Ajaj… sosem fogom megszokni ezt a fényt… szeretem, ha süt a nap, fõleg, ha nem az én szemembe. Ideje felkelni… Remus még békésen szuszog mellettem, hagyom, had pihenjen. Szerencsésnek érzem magam, amiért Remus mégis egy szobában alszik velem, és nem Perselussal kell megosztanom az ágyamat. De végtére is Remussal vagyok együtt! És mégis… talán még érzi rajtam a bizonytalanságot. Nem tesz többet egy ölelésnél, nem ad többet egy csóknál. Vigyáz rám, megért, és ezért végtelenül hálás vagyok neki. Nem is tudom, Perselus megtenné-e ezt értem.
De már nem is fogom megtudni! Nem fogok bocsánatkérõen a lábai elé borulni!
Leveszem hálóingemet, az ágyra hajtogatom, és elindulok a fürdõbe, ami a szobánkból nyílik. Langyos, kissé hideg vizet engedek magamra, hogy felébredjek. Kell is, hisz majd’ elalszom állva. De ha már felkelek, elfoglalom magam. Azt hiszem, fürdés után elkészítem a reggelit, és kitalálom, mit fõzzek ebédre. Remust meglepem valami finomsággal, de Perselus õnagyságát megkérdem, ma milyen mérget óhajt enni.
Jól kiáztattam magam, törülközõben a tükör elé lépek, megfésülködöm, majd megtörölközöm. A tükörben régóta elõször szemlélem magam, mint a nõt, akit valaha azok a kezek simogattak, melyeknek gazdája végtelen boldogságot hozott mindennapjaimba. Halkan visszasétálok a szobába, kiveszem szekrényembõl a fehérnemûmet, és a kedvenc kis lenge, térd alá érõ virágos ruhámat, felöltözöm, s a lehetõ legcsöndesebben kiosonok a folyosóra. Kicsit nyikorog egy-két helyen, de szerencsére elég ügyesen lejutok a földszintre.
Elõveszek három lapos tányért, három poharat, és belekukkantok a hûtõbe. Üres. Sebaj, mire való a varázserõ! Tehát, kell néhány szelet pirítós, egy kancsó narancslé, vaj, kenõkés van a fiókban, lekvár is kell, és… egyelõre ennyi. Jah, és a méreg Õnagyságának.
Még azt hiszem, szedek egy csokor virágot az asztal közepére. Kellemes nyár reggeli langyos fuvallat fogad, amint kilépek az ajtón. Kilépek az ajtón? Merlinre! Oh... nyugi, Helen. Csak a hátsó kertbe mész, egyébként is, veszélynek nyoma sincs.
Milyen szép virágok vannak itt! Rózsák, nárciszok, szegfûk, és még sok másik, amilyet még nem is láttam! Ki ügyel az állandó táp-lötyizésükre? Táp-lötyi. Hm. Milyen rég is volt! Mindig megõrjítettem ezzel a professzort, amikor mugliismereten a virág-õrült tanár megtanította, hogyan termesszünk virágokat mugli módszerekkel. Eszméletlen unalmas volt. Én persze mindig meggyorsítottam varázslattal a növények növekedését, mert nem tudtam hónapokig várni.
Három szál vörös rózsa, közéjük zsenge zöld, na meg öt szál szegfû mondjuk a lila-fehérbõl, s már kész is a csokor. Visszaérve a házba váza híján egy hosszú nyakú pohárba teszem õket, s a kerek asztal közepére állítom.
Hm. Érdekes, hogy még Perselus is alszik… Na tessék, már megint õ jár a fejedben! Felejtsd már el azt az alakot, Helen! Neked is jobb lenne…
Vagy mégsem alszik? Ajtó nyílt, és csukódott, azt hallottam, de azóta mocorgást, lépteket nem hallok. Akkor viszont vagy baj van, vagy Perselus jött meg, õ nem az a zajongós fajta. Kezemet pálcámra csúsztatom…. csúsztatnám, ha nálam lenne. A francba! Miért kell ilyen könnyelmûnek lennem! Hol is van? Oh, még csak nem is emlékszem, hol hagytam. Ez nem az én napom!
Lassan haladok a bejárati ajtó felé, melyet csak félig választ el fal a konyhától, de ez most segítségemre van, elrejtõzhetek mögötte. Kézfejeimet ökölbe szorítom, minden izmomat megfeszítem, felkészülve ezzel a rajta ütésre.
Még egyet lépek, s ekkor besuhan elém hirtelen egy sötét taláros alak, s az elsõ szörnyen ijesztõ pillanat eltelte után hatalmasat sóhajtva nyugtázom, hogy csak Perselus jött vissza. Vissza… de honnan? Na mindegy, ezt késõbb tisztázom vele, elõbb lenyugszom.
Ugyan, Helen, minek tisztáznád vele? Nem köteles neked beszámolni! És téged sem érdekel!
- Ilyen ijesztõ lennék? – kérdi fél szemöldökét felhúzva. Unalmat erõltetek gyorsan az arcomra, hogy hamar lerázzam. – Vagy talán valaki mást vártál? – nah, most kezd idegesíteni, bizonyára szóbahozza Remust, de inkább nem várom meg. Fogom magam, és itt hagyom. Az igazság az, hogy nem szeretnék többet összeveszni vele… akármit teszek, akármit mondok, akármit gondolok, nekem mégis jobban fáj, mint neki, ha bántom õt, ha veszekszem vele. Jobb, ha rögtön az elején abbahagyom, mielõtt még túlságosan is belemerülnék. Más kérdés, hogy talán sokszor megérdemelné, de… mégsem szeretném bántani õt… és azt hiszem, tudom, miért…

Gyorsan beszaladok a szobámba, azaz Remus és az én szobámba. Látom, õ már felkelt, üres az ágy, és hallom, hogy a fürdõben folyik a víz. Jó is ez, legalább egy pár pillanatig egyedül lehetek, és végiggondolhatom, mi történt odalent.
Leülök az ágyra, arcomat tenyereimbe temetem, és könyökömet térdemre támasztom. Újra, és újra lepörög elõttem a lenti eseménysor, és minduntalan rájövök, mekkora balek voltam.
Elõször is, mégis csak jól vissza kellett volna szólnom, másodszor ha már nem szóltam be, legalább mimikával reagálhattam volna, vagy esetleg ellenséges halálfalónak hívén leüthettem volna. Aztán ápolhattam volna, és…
Áhh! Neee! Mi van velem? Elég gyorsan kezd elmúlni a haragom, és inkább elfelejtenék mindent. De még mindig zavar, hogy õ nem keresett egyszer sem, és nem próbál azóta sem kibékülni velem. Talán már nem is akar… vagy ennyire nem ismerem õt? Hm… meglehet. Csak õ tudja, mi zajlik le benne. Én meg csak azt tudom, bennem mi zajlik. És ez most végtelenül elszomorít… ó, Merlinre, pedig milyen boldognak kéne lennem! És neki is! Olyan boldoggá tehetném! Ha akarná…

- Jó reggelt, kicsim! – hallom ekkor Remus kedves, friss hangját – Valami baj van? – érdeklõdik kedvesen, meglátva nyúzott arcomat.
- Á, nem! Semmi baj, csak fáradt vagyok. Tudod, korán keltem, és, bár akkor még nem voltam álmos, azóta bizony visszavágyom a finom, puha ágyba! – mosolygok rá biztatóul, hogy eltereljem gondolatait, s a témát felemás hangulatomról.
- Ó, hát nekem sem lenne ellenemre, ha még egy kicsit visszabújnánk. – kacag fel pajkosan, mintha egy Bizonyos dologra gondolna, ami köztünk még nem történt, és remélem, most sem fog. Nem akarom még jobban becsapni, de talán eddig is azért várt, mert érzi, hogy szívem, lelkem nem hozzá tartozik.
Hogy mi? Miket gondolok?
Bár… ó, miért is gyötröm magam, hiszen így van?! Még csak második napja van itt Perselus, mégis, nem kellett itt lennie ahhoz, hogy egyre többet gondoljak rá, és arra, hogy jó lenne már valamit tenni. De miatta nem történik semmi! Õ dönt engem bizonytalanságba!
Remus láthatja rajtam, hogy elgondolkoztam, s már máshol járok, s azt hiszem, azt is tudja, hol. Kissé szomorkásan, lemondóan néz rám, úgy kérdez.
- Rá gondolsz? Hiányzik?
Nem tudom, mit válaszoljak. Nem akarom megbántani, de most már hazudni sem akarok.
- Igen. – felelem végül. Teljesen belepirulok, tök cikinek érzem a helyzetet, de remélem, ez nem látszik.
- Akkor miért nem beszélsz vele? Mondj el neki mindent! – Remus úgy beszél, mintha minden ilyen egyszerû lenne.
- Nem lehet. – felelem nemes egyszerûséggel. Most már nem fogok titkolózni elõtte, ha már szóba hozta, megérdemli, hogy megbeszéljem vele. – Õ nem akarja. – hajtom le fejemet szomorúan.
- Ó, mibõl gondolod? Csak nem ezt mondta? – kérdi csodálkozva, és ugyanakkor hüledezve, miközben leül mellém az ágyra.
- Nem, de… ez egyértelmû. Soha nem keres, nem beszél velem rólunk, sõt, másról sem. Szerinted, ez azt jelenti, hogy kíváncsi rám és bármiféle magyarázatra? Szerintem nem. – közlöm lemondóan gondolatmenetemet.
- Ugyan! – bíztat egyre lelkesebben, amit sehogy sem értek – Próbáld meg! Csak így vethetsz véget szenvedésednek.
Szenvedésemnek? Hm, talán igaza van. Bár múlik haragom, mégis szeretnék elégtételt venni, amit csak úgy kaphatok meg, ha ugyanúgy bántom õt, ahogy õ engem. Lehet, hogy ez nekem is fáj, de nem hagyom, hogy csak úgy megússza a dolgot. Meg fog fizetni azért, amiért olyan mocskos feltételezésekkel tönkretette a kapcsolatunkat.
- De miért akarod, hogy beszéljek vele? – kérdezek rá arra, ami a beszélgetés kezdete óta kíváncsivá tesz.
- Nézd, Helen. Nem tudod eltitkolni elõlem, hogy mennyire vágysz Perselusra, mennyire hiányzik neked. Tudom, hogy szereted õt, és nem akarom, hogy boldogtalan légy.
- De…
- Ne, Helen. Hallgass végig. Én szeretlek téged, éppen ezért azt akarom, hogy boldog légy. Ha Perselussal, hát Perselussal. – Remus ijesztõen jól látja a dolgokat, és hálás vagyok neki, amiért képes engem annyira szeretni, hogy lemondana rólam más férfi javára. Ó, Merlinre, mit tettem ezzel a csodálatos emberrel?!
- Jaj, Remus, annyira sajnálom! Nem is tudom, hogy lehetek ilyen köpönyegforgató! Miért kellett téged belerángatnom ebbe? Te olyan jó ember vagy! Nem ezt érdemled! Nem érdemellek meg téged…
- Megértelek. – fûzi hozzá szomorúan.
- Ugyan! Haragudnod kéne! – ellenkezem.
- Nem haragszom. Megértelek… szeretlek. – Remus egyre bánatosabban, de lassanként beletörõdve szerelme sorsába beszél hozzám. – A kezdetektõl tudom, hogy nem úgy viszonyulsz hozzám, ahogy én hozzád, s ezt nem is titkoltam, de bevallom, gyengeségem mindig felülmúlta afeletti akaratomat, hogy véget vessek a Perselus és közted lévõ ellentétnek, ami miattam alakult ki. Hidd el, mérhetetlen nagy lelkiismeret furdalásom van, de mostanáig nem tudtam rávenni magam, hogy helyrehozzam, mert tudtam, elveszíthetlek. Viszont most már azt is tudom, hogy te hiába akarsz, magadtól nem fogsz vele tisztázni semmit, és egyelõre nem is kell. – vallomása részint meglepett, részint pedig felkészülve ért, de utolsó szavai értetlenséget ébresztettek bennem. Látja rajtam, hogy vissza szeretnék kérdezni, ezért rögtön folytatja. – Továbbra is elhitetheted vele, hogy mi együtt vagyunk, de meg kell ígérned, hogy nyár végéig tisztázol vele mindent, és saját magad keresed õt, s az alkalmat, hogy beszélhessetek. Nem kell rögtön a lényegre térned, ha tényleg bizonytalan vagy, érdeklõdj nála, puhatolózz. Beszélgess vele, ne reagálj a sértéseire, ha lesznek. – tanácsai jól esnek, s úgy hiszem, meg is fogadom õket, bár azért elég sok minden felvetõdött bennem. Például, hogy…
- Vele nem lehet csak úgy beszélgetni. És egyébként is, miért én keressem õt, miért én loholjak utána?
- Jaj, kicsim, tedd már félre büszkeséged! Perselus nem teszi, hát tedd te! Ha valamelyikkõtök nem cselekszik, örökre egymás nélkül maradtok, s mindketten örökre boldogtalanok lesztek. Ezt akarod? Ugye nem? No, akkor tedd meg az elsõ lépést felé, hátha csak azért nem közeledik feléd, mert õ meg pont felõled érzi azt, hogy nincs szükséged rá.
Ó, pedig dehogynem! Ha tudná, mennyire! De mégis mit tehetnék?
- Én ugyan nem fogok térden állva könyörögni, sem bizonygatni éjt nappallá téve, hogy nem történt semmi, én õt szeretem, és… - kezdek újra ellenkezni, de Remus egy ciccentéssel tudtomra adja, hogy szerinte megint hülyeséget beszélek. – Ó, Remus, ha szerinted ez olyan egyszerû, cseréljünk helyet!
Na jó, ezt nem kellett volna, erre kicsit elpirult, s egy „jó, hogy nem én vagyok a helyedben” pillantással törölte a témát.
- Rendben, akkor ne tegyél semmit most. De tényleg ígérd meg, hogy késõbb megteszed az elsõ lépést, még ha kicsit is, és igyekszel boldog lenni… vele. – Remus most egészen komolyan beszél, mélyen néz szemembe, tudom, igaza van, engedek neki.
- Megígérem… de… jobb szeretném, ha õ lépne elõbb… és… azt is szeretném, ha mi barátok maradnánk. – Remus szeme felcsillan, bár tudom, nehéz lesz neki, érzem, elfogadja majd, és minden olyan lehet, mint régen… majdnem.
- Hát persze. Azok maradunk. – átölel, s hallom, érzem, mélyet lélegzik, s még egyszer, utoljára úgy ölel, ahogy eddig, mikor még megkísérelte elfeledtetni velem Perselust. Úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy a tõlem telhetõ legtöbb szeretettel viszonzom ezt az ölelést, szeretném, ha jól esne neki.
Amint elenged, egy ágyat varázsol a szoba másik felébe, s már szólnék, hogy azért nem fogunk belehalni, ha egymás mellett kell aludnunk, de kedvesen int, hogy ne ellenkezzek, így lesz a legjobb.

Így hát mostantól kezdetét veszi a Nagy Gondolkodás: Mihez kezdjek ezután? Beszélgessek Perselussal, tegyek úgy, ahogy Remus javasolta, vagy legalább büszkeségemet tartsam meg, s várjak. De mi lesz, ha nem történik semmi, én csak várok, és várok, vége lesz a nyárnak, én elmegyek, s már csak a csatában fogjuk egymást újra látni, ahol pedig nem egymással fogunk törõdni. Vagy mondjak el neki mindent Remus elsõ tanácsa szerint? És mi van, ha elutasít? Nem fogok megalázkodni elõtte!
Áh, a fenébe is, én aztán nem fogok utána loholni! Majd jön õ, ha akar! Ha meg nem jön, vessen magára! És nem fogom eljátszani elõtte, hogy együtt vagyok Remussal! Azt hisz, amit akar!

**
Ez a nap is eltelt. Szerencsére csendes volt, nyugodt, Remussal elütöttük az idõt, Perselusnak színét sem láttam. De be kell valljam, hiányzott… és e percben is hiányzik. Csak annyi ideig láttam az elõbb, amíg bement a szobájába. Nem is ebédelt, s nem vacsorázott itt. Bánt, hogy így történt. Beismerem, annak ellenére, hogy haragszom rá, elmondhatatlanul szeretnék a közelében lenni… legalább csak egy kicsit. Hjaj, ez a bizonytalanság, a kettõs érzelmek megõrjítenek!

Nem is tudom… talán… ha láthatnám… csak egy pillanatra… megnyugodnék…
Bemegyek hozzá. Remus lenn van, levelet ír épp Dumbledorenak… Perselus biztosan alszik már… vagy nem… mi van, ha nem, és észrevesz? Hjaj… de… csak egy kicsit… megvan! Varázslattal átláthatok ajtaján, s ha alszik, bemegyek.

Lassan, halkan lépkedek ajtaja felé, félek, megcsikordul a padló. Egyre közelebb érek. Merlinre! A szívem majd’ kiugrik a helyérõl! De muszáj látnom!

Ah, ha jól látom, alszik. Visszavarázsolom a „lukat”, s óvatosan lenyomom a kilincset. Tudom, Perselus igen érzékeny, minden neszre felébred, így csak imádkozhatok, hogy most ne történjen ez.
Benn vagyok! Hurrá, már csak kicsit közelebb kéne jutnom hozzá… Upsz, vigyázz, Helen! Óvatosan… még egy lépést… igen, már látom rendesen… de… még egy kicsit közelebb megyek… óvatosan, úgy… csak kicsit hajolok fölé, már ez is sok. Jaj, hogy fogok visszamenni? Biztos észre vesz! Jaj, Helen, mit csináltál?! Ó, jaj, de félek! És mégis… olyan jól esik a közelében lenni… hallgatni békés szuszogását…
Egek! A szeme! Kinyitotta a szemét! Nincs olyan sötét, hogy ezt ne lássam!
Végem van, rám néz!!