- Áh, még mindig ferde! Sosem fog rendesen állni! Tartsd már normálisan! Na! Úgy! Ügyes! És most tedd be! Jó… eddig jó… szuper! Igen, oda… úgy… még… még… gyerünk… jobbra… kicsit balra. Jó! Most jó! Most elég! Ne! Ahh. Kész. Vége. Végre sikerült belebegtetni az ajtón ezt a szerencsétlen kiságyat, erre úgy dobod le, mintha papírból lenne! Mondd, azt akarod, hogy beszakadjon a padló? – szerencse, hogy ez az elsõ gyerek, és így Perselus ügyetlenségét a gyakorlatlanságra foghatom.
- Tudod, mit? Akkor csináld legközelebb te! – kedvesem tajtékozva rohan ki a szobából, én pedig csak nézek utána, egyszerûen szóhoz sem jutok. Mi az, hogy legközelebb? Lesz legközelebb? Jó tudni! Persze, nagyon jó lenne, ha lenne legközelebb, de azt hiszem, ki kell ábrándítsam az én drága férjecskémet, ugyanis akkor is õ fogja fellebegtetni a gyerek kiságyát. Nah, ezt meg is mondom neki, nehogy túl sokáig ringassa magát téveszmékbe.

Lemegyek a konyhába, ahol meg is találom Perselust, amint épp vízzel hûti kiszáradt torkát.
- Édesem! – szólítom meg, mire felém fordul, s unott fintorral hangtalanul is azt kérdi. „Mi jöhet még?” – A legközelebbrõl szólva… nos, akkor is te viszed majd fel a kiságyat. Végül is nem árt egy kis cipekedés.
- Cipekedés, életem? Te drága! Gondolkozz! Lebegtetni te is tudsz, egy csepp energiádba nem kerül, a gyerek meg attól még nyugodtan megmarad a hasadban! – életem párja szájba rágósan magyarázza saját véleményét, s közben ujjait összeérintve maga elõtt mutogat.
- Na jó, de… - kezdenék ellenkezni, de félbeszakít.
 - És egyébként is! Megvárjuk, amíg ez a gyerek kinövi az ágyát, s akkor jöhet a következõ, akinek ugyanaz lesz az ágya, tehát nem kell másikat fellebegtetni!
- Ó, csak nem gondolod, hogy addig várok? – kérdem kis szünet után pajkos hanggal. Remélem, érti, mire gondolok.
Ó, érti, látom, halvány mosoly kezd bujkálni szája szegletében, majd kuncogni kezd tõle igen szokatlan módon. Elém lép, tenyerét hasamra teszi, s a kis hét hónapos babánk rúgását próbálja kitapintani. Érzem én is, hogy rúg, s õ is, hisz arcán immár széles mosoly terül el, s örömében szenvedélyesen megcsókol.
Nah, vita lezárva. Mindig így intézi el apró-cseprõ ügyeinket, fõleg, amióta terhes vagyok.
Emlékszem, épp azon veszekedtünk, hogy én miért akarom átrendezni a szobánkat, õ meg miért nem, amikor a végén elkiáltottam magam: „Gyerekünk lesz, Perselus, értsd már meg!” Azóta sem tudom, miért ezt, és miért így mondtam, hisz én csak azt bizonygattam, hogy azért teszem máshova az ágyunkat, mert meguntam, hogy mindig közel fekszem az ablakhoz, s újra vágytam. Aztán egyszer csak kiszaladt ez a számon, õ pedig ledöbbenve, megnémulva állt elõttem, majd hirtelen hozzám rohant, megcsókolt, pörgött velem, és minden olyasmit csinált, amitõl azt sem tudtam, hol áll a fejem, egyik pillanatban még itt, másikban már ott találtam magam Perselussal egyetemben. Életünk – szerencsére – sokadik legboldogabb napja volt az.

- Gondoltad volna, hogy tényleg sikerül legyõzni Voldemortot, viszonylagos béke lesz, és mi itt fogunk ülni a MI házunk verandáján várva elsõ csemeténket? – kérdem páromtól este, a csillagos ég alatt ülve.
- Nos, álmaimban nem pontosan ez a család modell élt, de ez is megfelel… - válaszol Perselus. Egészen meglep ez a felelet, fõleg, mert olyan komolyan mondja. – Csak vicceltem! – neveti el magát – Igazából semmilyen család modell nem élt a képzeletemben, minthogy soha nem álmodtam arról, hogy valaha egyszer végre ide is eljutunk… - kis tétovázás után folytatja – pedig elképzeltem. Elõször magam sem értettem, miért, de… tetszett az elképzelés, hogy mi ketten együtt éljük le az életünket. És… titkon arra is gondoltam, ha gyerekünk is lesz, õ szeretetben fog felnõni… - tudom, miért mondja ezt, neki nem adatott meg a szeretõ család. Többek közt nála ez is egy hatalmas változás. Család, gyerekek? Huh! De most sem arra tipikus családra vágyik, attól még, hogy boldog szeretne lenni velem és a gyerekeivel, még ugyanúgy tanítana a Roxfortban nem kímélve fõként a Griffendéles diákokat, ugyanúgy a bájitaloknak is élne, mint nekünk. Ez számomra teljesen természetes, minthogy én is meg szeretnék maradni aurori pályámon.
Szerencsésnek érezzük magunkat, amiért ez kijutott nekünk az után a sok borzalom után, ami két éve történt. Bár azóta igen szépen rendezõdtek a dolgok, a Roxfortban nyugodtan elindulhatott a tanítás, és sikerült elérni, hogy a gyerekek egy része távol legyen a Végsõ Csatától, s mégis körülbelül háromháznyian voltak, akik elbújtak, vagy visszaszöktek, és segédkeztek a harcban. Utólag bevallom, a sok leleményes, fondorlatos, ügyes diák nélkül nehéz lett volna a halálfalók nagy részét eltávolítani, hiába segédkezett nekünk a többi auror és a Fehér Mágusok. És Harry Potter! Nos, hát õ hû maradt hírnevéhez, de sokat köszönhet barátainak. A Weasly gyerek tõle szokatlan bátorsággal vetette bele magát a harcba a Longbottom fiú oldalán, Hermione pedig Malfoy-al harcolt. Emlékszem, akkor vált mindenki számára világossá, hogy Draco és Hermione már régen együtt vannak, s ami a legfontosabb volt, a fiú átállt a jó oldalra. Lehet, hogy ez Grangernek köszönhetõ, s ezért végképp hálásak vagyunk neki. A lényeg az, hogy jól szervezetten, összehangoltan harcoltunk, s végül, ha nehezen is, de gyõztünk.
A lábra állás nem volt könnyû, sokan odavesztek, de szerencsére hamar, körülbelül fél év alatt helyreállították a Roxfortot, így a másik fél évi plusz a nyári „szünet” után ismét elkezdhették a tanítást.

Az Új Kezdet óta ez lesz a második tanév. Perselus azt tervezte, hogy mellettem marad az utolsó két hónapra is, de lebeszéltem róla.
Na jó, nem beszéltem le, csak úgy tudtam lemondatni eme tervérõl, hogy megígértem, vele megyek a Roxfortba. A Szent Mungóba pedig hoppanálhatunk, mivel a veszélyeztetettség szinte teljesen megszûnt, a hoppanálásgátló már csak formalitás, tehát egy-egy pillanatra fel lehet oldani. Remélem, terhesen is bírni fogom…

***

- Na, jöhet a következõ? – kérdi kedvesem pajkosan.
- Na de Perselus! Öt gyerek? Legyen elég ez a négy! Velük sem bírunk normálisan! Nézd! Megint marják egymást! – párom ölelõ karjaiból két legkisebb fiam, Perselus, és Peter után futok, hogy szétválasszam õket.
- Hagyd rájuk! Csak játszanak! Élvezik, hogy mindig azt hiszed, összevesztek! – kiált utánam Perselus nevetve.
- Áh, ne, csak ezt ne mondd! A múltkor is ezt mondtad, és tudod, mi lett a vége! – kiáltok vissza a ház másik végébõl.
- Édesem… én kis aggódó feleségem! – suttogja felém, amint visszaszaladok a két rosszcsont nyomában. Megállok, s mosolyogva nézek szerelmemre. Idillünk nem tart sokáig, mert most az én drágalátos férjecském szemét kezdi el szúrni a két gyerek ténykedése, amibe most már bekapcsolódott legidõsebb lányunk, Carmen is.
- Szóval, csak játszanak? – nevetek fel hangosan, amint látom, hogy az okos, mindent elõre tudó apa a három csibész nyomába ered, s mindenféle bûbájjal próbálja visszatartani õket egy-két váza leverésétõl, orra esésektõl… de hát õ sem mindenható.

Milyen jó is belegondolni, hogy életem hátralévõ részét ezekkel a csodálatos emberekkel élhetem le: életem szerelmével, és imádott gyermekeinkkel, csodálatos barátainkról nem is beszélve. Õk az én családom.