Futott a férfi, mint egy ûzött vad. Az is volt. Olyat tett, amivel megbotránkoztatta az egész varázsló társadalmat, magára haragította szövetségeseit, s elveszítette a hitét önmagában.
Gyávának érezte magát, amiért megtette. Gyávának, amiért nem állt ellen, és nem választotta inkább a saját halálát megmentõjéé helyett. Ami a legjobban bosszantotta, hogy az idõs mágus nem is hagyta volna, hogy másképp tegyen.

Újra és újra áldozata utolsó szavai visszhangzottak a fejében, a kérlelõ, mi több, esdeklõ hang. Tudta jól, mit jelentett: meg kellett tennie, nem volt visszaút. Ez volt a sorsuk, a jövõ függött a tettétõl. A jövõt pedig önkényesen nem változtathatta meg.

De nem csak pártfogóját veszítette el. Bár barátai nem voltak, olyanok mindenképp körülvették, akik bíztak benne. Minerva, Remus, és a többiek. És… még valaki… Kyara. Az egyetlen lény a földön, aki tisztán, igazán szerette, aki megértette és akinek soha nem tudta megmondani, mit is érez valójában iránta. Mentségére szóljon, hogy õ sem tudott róla sokáig, az is nagy lépés volt a számára, hogy egyáltalán a közelségét, barátságát elfogadta. Nem keresték egymás társaságát, mégis, ha összefutottak, egyikük sem akarta hamar otthagyni a másikat. Pitonnak mindig megnyugtató volt a közelében lenni, de, ha magányra vágyott – s legtöbbször így volt – szólnia sem kellett, Kyara már ott sem volt. Nem szólt, nem reklamált, csak bólintott, s Piton tudta, ha mégis szüksége lenne rá, megtalálja. Bárhol, bármikor. És éppen ezért meg is kereste néhányszor.

Mit nem adott volna azért, ha ismét így tehetett volna! De menekülnie kellett. Draco már rég eltûnt mellõle, mindenki arra futott, amerre látott. Tudta, a Nagyúrhoz kellene mennie, de képtelen volt rá. Csak tétován bolyongott a Tiltott Rengetegben, keresve a legsötétebb, legeldugottabb zugot, ahol megpihenhet, s ahol örökre elbújhat. Nyomorultul érezte magát, haszontalanabbnak érezte az életét, a puszta létét, mint eddig.

Fáradtan, kifulladva dõlt neki az egyik fa vaskos törzsének, amikor hirtelen lihegésén kívül más hang is megütötte a fülét. Motoszkálás, lépteket hallott. Valaki bokrokon, lenyúló, csupasz ágakon keresztül próbált utat törni magának, egyértelmûen a férfi felé. Piton elszántan futni kezdett a hanggal ellentétes irányba, s bár lábai már igen fáradtak voltak, tüdeje is alig jutott levegõhöz, összeszedte minden maradék erejét, és a célra koncentrált: el onnan minél messzebb.

- Várj! Perselus! Kérlek, állj meg! – hallott ekkor egy bársonyos, ám kétségbeesett hangot.
- Kyara! - tört fel belõle a felismerés. De egy hirtelen jött gondolattól vezérelve nem állt meg. „Már õ is! Õ is el akar kapni, õ sem bízik bennem! Azért jött, hogy visszavigyen! Nem, nem hagyhatom!” Vissza akart kiáltani, de nem akarta, hogy a nõ biztosabb legyen holléte felõl.
- Kérlek, bárhol is vagy, állj meg! Ne fuss el, kérlek! Ne menekülj el elõlem! Nem akarlak bántani! – kiáltozott tovább a nõ a vak sötétségbe – Kérlek… - suttogta maga elé kimerülten. A jéghideg levegõn meglátszott lehelete, ködként takarta el, ami szemei elõtt volt.
Piton hiába hallotta ki a könyörgést a nõ hangjából, nem állt meg. Nem mert megállni. Nem hibáztatta a kedves teremtést, hisz õ is látta, mi történt, honnan tudhatná az igazságot? De elkeserítette, hogy még õ is… ellene van.

- Várj! –Kyara hirtelen Piton elé toppant, két karját megmarkolta, s megállította. – Ne menekülj elõlem, kérlek. – súgta a férfira emelve kérlelõ tekintetét. Piton csak állt, mint egy szobor, megszólalni sem tudott. Tudta, ha a nõ visszaviszi, neki vége, de, ha nem akarja elvinni, akkor sem maradhat vele, mert veszélybe sodorja az életét. Kemény mozdulatokkal lefejtette magáról a nõ kezeit, s félretaszítva tovább menekült.
A meglepõdött nõ nem hagyta annyiban, utána ment.

Mire utolérte, a férfi egy sziklafal elõtt állt, neki támaszkodva annak. A fiatal nõ megállt tõle pár méterre, nem szólt, nem mozdult, csak várt. A szemeibõl már rég kikívánkozó könnyek lassan, egyenként kezdtek arcára hullani.

A férfi nehézkesen megfordult, és leroskadt a sziklatömb tövébe. Fejét lehajtotta, majd felemelte, s a kékes homályból is kitûnõ éjfekete szemei csillogni kezdtek a benntartott könnyektõl.
A két szempár egybe fonódott, s mindketten tudták, érezték, amit a másik. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy Piton megértse, miért is van ott a nõ. Abban a pillanatban rájött, mennyire szüksége van rá, mennyire szeretné magához ölelni, karjaiban elfeledni minden rosszat, beszívni édes illatát, s végre egyértelmûen érezni a szerelmet.

Egyszerre rugaszkodtak el helyükrõl, s futottak egymás felé. Mikor találkoztak, forró ölelésben forrtak össze, zokogásuk egész testüket rázta, ringatták egymást, kapaszkodtak egymásba. Mikor fáradt tagjaik elernyedtek a szorítástól, pár centire eltávolodtak egymástól, kölcsönösen letörölték könnyeiket, majd heves, elszakíthatatlan köteléket képzõ csókkal fojtották el a feltörõ sóhajokat.
- Nem tehettem mást, nem tudtam megtenni, csak… csak õt... én… én õt… csak õt… gyáva voltam… bocsáss meg nekem… bocsáss meg, kérlek! – zokogta Perselus a csóknak véget vetve, újra Kyara védelmezõ karjaiba zárva magát.
- Tudom, tudom, tudom… tssss… tudom…. Tsssss – csitította a szintén zokogó nõ. Végtelenül szomorú volt, a lelkét marcangolta a látvány, az érzés, hogy kedvese ilyen állapotban van. Hogy ilyen állapotba kényszerítették… mert igen, tisztában volt vele, hogy ez történt.
- Te… hiszel nekem? – nézett enyhén megnyugodva, elcsukló hangon Piton.
Kyara bólintott, két kezébe fogta szerelme könnyáztatta arcát. Õ már rég tudta, a világon soha senkihez nem vonzódott így, soha senkit nem szeretett és becsült ennyire, mint õt, Perselus Pitont. Nem tudta volna elviselni, ha ilyen vagy ehhez hasonló állapotban kell látnia, de most kénytelen volt. Idegesítette a tehetetlenség tudata, hogy nem segíthet rajta, nem enyhítheti fájdalmát.
- De… miért? – kérdezte hitetlenül a férfi.
A nõ nem habozott, kimondta, amit már rég kellett volna:
- Mert szeretlek.
Perselus nem hitt a fülének, azt hitte, álmodik, és nem akart felébredni.
- Oh, Kyara! – borult ismét a szeretett nõ nyakába, arcát vállába fúrta, beszívta édes illatát, amelyre már oly régóta vágyott, s csókolni kezdte. De nem állt meg a nyakánál, birtokba vette törékeny vállait, arcát, ajkait, majd újra lejjebb mellkasát, simogatta karjait, beletûrt hosszú, selymes hajába. Kyara sem volt rest, ahol érte, kényeztette a férfit. Tudták, nem a legjobb a hely és az idõpont vágyaik felszínre engedéséhez, de egy pillanat alatt el is feledték ezt, eszüket vesztették egymás közelségétõl.

Vadul, mégis gyengéden, felfedezõen, kényeztetõen uralták egymás testét, minden keserûségük a felszínre tört vágyaikkal karöltve.
Vadságuk egyiküket sem rémítette meg, hisz nem vandálok, csak elkeseredetten szerelmesek voltak. A nemrég történt szörnyûség, a menekülés felhalmozta félelmeiket, s legalább egy órára el akarták feledni, csak addig, amíg egymással törõdtek. Nem érdekelte õket, mi lesz azután, mindketten tudták, hogy nem maradhatnak együtt, de nem akartak erre gondolni. Legalább egy órácskát szerettek volna maguknak… legalább egyet az életükbõl.

Tomboltak, haraptak, martak, de nem csak egymást, a fájdalmasabbakat saját maguk kapták.
Fõleg Perselus tombolt, Kyra pedig bíztatta.

„Tombold ki, te özönvíz,
  Tombold ki magadat,
  S dobáld a fellegekre
  Bõszült tajtékodat.”