Szívem megáll, lélegzetem elakad, vérem megfagy, remegek. Na igen, ezek a tökéletes félelem, és a továbbiaktól való tartás tökéletes jelei. Perselus erõsen megragadja karomat, s magára ránt. Két kezemmel vállai fölött támasztom magam, de fél testemmel már így is rajta fekszem, s mindkét karomon érezve kezét, tudom, nem maradunk így, közelebb is kerülök hozzá…
Nem szól, én sem szólok, én nem merek, õ nem akar. Mélyen nézünk egymás szemébe, õ ijedtséget és egyre fokozódó vágyat láthat, én viszont tekintetében rémisztõ vadságot, elvetemült akaratot fedezek fel, s ettõl még jobban félni kezdek.
Merlinre, mit akar tenni?
- Engedj el! – nyögöm halkan, megpróbálva felkászálódni róla, de õ megszorítja karjaimat, nem enged el, még jobban magához húz. Nem értem, mi ütött belé, olyan durva! – Kérlek… eressz!
De szavaim, mintha a falhoz szóltak volna, Perselus ügyet sem vet kérelmemre, mohón csap le ajkaimra. Érzem fogait szám szélében, ahogy harapja, egyik kezével fejemet fogja meg hátulról, s úgy tapasztja még erõszakosabban ajkait az enyémekre. Hiába próbálok kapálózni, vagy eltolni magamtól, ereje többszörösen felülmúlja gyengének tetszõ próbálkozásaimat, s immár karját derekamra erõltetve húz maga mellé, hogy fölém kerekedhessen. Lábaimat felhúzom, s megpróbálok kezeimmel is tiltakozni nem éppen kedves közeledése ellen, de leteper, s olyan erõvel, olyan hévvel simogat, csókol, olyan vad, hogy egyszerûen mozdulni sem tudok, nemhogy ellenkezni.
Félek. Életemben elõször rettegek tõle, megijeszt ez a durva modor. Hiába kiabálok, Remus nem hall, Perselust pedig még kifakadó könnyeim sem hatják meg.
- Perselus hagyj! Eressz el! Ne! Kérlek! Ne! – zokogom üvöltve, ahogy érzem, egyre és egyre erõszakosabb, pedig azt hittem, tovább már nem mehet. Szorít, nyom, úgy játszik velem, mint egy rongybabával, de szemeiben már nem haragot, csak keserûséget látok. Ekkor hirtelen alábbhagy félelmem, s hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar.
És megáll. Rajtam ül, kezeimet fejem mellé szorítva tartja még mindig, de már sokkal kevésbé fájdalmasan. Csak ül, néz rám, nem szól semmit, pusztán kettõnk zihálása hallatszik. Egyre gyengül fogása, egyre görnyedtebben ül rajtam… Hirtelen rám ereszkedik, finoman, óvatosan, hozzám bújik, érzem, légzése lassan helyreáll, megnyugszik. Kezét lassan végighúzza karomon, benyúl hátam és az ágy közé, úgy fog át engem. Én csak ledermedve fekszem alatta, de sejtem, mi történik.
Kiadta dühét, keserûségét, de még idõben rájött, rossz módon. Talán ahogy átadtam magam örvénylõ haragjának, rájött végre, hogy nem akar bántani, nincs miért bántania. De most már világos, ha nem is akar, de tud bántani… még engem is. Ha tényleg szeretne, nem tette volna ezt.
Ez a gondolat elszomorít, s elhessegeti megnyugvásomat. Nem tudom õt átölelni, pedig annyira szeretném! Fáj, amit velem tett… bár már nem fizikailag… érzem darabokra tört szívem szilánkjait, háborgó lelkem csapongó hullámait. Képtelen vagyok megbocsátóan átölelni õt, éreztetni vele, hogy megértem, s nem lesz semmi baj. De igenis lesz baj, sõt, van. Nem én voltam az, aki szétdúlta a kapcsolatunkat egy hülye téveszmével, nem én nem bíztam benne, hanem fordítva. Akkor mégis milyen jogon van õ felháborodva? Miért engem büntet?
Nem, Perselus, ezt végképp nem bocsátom meg neked. Akkor sem, ha valószínûleg azért ölelsz most ily féltõn, óvón, ragaszkodva, mert rájöttél végre, hogy fõként te rontottad el. Én is hibás vagyok, tudom. De ezt nem kellett volna… ezzel örökre elástad magad… már nem tudok félelem nélkül, bizalommal a szemedbe nézni, lelkemnek fáj minden érintésed.

Fejét lassan felemeli, karját kihúzza alólam, s megtámaszkodik mellettem. Tekintetünk ismét egybe fonódik, õ bocsánatkérõen, magát szégyellve néz, de én csak haragot, megvetést tudok felé küldeni. Nagyot csalódtam benne, s ezt éreztetem vele.
Hatalmas pofont adok neki, lelököm magamról, s újra sírva rohanok ki szobájából. Õ utánam szalad, karomnál fogva megragad, magához húz, s végre megszólal.
- Kérlek, várj, Helen! Bocsáss meg nekem! Hallgass meg! Ne menj el, kérlek! Nem tudom, mi ütött belém!
De én tudom, viszont nem állok le vitatkozni vele. Kitépem magam karjaiból, s elkeseredetten rohanok tovább le a földszintre.
- Remus! – kiáltom – Remus! – hangom a temérdek könnytõl el-elcsuklik, s amint meglátom mentsváramat, azonnal odarohanok hozzá, letérdelek széke mellé, s a nyakába borulok, zihálva, levegõhöz alig jutva zokogok tovább. Õ elõször azt sem tudja, hova kapjon, végül anélkül, hogy bármit is értene, viszonozza ölelésem, bár én inkább görcsösen szorítom, mintsem ölelem. Most csak rá van szükségem, senki másra, és ezt Remus érzi is. Odaadóan ringat, próbál vigasztalni, de nem tudok megnyugodni. Olyan nagyon szomorú vagyok, annyira megijedtem! Már nem tudom, mit higgyek, hogyan érezzek! Miért kellett ennek történnie? Miért tette ezt? Miért mentem egyáltalán be hozzá?
De hiszen még sosem volt ilyen! Régen szeretett…
Most mutatta csak ki a foga fehérjét! Szóval ilyen ember õ! Csak neki lehet igaza, mindenki más hülye, és hazudik, és mindent azért tesz, vagy mond, hogy õt bántsa! Mártírkodik, ugyanakkor büszkének és sérthetetlennek mutatja magát.
De velem olyan más volt… szeretett… tényleg szeretett… tudtam, hogy létezik ez az oldala, de sosem hittem volna, hogy velem szemben is megmutatja.
Ó, hogy a fene enné meg a büszkeségét!
- Miért? Miért? Miért? – zokogom Remus nyakába.
- Nyugodj meg, Helen, tssss! Ne sírj, nyugodj meg! – hallom lágy, nyugtató hangját. Vállaimnál fogva finoman eltol magától, s letérdelve hozzám a székrõl, letörli könnyeimet. – Mondd el, mi a baj! Rosszat álmodtál?
- Neheem! – szipogom.
- Akkor mi a baj? Történt valami? – érdeklõdik tovább.
- Perselus! – kiáltom ki bánatom okozójának nevét – Soha többé nem karom látni! Soha többé! – sírok továbbra is keservesen, arcomról törölgetem a könny-patakokat, de sikertelen, mindig újabb, és újabb szökik helyükbe. Remus nagyot sóhajtva ölel magához, csitítgat, és valamit mond is, de már alig hallom szavait, elmémet kérdések tömkelege lepi el, újra látom magam elõtt a történteket, pedig szemem olyan szorosan hunyom le, ahogy csak tudom. Fülemben újra cseng minden szava: „Kérlek, várj, Helen! Bocsáss meg nekem! Hallgass meg! Ne menj el, kérlek! Nem tudom, mi ütött belém!”
Én sem tudom, és épp ez rémít meg! Vagyis, amit tudok, az meg idegesít, és haragot gyújt bennem!
- Jaj, Remus, annyira rossz volt, olyan ijesztõ volt! És a legrosszabb az, hogy ennek ellenére szeretem, és épp ez szomorít el! Én szeretem õt, de õ csak… õ csak bántani tud! – még mindig akadozva, de végre sikerül kinyöszörögnöm véleményem errõl az egészrõl. El vagyok keseredve teljesen, s most már Remus ölelése sem esik jól, csak menekülni akarok, el innen, messzire, ahol még csak hírét sem hallom múltamnak.

Felállok, nem hagyom, hogy Remus utánam nyúljon, döntöttem, cselekedni fogok.
Eszemet vesztve rohanok vissza az emeletre, be Perselus szobájába, ahol immár gyertyák fénye világít, de tervemet nem tudom véghez vinni, megtorpanok az ajtóban, s hitetlenkedve meredek a csomagoló férfira.
- Na ne hogy már még te menj el! – kiáltok rá mérgesen – Van bõr a képeden lelépni? Se szó, se beszéd elmész, és még csak meg sem kíséreled megmagyarázni, amit tettél? – magamból kikelve üvöltök a férfival, akit valaha feltétlenül szerettem, s talán az elõzõ percig így is volt, de ebben a pillanatban olyan dühös vagyok, hogy úgy érzem, minden más érzelem elszállt belõlem. Legszívesebben addig ráznám, amíg ki nem bukna belõle egy elfogadható magyarázat!
De nem felel, csak néz rám bánatosan, majd, látván haragomat, megkeményíti vonásait, tekintete immár a Semmit tükrözi, s folytatja a pakolást.
- Szólalj meg! Válaszolj, ha kérdezlek! Mondd, mi ütött beléd? Miért mûvelted ezt? – kiabálok tovább.
Hangom, hallom, ijedt, s érzem, már nem csak a harag uralkodik rajtam, hanem kezd bekéredzkedni a félelem is… de mitõl félek?
Csak nem? Jaj… azt hiszem, attól félek, hogy elmegy, és soha többé nem látom! De én… nem… nem akarom!
- Ne! – kiáltok fel hirtelen felismerésemben, nem is gondolva arra, hogy Perselust nem avattam be gondolataimba, de én sem figyelem övéit, így nem tudom, hogyan reagál kiáltásomra. Szó nélkül kapja fel fejét, de pár pillanat múlva csomagol tovább. Ez még inkább idegesít. De… nem! Már tudom!
- Gyere ide… - suttogom tõlem szokatlan nyugodtsággal fõleg az utóbbiak után.
Perselus nem érti, mit akarok, ezért én megyek oda hozzá. Pálcáját leteszem kezébõl, s helyére az én kézfejemet teszem. Ha most megérint… ha megcsókol, tudni fogom, mit kell tennem. Jobb kezemmel tehát kezét, bal kezemmel pedig arcát fogom. Merlinre! Könnyezik! Mennyi bánat, szomorúság, és keserûség van a tekintetében! Mint az enyémben… de… még valami kell… valamit még tennem kell…
Egyre közelebb hajolok hozzá, már csak egy lehelet választ el ajkaitól…

- Nem! – kiáltom el magam, s megtántorodva az ajtóhoz rohanok. Nem tudom megtenni! Újra érzem harapását, a keserû könnyekkel teli csókok ízét, és újra megrémülök. Ez nem õ! Ez nem lehet õ!
Perselus végleg összezavarodott. Nem csoda, már én sem értem magamat. Azt hittem, egy csók mindent eldönt, egy csók mindent elárul, bebizonyít. De nem… nem vagyok rá képes… õ el akar menni, és én… elengedem. Sõt!
- Tûnj el innen! – sziszegem vészjóslóan, szemeim szikrát hánynak. Amennyi becsületem megmaradt, azt megõrzöm. Soha többé nem akarom látni, nem akarok a közelébe kerülni, hallani sem akarok róla! El akarom felejteni!
- Életem legnagyobb tévedése voltál. – suttogom halkan, szomorúan. Vállamon egy kezet érzek, tudom, Remus áll mögöttem, de félretolva utamból eltûnök látókörükbõl, s bezárkózom szobámba. Addig nem vagyok hajlandó kimenni, amíg Perselus el nem ment.
Még, hogy megcsókolni! Megalázott! Bántott! Fájdalmat okozott… elvette utolsó reményemet is a boldogságra! Most már semmi és senki nem érdekel. Elveszítettem õt… de elsõsorban õ engem.
És ez már így marad…

- De hát én szeretlek Perselus! Szeretlek, nem érted?! Miért kellett ezt tenned? – üvöltöm olyan hangerõvel a zárt ajtó felé, hogy biztosan meghallotta a férfi, aki most döntötte romba szívem-lelkem.