- Remus! Gyere gyorsan! Perselus válaszolt! – kiáltok szinte ugrándozva a kíváncsiságtól, majd leülök a nappaliban az egyik fotelbe, s minthogy Remus megérkezett, és õ is leült, izgatottan olvasni kezdek.

„Helen,

 Tudom, most legkevésbé az én levelemre vágysz, de szeretnélek megkérni, hogy engedd, hogy visszamenjek hozzád. Beszélnünk kell.

          P.”

- A szokásos szûkszavúság. – jegyzi meg Remus.
- Igen, de figyelted? Úgy írt, mint aki nem olvasta levelemet. Ez nem válaszlevél, hanem – kezdem a levélrõl alkotott gondolatmenetemet.
- Hanem õ maga is írt függetlenül tõled. – fejezi be barátom felcsillanó tekintettel.
- Pontosan! – helyeselek – Tehát õ is ezt akarja! – újjáéled bennem a remény, hogy talán õ is azért akar velem találkozni, beszélni, mert véget akar vetni ennek a huzavonának. Máskülönben miért?
- Akkor válaszolj neki! – javasolja Remus.
- De, ha megkapja elsõ levelemet, lehet, õ fog még egyszer írni. – tétovázom.
- Lehet, de addig is, a biztonság kedvéért, írj válaszlevelet, s küldd vissza Perselus baglyával.
- Rendben, igazad van. Máris… - egyezek bele mégis Remus javaslatába, aki ekkor hirtelen felkiált:
- Nézd!
Az ablakra pillantok, ahova Remus is néz, s meglátom, hogy egy újabb bagoly érkezik.
- Vajon hány baglya van? – néz rám kérdõn barátom.
- Ez nem az övé… ez… ez a Roxforté! – kiáltok fel felismerésemben.
- Szóval a Roxfortban van?
- Úgy néz ki…
- Mit ír a levél?
- Várj, kibontom… egy pillanat… áh, megvan.
Ahogy elém tárul a pergamen tartalma, s szemem végigfut a rövid sorokon, egy-két szót elragadva máris tudom, ezt a levelet már az után írta, miután elküldte az elõzõt, s megkapta az enyémet, de már nem tudta visszahívni baglyát. Sõt, arra is következtetek, hogy Perselus sokkal messzebb van most tõlem, mint a Roxfort, tehát ezt a másik baglyot kölcsön kapta… végül is lehetséges, miért ne.
- Azt írja, egy napon belül megérkezik, s kéri, hogy te is legyél itt. – közlöm a levél tartalmát.
Nem értem, miért kéri külön, hogy Remus is legyen jelen, de nekem így is jó. Amúgy is itt lenne, hisz neki is nagyon sok köze van az elmúlt talán több is, mint fél év eseményeihez.

**

Halk pukkanást hallok, s azonnal a nappaliba sietek, ahol már életem két legfontosabb férfija áll egymással szemben, szótlanul. Az egyik, a kedves, szelíd, korán õszülõ, szeretetre méltó barátom, akinek életem végéig hálás leszek azért, amit értem tett, a másik… a másik a mindig sötétbe burkolózó, a komoly, rideg álarc mögé rejtõzõ, forrófejû, és mégis… szerelemre méltó férfi, aki egykor megkaparintotta a szívemet, s azóta nem tudom kiszabadítani karmai közül, de már nem is akarom…

Egyszerre pillantanak felém. Nem tudom, mi lelt engem, egyszerûen csak könnyezni kezdek. Talán azért, mert végre érzem, nemsokára véget vethetek kínzó magányomnak, s helyrehozhatok mindent, talán azért, mert most döbbentem csak rá, mennyire hiányzott nekem Perselus, hogy szinte megõrültem nélküle, s hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt van nekem Remus, a legeslegjobb barátom. Õk ketten életem értelme. Soha egyiküket sem akarom elveszíteni.
Fõleg Perselust nem… egyre biztosabban érzem, hogy nélküle mit sem érek, nélküle az életem egy üres, fekete lyuk, mely újra és újra magába szippant, ha õ nincs mellettem, s nem szeret.
Lassan megindulok a két férfi felé, egyikük félig mosolyogva, másik komoran, szemében reménnyel, és szomorúsággal tekint rám.
Intek, hogy üljünk le, majd úgy érzem, ideje lenne valakinek elkezdenie…

- Helen, jobb lenne, ha mégis kettesben beszélnétek meg, amit kell, és utána… utána majd én is bekapcsolódom, ha tényleg szeretnétek. De elsõsorban kettõtöknek kell tisztáznia mindent. – szólal meg hirtelen Remus, mielõtt belekezdhetnék mondandómba. Meg sem várja, hogy’ reagálunk, feláll, és elhagyja a házat. Felállok, hogy utána menjek, de ekkor egy határozott, mégsem túl erõsen tartó kéz megragadja karomat, s nem enged tovább.
- Maradj… kérlek. – szólal meg halkan Perselus.
Lassan felé fordulok, de nem akarok a szemébe nézni. Tartok attól, hogy elveszek ebben a sötét, igézõ szempárban, s megadom magam régóta tomboló vágyamnak, mielõtt még bármirõl is szó esett volna.
Perselus finoman felemeli fejemet, s mégis arra kényszerít, hogy tekintetünk összekapcsolódjon. Ó, Merlinre, ennek most vetek véget, mielõtt még újra engednék a csábításnak, mint… mint rég… akkor még olyan csodálatos volt.
- Ne, kérlek, engedj el. – kérem csendesen szerelmemet.
Hallgat rám, nem kell kétszer kérnem, bár látom szemében a vonakodást, az ablakhoz sétál, s most már kész hallgatni, de tudom, érzem, õ sem hagy engem ma este szó nélkül.

- Szeretném végre elmondani neked, mi történt akkor este… a Roxfortban. Mert feltételezem, abból ered, ami azután velünk történt. – megerõsítõ bólintást kapok teóriámra, így folytatom – Most elmondok mindent, még ha nem is hiszel nekem.
- Hiszek neked. – suttogja Perselus maga elé. Te jó ég, milyen szomorú!
De én is az vagyok. Megbántott, megsértett, elhagyott… én is elhagytam õt… ez – most már látom – még neki is nagyon rossz volt.
- Akkor fogadd el az igazságot. Remus és köztem nem történt semmi. – kezdem hát a történetet – Amikor megöleltem, szomorú voltam. Nagyon szomorú, s õ mellettem volt, azon kívül a barátom, tehát nem gondoltam, hogy bármi akadálya lenne annak, hogy megvigasztaljon. És amikor megláttál minket, s olyan konokul elrohantál, bánatom csak tetézted, s egy újabb ölelés, gondoltam, már végképp nem árthat. Tévedtem. Amikor utánad mentem, hogy megbeszéljük, te csak a magadét fújtad, és nem voltál hajlandó hinni nekem. Annak, amit Remusnak mondtam akkor, csak egy részét hallottad, s azt hitted, élvezetbõl csallak meg vele. Amikor elmondtam, hogy azon kívül, amit hallottál, azt is mondtam, hogy az csak egy baráti ölelés volt, nem hittél nekem. De én már nem is akartam, hogy elhidd. Elkeseredett voltam, és nagyon bántott, hogy olyan mocskos véleményt alkottál rólam. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nem bízol bennem. Iszonyatosan elkeserítettél. – Perselus arcán táncot járnak a lemenõ nap vöröslõ sugarai, eltakarva ezzel minden érzelmet az arcán. Vagy csak õ nem mutat semmit? Talán még mindig nem hisz nekem?
- Tudom. – hallom ekkor mély, búgó hangját – Tudom, hogy megbántottalak. De nem hagytad, hogy beismerjem, hiszek neked. – fordul felém vádló tekintettel.
- Nem hagytam? Én? – mutatok magamra hitetlenkedve – Mondtad, vagy jelezted valamilyen módon, hogy be akarod ismerni, tévedtél? Nem! De mondom, már nem is érdekelt. Már nem akartam tudni. Értsd meg, mélységesen megbántottál.
- Tudom… - mondja újra – Hihetetlenül féltékeny voltam Lupinra, amiért õ ott lehetett veled, ölelhetett téged, én pedig nem… - fejét lehajtva fordul vissza az ablak felé, már nem néz ki, csak karba tett kézzel a falnak támaszkodik – Egy bizonyos szinten olyan volt, mintha nem is akarnád megoldani, hogy velem lehess, inkább Lupinnal töltötted minden idõdet. – felém fordul, s egy lépéssel közelebb jön hozzám.
- Megkérdeztél? Nem! Csak ítéltél, és pont nekem nem hittél, akit elvileg szerettél! Egyszer sem jöttél oda hozzám, hogy beszéljük meg a történteket! – szemrehányásomat nem úszhatja meg, elmondom, amit gondolok.
- Én megkerestelek! – ellenkezik – De te…
- De én, mi? Hol kerestél? Hogy kerestél? Gondolatban? Sajnálom, hogy te nem vagy képes ilyesmire, így nem is hallhattalak meg. – hangomból maró gúny árad. Nem a kifogások miatt akartam vele beszélni, azokat nem akarom hallani. Mindössze annyit szeretnék, hogy elmondja, mit érzett akkor, és mit érez most.
- Ha tudni akarod, éppenséggel megkerestelek! – kiabál rám karjaival szélesen gesztikulálva - Mivel bent nem találtalak, így kimentem a tóhoz! A fánkhoz! A Mi fánkhoz, ahol éppen azzal a vérfarkassal hetyegtél! – hát ez a baja! Végre kibukott belõle a valódi bántalma!
- Mi? Még, hogy én hetyegtem vele! Te nem vagy észnél! Mégis mit nevezel te hetyegésnek? – üvöltök vissza türelmetlenül. Már nagyon kíváncsi vagyok, mi az pontosan, ami kihozza belõle ezt az elviselhetetlenül arrogáns, visszataszító, utálatos énjét.
- Igen, igen, te! Ne is próbáld tagadni! Mindent láttam!
- Mit láttál? He? Mit? Hogy fekszünk a földön, és a csillagokat bámuljuk? Ezt? Hûha, ez aztán a hetyegés! Látszik, hogy rajtam kívül életedben nem volt dolgod nõvel! – na most ugrott fel a vérnyomásom! Ez nem-lehet-igaz! Csak nem arra a csókra gondol, amit én nem is viszonoztam? Megõrülök! Férfi! Nem, nem. Õ csak Perselus Piton, a nagy, és tökéletes ember, A férfi, aki korom sötétben is tökéletesen látja, hogy a nõ, aki mindennél jobban szereti, mással csókolózik a fûben!
- Ó, nem, Helen, nem. Nem csupán ennyit láttam! Sokkal többet, mint hinnéd! – mutatóujját felemelve mutat rám, majd újra összefonja maga elõtt karjait, mint egy nagy, mindenttudó mágus, és „Na, most megvagy!” arckifejezéssel bámul rám.
- Tudod mi? Nem érdekel a nyomorod! Ha a csókra gondolsz, hát felejtsd is el gyorsan, ugyanis az Remus részérõl volt igazi, én nem – vi – szo – noz –tam! – talán, ha szótagolva, minden egyes szótagot jól megnyomva mondom el, mi történt, eljut sötét fellegekbe burkolózó agyáig, és nem hitetlenkedik tovább.
- Ó, persze! És ezt el is kéne hinnem? – áh, tévedtem. Hogy is hihettem, hogy õnagysága beéri ennyivel?
- Igazad van. – válaszolom lemondóan – Ne is higgy nekem. Minek? Én úgyis csak hazudni tudok neked, nem igaz? Mindenki tudja, hogy lételemem a hazudozás, mások érzelmeivel való játszadozás. Csodálom, hogy te ilyen késõn jöttél csak rá.
Perselus mimikája gúnyosról egy pillanatra értetlenné válik, majd eltûnik, s valami más lép a helyébe. A felismerés, majd a harag, az után a megvetés jelenik meg, végül hangot is ad véleményének.
- Hm. Te mondtad.
- Oh, hát persze! Magadból indulsz ki! – vágok vissza reményvesztetten. Fáradt, meggyötört arckifejezéssel hátat fordítok neki, s teszek pár lépést, hogy egy kicsit lenyugodjak. – Na, mi az? Nem ellenkezel? Nem játszod tovább a feldúlt, vérig sértett, megalázott, elhagyott férfit? Kifogytál a Nagy Igazságaidból? – hangom halk, de annál vádlóbb, keményebb.
Perselus megvetéssel teli tekintettel néz rám, amitõl nekem kifacsarodik a szívem.
- Azért jöttem vissza, mert hallani akartam az igazságot. Bár meg vagyok róla gyõzõdve, hisz láttam, mégis azt reméltem és remélem még mindig, hogy elhiszem neked, ha másképp történt. Már rájöttem rég, de még csak most tudtam magamnak igazán bevallani… pontosabban aznap este, amikor… amikor bántottalak, hogy én… bármi történt is… csak azért nem hittem neked…
- Mert azok után, ami kettõnk között történt, még mindig nem hitted el, hogy szeretlek, és képtelen lennék megcsalni téged fõleg egy kedves barátommal. Persze te errõl semmit sem tudtál, nem bizonyítottam elégszer. Tényleg magadból indultál ki. Azt hitted, csak játszom veled, igaz, S akkor miért ne játszhatnék párhuzamosan mással is? Nemde? – mondom el helyette az igazságot, mert így van. Most már tökéletesen látom, hogy ez uralkodott benne. A bizalmatlanság. Még saját magában sem képes megbízni.
- Pontosan. – válasza meglep, fõleg, mert ezzel beismeri tévedését. Azt hittem, erre sosem lesz képes.
- Akkor? – kérdem felvonva szemöldököm.
- Akkor? – kérdez vissza bágyadtan.
- Ez már örökre így marad?
- Engedd, hogy befejezzem.
Hát jó. Kíváncsi vagyok, mi jön ezután.