hogy fenntartsa az utálatot, a megvetést kettejük között, hanem azon, hogy az ármánykodásnak véget vessen. Pedig errõl szó sincs! Hisz élvezte a csatákat! Akkor most miért akarja észhez téríteni a nõt, és magát is egyben, miért akar mindennek véget vetni, hogy végre… Hogy végre mi is legyen? Béke, nyugalom?
Szeretet?
Hogy gondolhat szeretetre, amikor… azt sem tudja, mi az.

Dehogynem! A múlt éjjel megtudta. Megbántotta Carment. Vérig sértette, szemeiben, lelkében örökké égõ harag tüzét gyújtotta, s mégis más történt, mint aminek kellett volna történnie. A nõ finom, puha kezeivel végig simított megbántója arcán, s könnyes, elkeseredett tekintettel meredt az éjfekete szempárra. S a nõ akkor, ott feladta a küzdelmet. Talán õ már elõbb tudta, nem akarja bántani a rideg férfit, talán már elõbb megelégelte a folytonos élcelõdést, gúnyolódást. Sõt, talán soha nem akarta ezeket. Lehet, õ csak visszavágott, nem örömszerzésbõl mondta, amit mondott, és tette, amit tett. És talán csak most válik világossá a férfi számára, hogy hálás neki. Hálás, amiért olyan csodálatos módon zárta le kettejük között a csatározások sorozatát, s hálás, amiért õ kezdett véget vetni e fájdalmas sorozatnak.
Most már kezd rájönni, hogy neki csak ez kellett ahhoz, hogy végre rájöjjön, mit is kell tennie valójában, s hogy végre felszínre kéne engednie a valós érzelmeit, merthogy vannak!

- Az én hibám. Én tettem ilyenné. – motyogja maga elé a sötét szobában magányosan, komoran. Most válik csak világossá a számára, hogy a nõ, aki oly sokban egy vele, egy a lényével, csak azért lehetett méltó ellenfele a rideg csatározásban, mert ezt váltotta ki belõle. Õ magától valamiért nem tette volna… de miért?

Hirtelen fellöki magát a fotelbõl, feltépi szobájának ajtaját, s szalad, rohan az ürességtõl kongó folyosókon egészen céljáig: Carmen szobájáig.
Kopogás nélkül ront be, s az ablakában ülõ nõhöz rohan. Karját erõsen megragadva rántja fel ültébõl, de látván a fájdalmas torzulást a kedves arcon, fejét lehajtva engedi el a rá meredõ nõt.
- Miért? – kérdi halkan megtörve a fájdalmas csendet.
A kérdezett nem felel, lágyan emeli fel a kemény férfi arcát, hogy a sötét szempárba nézhessen, mely oly haloványan dereng fel a hold fényénél.
- Azt akartam, hogy magad jöjj rá. – hangzik elcsukló hangon a válasz, de nem tetszik kielégítõnek. Az összezavarodott férfiben kérdések újabb tömkelegét vetik fel.
- Mire? – kérdez vissza suttogva.
- Arra, ami idehozott téged. – Carmen puha tenyerét egy apró könnycsepptõl nedves arcon nyugtatja, mire feleszmélni nehéz, oly lágy az érintés, oly kétes, hogy valóban érint-e a kéz, vagy csak az aurát simogatja.
Még száz meg száz kérdés kerül elõ gondolatban, de egyik sem bukkan elõ, mindet az elme rendezi.
Miért is van itt? Miért kereste fel a lányt? Hogy üvöltsön vele? Nem. Egyre biztosabb, hogy nem. Azért jött, hogy õ is feladja. Mert most rajta a sor. Ha képes feladni nem csak a harcot, hanem legalább Carmen elõtt a büszkeségét is, akár csak egy percre is, máris megtanulta élete elsõ igazán komoly leckéjét, amire soha nem számított. Megtanulta szeretni õt. S, hogy erre csak most jött rá ebben a pillanatban, bosszantotta, és újra saját magát kezdte okolni miatta. Hisz õ tehet mindenrõl, õ tette ellenségessé a lányt, bár magától is megéri a pénzét, mégis miatt alakult így minden. Õ érte el, hogy állandóan acsarkodjanak egymásra, hogy a nõ már elõszeretettel kezdeményezzen vitákat.
Bánja, õszintén bánja már, de magától mást nem vár, tudja, õ ilyen, õ csak bántani képes, elvinni rossz irányba a jóra is képes embereket, még azt is, akirõl, ha talán késõn is, de kiderült, elbûvölte õt, s nem véletlenül álmodott vele annak ellenére, hogy bájitallal próbálta elûzni zavaró, értelmetlen álomképeit. Hisz miért is álmodott volna vele?
Erre akkor még nem tudta a választ.
De most rájött. Csak fel kell adnia a küzdelmet, s akkor mindenre fény derül.
És feladja. Finoman vonja magához a könnyezõ nõt, aki cseppet sem ellenkezik, mi több, szorosan simul a védelmezõ karokba, nevét halkan suttogja, ízlelgeti, próbálja feldolgozni, mit is tesz éppen, de rövid idõn belül ezzel is felhagy, s most már csak szívét hallgatja. Egy két szót kivesz suttogásából, s az pont a lényeg: Szeresd õt, Perselus!
És valóban, mást nem is kell tennie. A Sors, az Élet végre közbelépett, nem hagyta tovább esetlenül botladozni õket, Perselust, és Carment, a közéjük épült fal végre leomlott.

Amit ezután tenniük kell, az, hogy igazán megismerjék egymást, s a vonzalmat megerõsítsék, sõt, kifejlesszék azzá, amire született. Most már rájöttek, rég megtanulták szeretni egymást, de idõ kellett, hogy leleplezõdjenek. Ezután csak az a dolguk, hogy megbecsüljék, megtartsák, el ne engedjék egymást soha az életben.
Soha.