Severus visszatette a képet a kis asztalra. Nem akarta tovább nézni, ahogy az akkor még 17 éves lány a boldogságtól sugárzó arccal a nyakába ugrik, egy puszit nyom arcára, végigsimít haján, és mosolyogva belékarol, miközben a lány barátnője, Sonja elkattintja rájuk új gépe első filmjét. Ő persze ezt az egészet még távolról sem nézte volna végig, nemhogy résztvevője legyen egy afféle kis közjátéknak.
A férfi morcosan fordult el a régi, fakeretes mozgó képtől. Magában átkozta a percet, amikor…
No, de melyiket is?
Ennyi év sötétség, fájdalom és magány után néha egy szörnyű pillanatra eszébe jutott, mi lett volna – pontosabban milyen jó lett volna -, ha a meghökkent, majd dühös és kelletlen, elutasító arc helyett talán… mosolyog… na jó, azt talán mégsem, de legalább a karját a lány derekára tehette volna… óvatosan… csak egy kicsit. Ám, minthogy azt ő pontosan tudta: „Álmodozás az élet megrontója.” Így rendre intve magát rögtön ki is vert a fejéből minden haszontalan, felesleges, dühítő gondolatot.
A képet mégsem tudta eltenni, sem megsemmisíteni. Amikor ránézett, hozzáért, minduntalan átélte azt a szörnyű pillanatot, amikor úgy érezte, legszívesebben mindent megváltoztatna. Akkor már nem lenne magányos, nem fájna semmi, a sötétségbe világosság költözhetett volna.
Severus Snapenek azonban nem volt szüksége sem fényre, sem fájdalom és sötétségmentes világra. Abban nőtt fel, változtatni nem tudott és nem is akart soha. Egyszer talán tényleg szerette volna egy apró kéz érintését, egy barna szempár simogatását, még, ha ő maga nem is tudta, nem is akarta ezt viszonozni. Csak ennyit. Hogy néha valaki a szobájában várja s egy nehéz nap után szótlan törje meg magányát, ha csak néhány percre is.
Persze a teljes magány sokkalta vonzóbb volt számára, mint annak az embernek a társasága, aki rávette, hogy…
Hogy megtartsa a képet.
Gyáva volt? Nem, ő soha. Csak elvette a képet, mielőtt még azt híresztelték volna az egész kastélyban, hogy ő, Severus Snape szerelmes. Minthogy erről soha nem volt szó, nem engedhette meg, hogy bárki feleslegesen és ok nélkül pletyka tárgyává tegye.
De a kép túlélte dühét, tehetetlenségi őrületét, végignézett egy veszekedést Severus és érvei között, s egy még hatalmasabb vitát a tanárrá lett férfi és nő között. Egy vitát, mely sós tengerrel árasztotta el Severus szobáját, s mely olyan indulatokat váltott ki mindkettőjükből, melyek nem csak rossz, de talán jó hatással is leehttek volna a vita kimeentelére. Csakhogy minden elromlott. Vége lett egy szempillantás alatt. A nő véget vetett neki.
- Camelia… - suttogta a férfi nyitott ablakán át a szélbe. Haragudott, de talán… egy kicsit… félt is. Némiképp megnyugvásra lelt, amikor újra találkozott a gyönyörű nőve vált Cameilával, ám az az este mindent elrontott… S talán még kívánta is, hogy a reményvesztett nő tőle minél messzebb kerüljön.
Reményvesztett, igen, az, hisz Severus minden hiedelmével és megérzésével ellentétben nem volt hajlandó egy percre sem feladni büszkeségét és végre eldönteni: mit akar a nőtől.
Cameilának végképp elfogyott a türelme és kisírt szemekkel rohant Dumbledorehoz, hogy azonnal felmondjon. Attól kezdve Severus és ő ugyanazt akarták: távolodni, felejteni.
Bár eleinte Cameilának nem volt több egy kalandnál, felnőtté érve rájött, senkire sem vágyik jobban, mint Severusra, de mégis a vita után a legjobb döntésnek a felejtést találta.
- Vége! – csapott a falra Severus. Tomboló lelke nem hagyta tétlenül nézni, hogy még egyszer rossz útra lépjen. Kirohant szobájából s egyenesen az igazgatóhoz rohant. Még út közben szó szerint belefutott.
- Meg kell tudnom, hova ment! – kiáltott türelmetlenül.
- Nyugodjon meg barátom. – csitította Albus – Kiről beszél? – nézett rá értetlenkedve.
- Ne játssza itt nekem az ártatlant! Nagyon jól tudja, kiről beszélek! Mondja meg, hová ment! – Severus egyre jobban kikelt magából. Az idő ezer lábán futott utána, kergette ki a Roxfortból arra, amerre keresettje rejtőzhetett.
Dumbledore meglepetten állt kollégája előtt. Még soha nem látta annyira dühösnek és türelmetlennek, pedig Severus nem rózsát termő türelméről volt híres. Tudta, mire kíváncsi a férfi, úgy döntött, nem szítja tovább nyűgös haragját.
- Itt van, Severus, pontosan itt. – válaszolt hát a nyugtalan csendet megtörve.
Snape nem tudta mire vélni a feleletet. Körbenézett, de nem látott senkit.
- Miért nem hagy fel végre az ostoba talányaival? – rivallt rá az idős mágusra.
Dumbledore most nem felet, oldalra lépett, és elfordította az egyik fáklyát a falon, mely lassan, nehézkesen feltárta, ami mögötte rejlett.
- Éppen hozzá indultam. Önre vártunk. – jegyezte meg mégis halkan.
Snape megrökönyödve állt egyhelyben, mozdulatlanul. „Honnan tudta, hogy megkeresem?”
Ám lassan minden világossá vált számára… lassan, de biztosan.
Amint belépett a nyíláson, egy kellemes, ismerős illat simogatta meg érzékeit. Eleinte vaksötét volt, azonban pár lépés után egy újabb ajtóhoz értek, mely egy világos szobába nyílt. A szobában bal felől egy sötétzöld kanapé ölelt félkörben egy kis tölgyfa-asztalkát, jobb felől pedig egy kerek, nem túl nagy, szintén tölgyfa étkezőasztal állt gyönyörűen faragott, alacsonytámlájú, puha párnás székekkel. A két asztal felett négy-négy illatos gyertya lebegett, ezek kölcsönözték a csinos szobának a kellemes illatot és a lágy fényt.
Mindössze egy perc telt el beléptük óta, mégis Snape úgy érezte, máris éppen eleget volt ott, s mielőtt még előjönne Camelia a másik szobából, melynek ajtaja már nyitva volt, el kell mennie.
„Ugyan már, miért futamodnék meg? Össze kell szednem magam!”
- Professzor úr! – csendült fel ekkor egy vidám hang a várt irányból. Mindkét férfi egyszerre kapta oda tekintetét, s amint az igazgató látta, hogy a kedves teremtés tárt karokkal, mosolyogva siet felé, ő is széles mosolyra húzta száját ősz szakálla felett, s a nő felé nyúlt. Megölelték egymást, majd Albus ellépett Camelia elől, hogy Snape-et is láthassa és tudatosuljon benne: eljött az idő. De Camelia nem lépett. Esetlenül, kínlódva állt a mágus mellett, ám rövid időn belül összeszedte magát és mimikáját megkeményítve megközelíthetetlenként állt tovább. Azt várta, hogy Snape közeledjen, azt szerette volna, ha ő lép először, ő mondja ki az első szót, bár látta rajta, hogy épp a csodálkozás, az értetlenség, az öröm és a düh kavargott benne, s foglalta le elméjét.

Nem tévedett. A meglepődött férfi lassan ocsúdott fel, s amint meglátta Cameliát, akiről azt hitte, nincs a Roxfortban, először csak az jutott eszébe: becsapták.
Őt, Severus Snape-et átverték, félrevezették, elhitették vele, hogy elüldözte a nőt makacsságával, utálatos, kibírhatatlan arrogánsságával, cinikusságával és dühkitöréseivel.
„Hát nem így volt? Talán… Ha így volt, akkor úgy látszik, csak hazudta, hogy megviseli mindez, hazudta, hogy… szeret… így is, úgy is becsapott és Dumbledore még segített is neki!”
Tehetetlen dühében inkább nem mozdult, nehogy olyat tegyen, amit később megbánhat. De… tényleg megbánná? Nem, legfeljebb utólag visszagondolva mást tenne, de, minthogy igazában teljes mértékig bízott, tudta, sosem bánna meg semmit.
Ám kénytelen volt lecsillapodni, s következő gondolatai már arról szóltak, hogy hogyan hidalja át ezt a kényelmetlen helyzetet és kerüljön ki egy újabb esetleges vitából – lehetőleg győztesen. De azt sem feledte el, hogy miért akart a nő után menni. Figyelmét nem kerülte el egy korántsem apró dolog: a talár, amit a nő viselt.
Felvette. Hordta. Pedig talán csak sejthette, kitől kapta…
Severus lehajtotta fejét, hagyta, hogy éjfekete tincsei eltakarják arcát, s ne látszódjon borús tekintete, sem egy apró, kissé hálás, kissé pedig szomorú ránc szeme sarkában, miközben jobb kezével lassan, szinte észrevehetetlenül megmarkolja talárja szélét. „Az Egy mindig Egy, nem válhat el. Mely erő szétválasztaná, végleg az sem győzhet.”

- Azt hiszem, jobb, ha én most megyek a dolgomra. – törte meg a feszült csendet Dumbledore, s mielőtt még Camelia vagy Severus tiltakozhatott volna, már ott sem volt.
Snape és Camelia elhatározták magukat. Egyszerre léptek egymás felé egy kis lépést, ám meg is torpantak. Feszült a húr, már alig bírták ki szótlanul, ám hiába próbálkoztak, nem tudták kifejezni magukat.
- Mi volt ez? – tette fel mégis Snape első, indulatos kérdését. Folytatta volna anélkül, hogy megvárja a választ, ám Camelia megelőzte.
- Még te kérded? – hangjából érződött, hogy erősen vissza kellett fognia felháborodását.
- Mit akarsz ezzel mondani? Talán én hazudtam neked? – emelte fel a hangját Snape is.
- Igen! – vágta rá Camelia gondolkodás nélkül - Tudod, hogy így van… - tette hozzá halkabban.
„Tudom, most már tudom… nem mondtam el neked, hogy… hogy én… ahh.”
De hiába tudta belül, kimondani nem tudta, újfent cinizmusa vette át felette a hatalmat:
- Igen?
- Áh, reménytelen vagy. – sóhajtott lemondóan a nő – Valójában nem is vártam tőled semmit. – ezek a szavak szíven ütötték Severust. Ugyan felkészültnek hitte magát az ilyesmire, mégsem volt az. „Nem várt semmit? Tényleg hazudott. És én hülye bedőltem neki!”
- Nocsak, Severus Snape menekül? – szólt Camelia a távozni készülő férfi után.
- Hagyjon maga engem békén! – kiáltott hátra Snape megvetően.
A nő megdöbbenve állt szobája közepén. Talán elvetette a sulykot. Tudta, hogy Snape félreértette őt, ő csak azt akarta mondani, hogy tudta, hogy nem mennek majd semmire egymással, nem tudnak semmit megbeszélni, ellenben a férfi homlokegyenest mást hihetett, legalábbis viselkedéséből erre következtetett.
De nem akart utána menni. Minden Severus makacssága miatt történt, s akkor még ő fusson utána? Na azt már nem, soha!
- Vissza fog jönni… - suttogta maga elé Camelia magabiztosan.
Vagy inkább reménykedve?

**

Camelia már akkor lemondott céljáról, amikor először összeveszett Severussal, ám a férfi annak ellenére, hogy csalódott a nőben, nem tudott lemondani. Ezerszer erősebben akarta, mint azelőtt, s mégis ezerszer nehezebb volt bármit is tennie.
Nem fűtötte a vágy, hogy boldog legyen, vagy boldoggá tegyen valakit, mégis nyugtalanította a gondolat, hogy ismét elszúrta, hogy megint magára maradt.
Neki csak egyvalaki kellett mindvégig, egyvalakire lett volna szüksége, hogy a közelében legyen, s pont őt nem tudta megszerezni.
Mindig mindent és mindenkit megkapott, amit, és akit csak akart – más kérdés, hogy nekik nem volt más választásuk – de most nem. Ez rendkívül dühítette, mégis egy furcsa érzést is keltett benne. Tapasztalta már… és mégsem. Nem abban a formában, nem abból az okból. Az semmi volt ehhez képest.
Csalódott volt. Legszívesebben visszapörgette volna az eseményeket – az időt, és mindent újra kezdett volna.
Szó szerint mindent, az egész életét, főleg azon szakaszát, amikor a rossz oldalra állt. Elébe ment volna a hazugságoknak, a menekülésnek, s megőrzött volna fásult szívében egy kis helyet, ahol még időben elrejtett volna egy személyt.
Egyet, jó mélyen, hogy még ő maga is csak ritkán találja meg, s még a kiválasztott személynek se árulhassa el, hogy ott van, ott őrzi őt… talán örökké.
Nem tudta neki elmondani, nem volt képes megmutatni, mire van szüksége, mit… érez… Azt várta, hogy Camelia magától jöjjön rá, és neki ne kelljen se mondania se tennie semmit.
Nem így alakult, Camelia nem értette őt, ám ez kölcsönös volt. Dumbledore számított arra, hogy visszavonulót fújnak, de arra viszont nem, hogy azt meg sem próbálják visszavonni. Szükségét érezte annak, hogy ismét közbe lépjen, mégsem tette, hisz látta mindkét félben az érzelmek alakulását s tudta, előbb-utóbb saját maguk érdekében lépni fognak.

Türelmük határát csakhamar elérték, mégsem tudták, mit lépjenek, vajon helyes lenne-e az, ami már kézenfekvő megoldásnak tűnt.
Camelia tudta, amíg megalázkodásnak érzi, ha ismét megvallja érzelmeit a férfinek, addig nem érdemes lépnie.
Severus pedig még mindig csak várt…
Egymással ellentétes irányba haladtak, türelmük már elfogyott, vágyaik az egekig emelkedtek, mégsem jutottak egyről a kettőre.

- Beszélhetnénk? – Camelia egy pénteki nap délutánját választotta az utolsó pillanatban. Nem tervezte, ám dolgából kifolyólag kénytelen volt elhaladni a nyirkos levegőjű pinceterem – Severus terme előtt, s akkor lábai már nem az eredeti irányba vitték. A diákok már elmentek, több órája nem volt a férfinek, így Camelia viszonylag bátran szólította meg. De Snape hűvösen reagált.
- Mégis miről?
Camelia már csak egy percig tétovázott. Torka kiszáradt, úgy érezte, nem tud megszólalni, nem is hallotta, hogy bármit is mondott volna, csak az érezte, hogy szája megmozdult. De mégis beszélhetett, hisz Snape fejét felkapva kérdésekkel teli tekintettel nézett rá.
- Rólunk? Hangja maró gúnyt és értetlenséget tükrözött.
„Rólunk, igen, Severus, rólunk.” – Camelia egyre határozottabb lett. Érezte, hogy Snape kutat az elméjében, de nem tiltakozott. „Jól van, ha nem akarsz beszélni, hát tessék. Nézd meg magad. Nézd csak és értsd meg végre! Még mindig ugyanúgy érzek irántad, még mindig… még mindig szeretlek Severus. Ha akarod, ha nem.”
Akarta, de még mennyire, hogy akarta! De tudta, hogy ő nem tudná azt nyújtani Cameliának, amire szüksége van. Neki teljesen más kell, más tenné boldoggá… ami őt, Severus Snape-et nem, az ő képességeit meghaladná… nem, nem a képességeit, hanem a vágyait kinyilvánító merészségét, erejét.
De nem gyáva! Ő nem! Nem…
Megkövülve, tehetetlenül állt a kívánatosságát a szomorúság leplével takaró nő előtt. Látszott rajta, hogy mondani és tenni akar valamit, egyelőre mégis inkább várt. Büszkesége őt is visszafogta.
„Nem, ez így nem jó. Még mindig nem elég erős… sem bennem, sem… benne.”
Camelia hatalmasat sóhajtott, elengedet magát.
Feladta. Próbálta kifürkészni Severus gondolatait, ám ő nem volt képes arra, hogy tisztán lássa őket. Szerette volna tekintetével hívni, elmondani mindent, amit szavakkal, de még gondolatokkal sem lehet, megmutatni az újonnan kialakult érzést: a csalódottságot elnyomó beletörődést, mely megértette vele, hogy ez a férfi más, őt nem lehet megváltoztatni… de nem is kellett. Camelia ráébredt, hogy előbb-utóbb magától megteszi azt, amit talán még ő sem gondolt volna soha.
Snape nagyon jól látta már, mi ment végbe a nőben, s immár el is hitte, csak épp nem tudta, mit kéne tennie. Csak álltak egymással szemben, s egy csodára vártak.
Csodára, vagy… egymásra.
„Most én jövök.” – határozott Snape. Elűzte minden akadályozó gondolatát, lábai maguktól mozogtak, vitték őt a rég áhított nő felé.
Három lépés – „a pokol tüze éget, tán az okozza e forróságot…” – két lépés – „a szívem a torkomban dobog” – egy lépés – „gyere, Severus, kérlek, gyere…”.
- Camelia… - suttogta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a férfi. Meg-megremegő bal kezével előbb a nő selymes, göndör fürtjeit, majd puha bőrű arcát, cseresznyepiros ajkait simította végig, mintha nem akarta volna elhinni, hogy végre sikerült megtennie azon első lépéseket, amelyeket már rég meg kellett volna tennie.
Camelia sem hitt érzékeinek. Könnybe lábadt szemmel mosolygott halványan a győztes férfire.
Igen, győzött, méghozzá saját maga felett. Mindig is erős akaratú volt, pont most vallott volna kudarcot?
Camelia jobb kezét Severuséra tette, arra, mely az ő arcán pihent, s tartva azt, még jobban hozzábújt, majd egy kissé előrébb lépett, s a kissé remegő kezet lejjebb csúsztatva a régóta áhított érintéssel derekát is megajándékozta.
Severus hagyta magát, nem ellenkezett, sőt, jobb kezével is átfogta a csodálatos, gyönyörű nőt, hogy szorosan magához húzhassa. Lassan, de biztosan egyre közelebb kerültek egymás testéhez, lelkéhez. Már nem akartak beszélni, gondolkodni, de nem is tudtak.
Hagyták, had sodorja őket az ár.
Másodpercek alatt tűntek el az őket kegyetlenül elválasztó centiméterek, míg végül semmi sem maradt.
Semmi, kivéve az áldott közelség, egy szoros ölelés és egy forró csók.
Elsőként ez jutott nekik, s miután elhitték, hogy igaz, ami velük történik, többet is adtak egymásnak s maguknak.
Nem volt ez mindig így, többnyire csak egy nyugodt, csendes öleléssel köszöntötték és pihentették, szerették egymást.
„Csak”. De ez volt nekik a „Minden”, az Örökkévalóság.