Pontosan egy hónapja nem láttam… néha vágyom utána, látni szeretném, de aztán eszembe jut… az este… a durvasága. Sosem hittem volna, hogy ilyesmire is képes… velem. Már félek tõle, nem vagyok biztos benne, hogy igazán ismerem õt. Amikor látni szeretném, mindig elveszi a kedvem egy baljós sugallat. Pedig érzem, valaminek történnie kell. Szeretném, ó, annyira szeretném megtudni, bízhatom-e benne, s hogy csak egy tévedés volt az az este.

De amióta elment, még csak nem is hallottam róla. Még azt sem tudom, Dumbledoreral hogy beszélte meg, hogy elmehessen mellõlem. Végül is Remus itt maradt, tehát nem maradtam egyedül, de… mégis… talán túlreagáltam a dolgokat akkor este… talán mégis… ha lett volna bátorságom megcsókolni, már rég tudnám, igazat mondott-e akkor, amikor arra utalt, hogy megbánta, amit tett. Ó, hogy én milyen fafejû vagyok!
Senkit nem vagyok képes boldoggá tenni! Remus is csak szenved mellettem, hisz nem szerelemmel szeretem, s Perselus… elküldtem õt. Igaz, magától is ment volna, de, ha marasztalom, talán…
De miért marasztaltam volna? Dühös voltam, és féltem. Bár utólag már belátom, akkor még jobban féltem, rettegtem, amikor megláttam, hogy csomagol. És én tettem is volna ellene, csak épp… igen, azt hiszem, megijedtem. Nem sokkal késõbb már tudtam, hogy nem kellett volna, mert így még jobban megnehezítettem mindkettõnk dolgát, de aztán bebeszéltem magamnak, hogy helyesen cselekedtem. Átkoztam a percet, amikor bementem a szobájába, s hagytam kibontakozni valódi énjét. De azért úgy gondoltam, végtére is jobb, hogy úgy történt, mert legalább fény derült a valóságra.
Mindez dühbõl jött belõlem. Idõvel megbékéltem, már kevésbé éreztem a bizonytalanságot, s egyre inkább szerettem volna magam mellett tudni, hogy megbeszélhessünk mindent.
Erre viszont esélyt sem láttam. Finoman érdeklõdtem róla – amolyan hátulról jövõsen – Dumbledorenál, de legutóbbi látogatásakor azt hiszem, rájött, mit miért kérdezek. Egyébként semmit nem mondott róla. Tudom, hogy direkt, s épp ezt nem értem. Esküszöm, ha ez így megy tovább, legközelebb azt kérdezem meg, hol találom, hogy visszahozhassam!

És ha baglyot küldenék? Az biztos megtalálja, akárhol legyen is.
Ugyan, Helen! Hisz te küldted el! Gondolod, hogy visszajönne, csak, mert hangulatingadozásod van?
Áh… csak ne lennék ilyen reménytelenül béna! Mindent elszúrok!
Miért kell ilyen bolondnak lennem?

Szeretem õt! Nem hagyhatom, hogy így legyen vége! Meg kell tudnom, mi miért történt, s el kell neki mondanom, mi volt köztem és Remus között! Most már eldöntöttem: mindent helyrehozok.

Remus nem sokára végez a fürdõben, utána már ágyba is bújunk, mindjárt hajnal lesz, holnap pedig megkérem majd, segítsen még egyszer, utoljára. Holnap megírom a levelem, s el is küldöm Remus baglyával, az övé gyorsabb, és ügyesebb, mint az enyém.

**

- Helen! Merre vagy? – hallom Remus hangját az emeletrõl.
- Idelenn vagyok, épp… Remus gyere csak! – kérem, amint eszembe jut, hogy még nem avattam be tervembe. Amint mellém ér, kérem, hogy üljön le, s már kezdem is elõadni kérésem. – Remus, én… döntöttem. Azt akarom, hogy Perselus visszajöjjön, és… és mindent tisztázzunk, még akkor is, ha többé… már nem lehetünk együtt. – hangom egyre halkul, ahogy mondatom közben elõre elképzelem, hogy esetleg reményeimmel ellentétesen alakulnak majd a dolgok – Szóval – emelem feljebb a hangom, nagy levegõt veszek - segítenél a visszahívásában? Arra gondoltam, hogy írnék a levelet, amit elküldenék a baglyoddal. Coriel lenne a legmegfelelõbb a feladatra, õ biztosan hamar megtalálja Perselust.
- Állj, állj, lassan. – int kezeivel Remus – Szóval szeretnéd, ha Perselus visszajönne ide, és mindent tisztázhatnátok. – ismétli a hallottakat.
- Igen. – helyeselek.
- Na végre! – kiált fel szó szerint bohócként vigyorogva, mosolygásra késztetve ezzel engem is – Akkor hajrá, írd meg azt a levelet, és küldjük el Coriellel! – feláll, mellém lép, megsimogatja arcom, és egy puszit nyom rá. Ismét végtelenül hálás vagyok neki, kedves tekintetében boldogan mélyülök el, s tenyerébe hajtom fejem.
- Látom, már elkezdted a levélírást. – jegyzi meg halkan, finoman elengedve arcomat.
- Igazából már be is fejeztem. Elolvasod? – nyújtom felé a pergament. Látom, tétovázik, ezért magam elé veszem, s hangosan olvasni kezdem.

„ Perselus,

Sokat gondolkodtam kettõnkön. Ez nem mehet így tovább! Vessünk végre véget ennek az értelmetlen marakodásnak, ami csak szenvedést okoz! Kérlek, gyere vissza, hogy ezt megtehessük…
          
Helen”

Remus kis gondolkodás után komoly, kissé szomorkás arccal bólintott.
- Így jó lesz. Hívom Coriell-t.
Jaj, remélem, eljut Perselushoz a levelem, és mielõbb viszont látom!
Ha végre mindent tisztázhatunk… ha hisz nekem, s én végre meg tudom bocsátani önfejûségét… ha õ is akarja, soha többé nem szakíthat el minket egymástól senki, és semmi.
Elegem van az állandó kétkedésbõl, az állandó utálkozásból. Ha szeret, higgyen nekem, higgyen bennem, ha nem, hát hagyjon békén! Vissza se jöjjön…
Ha nem képes bízni bennem, és végre félretenni büszkeségét, akkor nem is szeret igazán. Én is félre teszem büszkeségem, és meggyõzõdésem a felõl, hogy jobb lenne, ha hagynám, had élje az életét… nélkülem.
De eleget tûrtem már, elégszer csaptam be már magam azzal, hogy nem szeretem, sõt, megvetem, azért, amit tett, s ahogy gondolkodott, elítélem önfejûségéért, és sértéseiért. Igen, megbántott, de most már ez sem érdekel. Annak vége, az már elmúlt, én szeretem õt, s ezért esélyt akarok neki adni arra, hogy bebizonyítsa, õ is szeret. Ha ez így van egyáltalán… csak magamban lehetek biztos. Ha visszajön, remélem, mindenre fény derül.