- Helen! Itt vagy? – hallom Remus hangját a nappaliból. Kirohanok szobámból, leszaladok a lépcsőn, s tekintetemmel keresni kezdem a kedves hang tulajdonosát.
- Ó, hát megvagy! – kiált fel boldogan Remus, amint megakad rajtam szeme. Karjait kitárja, s én mosolyogva futok felé, hagyom, hogy szelíden kéklő szemeivel maga felé húzzon, s odaadóan omlok ölelésébe. – Gyere, gyorsan szedjük össze magunkat, Dumbledore professzor meglátogat minket, és… és Perselus is ma érkezik. – mondata végét elharapja, de értem őt, várja, hogyan reagálok a hírre, de nem akarom megbántani, ezért apró örömömet semleges arckifejezés mögé rejtem, pillanatnyi haragommal és izgalmammal együtt.
- Rendben, átöltözöm gyorsan, egy perc és itt vagyok. – mosolygok Remusra, s kibontakozva öleléséből felszaladok szobámba.
Becsukom magam mögött az ajtót, s már lassabban lépkedek szekrényem felé, mint ahogy feljöttem. Ide jön… persze, tudtam, hogy jönni fog, de már egy hete csak várjuk, és várjuk. Vártam, hogy végre láthassam, de ami erősebb bennem, az az, hogy inkább egy púpot kérek a hátam közepére… Miért kell rám vigyázni? Hisz nincs is már veszély! És egyként is, ha már itt kell élnem, és tegyük fel, nem szeretnék egyedül tölteni egy egész nyarat, akkor miért nem jó mellém Remus? Miért pont Perselus?  Ah, de majd ma… ma jön Albus, megbeszélem vele.
Sokkal könnyebb lenne eltöltenem itt a nyarat, jobban érezném magam, ha Perselus nem lenne itt, csak irritálna a jelenléte. Állandóan megjegyzéseket tenne, s én sem valószínű, hogy másképp tennék, már csak azért sem, mert felingerel a beszólásaival, és így egész nyáron feszült lenne a légkör, amire nekem semmi szükségem, ha választhatom a nyugalmat is.
Oh, hogy’ fogom én ezt megbeszélni Albussal?! Mit mondok majd neki? „Igaz, hogy majd’ megőrülök, hogy Perselus közelében lehessek, de most mégis azt kérem, hogy tartsa távol tőlem.” Na nem, ez azért túlzás. Végül is nem kell sok mindent mondanom, főleg nem ilyet, ami nem is igaz, elég, ha annyit kérek, hogy cserélje Perselust Remusra. Igen. Ennyi elég. És egyébként is, miért mondanék mást? Egyáltalán nem érdekel, hol és kivel tölti a nyarat, a lényeg, hogy ne itt és ne velem. Ezt valószínűleg ő is kérvényezni fogja. Kezdem azt hinni, hogy mindenki ránk utazik! Mintha az lenne a lényeg főleg Albus számára, hogy boldogan együtt tölthessük Perselussal a nyarat, mintha mi sem történt volna! Igaz, ő talán nem is tudja, mi történt…
Ó, Helen, mit teszel magaddal? Legalább magadnak ne hazudj! Tudod nagyon jól, hogy amit a legjobban szeretnél, az az, hogy Perselus itt legyen veled, melletted!
Na igen… de ha ő nem akarja… ha akarná, már megkeresett volna. De még csak felém sem nézett… és aznap este… amikor előbb elküldött, majd magamtól is elmentem, amikor végre megértettem, nekem mellette semmi keresni valóm…
Meg kell tanulnom nélküle élni. Egyértelműen elutasít, én meg nem fogok utána kajtatni. Egyébként is, itt van nekem Remus, akivel még talán sokkal boldogabb lehetek, ha látom, ő is boldog velem!

Dumbledore professzor és Perselus egyszerre hoppanálnak a nappaliba, ahol már várjuk őket.
- Albus! – kiáltok fel boldogan, amint meglátom a kedves mágust, aki finoman megölel, majd egy lágy kézfogás után Remushoz fordul, s míg őt üdvözli, nekem Perselus marad.
Csendben, távolságtartóan állunk egymással szemben, nem üdvözöljük úgy egymást, ahogy tennénk, ha minden úgy lenne, ahogy elterveztük. Pedig most érzem csak, ahogy itt áll előttem teljes valójában, hogy eszem minden ellenérve hiába győzködi szívemet, most legszívesebben átölelném.
De nem teszem. Nem tehetem. Ha másért nem, Remus miatt. Érzem, látom, Perselus is tétovázik, de ő hamarabb arra az elhatározásra jut, hogy inkább tisztes távolban marad tőlem. A nőtől, aki „elárulta”.
Ez a viselkedése csak dacot vált ki belőlem. Megmutathatom neki, ha arra vágyik, hogy engem sem ejtettek a fejemre, megfordulok, Remus mellé lépek, aki épp az elmúlt egy hétről számol be az igazgatónak, belekarolok, s bekapcsolódom a beszélgetésbe. Úgy veszem észre, Albus kissé meglepődött azon, hogy nem Perselus nyakában lógok, de lassan mindent megért. Nem szól, nem vesz róla tudomást, végtére is felnőttek vagyunk, majd mi megoldjuk a problémánkat, ha meg mégsem, úgyis segítségül hívjuk a mi drága professzorunkat.
A lényeg elhangzása közben beljebb tessékeljük vendégeinket, helyet foglalunk a nappaliban, s rövidre zárva a beszámolót új témába kezdünk.
- Tehát, úgy látom, igazán jól megvannak magukban. – Albus sejtelmesen néz rám, csodálatos, szerintem magától rájött, hogy ide nem igen kéne Perselus jelenléte… vagy mégsem gondolja így?... – Ettől függetlenül szeretném, ha az eredeti tervhez tartanánk magunkat. A látszatot fenn kell tartanunk. Ó, milyen feledékeny vagyok mostanában! El is felejtettem mondani, hogy Remuson, Minervan, és persze jómagamon kívül senki más nem tudja, hogy Perselus miért van itt, kivéve, ha a Rend ülésezik. Mint, hogy Perselusnak nyáron kell elkészítenie a friss készleteit az új tanévre és bármely tanártársa megkeresheti, vagy akár Lucius is „meglátogathatja” – itt komolyabb hangra vált, tudjuk, nem baráti látogatásra gondol -, jobbnak láttam, ha elhíreszteltem, hogy e nyarat itt fogja tölteni, és – nagyobb készletre lévén szükség – segítséggel készíti el a szükséges adagokat. Azon kívül beiktattam több rendi gyűlést a nyárra, hogy Perselusnak még inkább indokolt legyen a jelenlét. Ez – visszatérve Luciusra – igen kedvező, ő ide nem jön. – Dumbledore professzor érvei meggyőzőek, és határozott bólintásokkal fogadjuk el őket. Hiába, a mi kedves igazgatónk nélkül nem is tudom, mi lenne velünk! Hihetetlenül megnyugtató a jelenléte, mellette úgy érzem, az égvilágon semmi baj nem érhet.
Hé, Helen, ezt véletlen nem csoportosítottad át Perselustól? Na jó, persze, Albusnál is ugyanez a helyzet… Perselus más… ő is biztonságérzetet nyújt… nyújtott, annyira, hogy mellette meg sem fordult a fejemben, hogy az életben negatív dolgok is bekövetkezhetnek…
De miért terelődtek rá gondolataim? Nem akarok rá gondolni! Nem lehet! Nem láthatja rajtam a tétovázás jeleit! Régen is el tudtam rejteni az érzelmeimet, ha nagyon akartam, most is ezt kell tennem! És egyébként is, idegesít… ha csak makacsságára és bonyolult észjárására gondolok, eszembe jut, hogy nem tudtam neki megmagyarázni az igazságot, és szappanoperává varázsolta a kapcsolatunkat, s ekkor begurulok, fejembe száll a vér, és a tehetetlenség úgy érzem, megőrjít. Nem is nézek rá, mert felrobbanok a dühtől. Legszívesebben észhez téríteném egy... nem, nem egy szenvedélyes csókkal – bár az sem lenne rossz – hé, Helen, uralkodj magadon! Nehogy már te add fel, és omolj össze! Ha elkezdted, bírd ki, csináld végig!
Hjaj… az igaz, hogy én voltam az, aki kiléptem az életéből, mert nem érdekelt, hogy bánja-e a dolgot, de azóta nem is próbálkozott nálam, tehát lehet, nem is változott a véleménye! És amin még mindig ki vagyok akadva, az az, hogy már miért ne ölelhetnék meg én egy férfit, ha a barátom? Milyen jogon tiltaná meg ezt nekem bárki is, milyen jogon veszi sértésnek? De már rég nem érdekelne, ha még az elején értelmesebben el lehetett volna intézni. Azért ezt nem gondoltam volna róla.
Perselus is csak egy férfi, aki kisajátítaná magának a nőt, aki szerelmet ad neki.
Albus befejezte az eligazítást, s bár én a végére nem igazán figyeltem, hűségesen bólintok kérdésére, miszerint mindent megértettünk-e. Tehát a felállás a következő: a nyaramat Remussal és Perselussal kell töltenem, előbbire kicsit félve, de kellemesen gondolok, utóbbira… hát rá mit mondhatnék? Nem hiányzott… De. Nem. De. Helen, hagyd abba, rázd gatyába magad! Nem is hiányzott neked ez a tökfilkó Perselus!
Ah, teljesen fölösleges felidegesítenem rajta magam!
Egy utolsó kézfogás, részemről egy lágy ölelés, és Dumbledoret útjára engedjük. Most, hogy elment, még inkább magam kell boldogulnom.
- Remus, drágám, kérlek, mutasd meg Piton professzor szobáját! – kérem páromat egy leheletnyi csók kíséretében, majd Perselusra pillantok, s fölényesen elsétálok.
- Nah, ez a nyár is jól kezdődik! – hallom Remus megjegyzését, de csak mosolygok rajta. Bizony, ez a nyár nagyon jól kezdődik, és még jobban fog folytatódni, ugyanis Perselust levegőnek fogom nézni, Remussal meg annyi időt töltök, amennyit csak tudok, és nem fog érdekelni, hogy a „drága professzor úr” látja-e, vagy sem. Sőt! Talán még élvezni is fogom, ha kellően meglepődik rajtunk, hisz ő még nem tudja, hogy Remus és én már egy pár vagyunk.
Vessen magára… ha megkeresett volna azóta, most nem lennék ilyen… de megbánja ő még, hogy így viselkedett!

- Na, mit gondolsz, elég puha, vagy főzzem még? – kérdem páromat a tűzhelynél állva. Egy kis falat húst lebegtetek ki a forró levesből, meghűtöm kicsit, s Remus szájába adom. Arca furcsa fintorba torzul, nem rágja tovább a húst, markát szája elé tartja, úgy látom, kiköpni készül a falatot.
- Mmm, ez nagyon finom! – kiált fel egyszer csak félig tele szájjal, bohócként vigyorogva, majd átölel, felemel, forog velem párat, s miután lenyeli a falatot, megcsókol.
- Ó, te… - nevetek rá, miután ajkaink elszakadtak egymástól – Szóval becsaptál, mi? – legyintem meg orrát – Megvicceltél, te csirkefogó?! – Remus játékosan menekülni kezd előlem, ahogy fenyegetően integetek mutatóujjammal, s én hűen követem szökevényem, egész a nappaliig szaladunk, ő a fotel mögé, én pedig utána, majd megkerülve az ovális asztalt addig kergetőzünk, míg kifulladva rogyunk térdre egymás előtt. Kis játékunkat apró csókokkal fejezzük be, de idillünk nem tarthat sokáig, egy kemény, búgó hang szakít félbe minket.
- Ha esetleg befejeztétek a szórakozást, elolthatjátok a tüzet a leves alatt, ugyanis szerintem enyhén túlforrt.
Ah, ezt nem hiszem el! Jaj, a tűz!
- Áh, és persze a professzor úr nem tudta volna eloltani ahelyett, hogy engem zrikál! – kiáltok oda Perselusnak, miközben egy pálcasuhintással eloltom a lángokat a fazék alatt.
- Nem én főztem. – jegyzi meg mentve magát a felelősség alól.
- De, ha jól tudom, épp ön volt a legközelebb hozzá, és talán nem esett volna nehezére megemelnie a nyilvánvalóan nagyon nagy súlyú pálcáját. Vagy esetleg ön nem ismeri ezt a varázslatot? Ó, akkor felejtse el, nem szóltam! – veszekszem tovább. Perselus arcvonásaiban nem látok reakciót, de tudom, dühös, és legszívesebben ordítana. Látom, hisz jobb kezét ökölbe szorítja. Mindig így tesz, ha mérges… még szemei is ürességet tükröznek, csak ez az egy dolog van, ami számomra árulkodó jel. De nem kiabál, mégis, amit nehezebben visel tőle az ember, az a vészjósló, sziszegő hang.
- Ha a ház lett volna veszélyben, akkor sem tettem volna semmit, ami megkönnyíti a dolgát!
- Ne mondja! Mintha ez eddig nem így lett volna! – vágok vissza, azt hiszem, kicsit „átnyúlva” egy másik témába. Egyébként úgy látom, nincs meglepődve a magázódáson. Tudja, akkor magázok valakit, akivel egyébként tegező viszonyban vagyok, ha haragszom rá. De remélem, azt is tudja, hogy megérdemli!
- Hé, elég, nyugalom. – csap közénk Remus felfoghatatlanul nagy nyugodtsággal a hangjában.
Eszméletlen szerencsés ez a drága ember, hogy még ilyenkor is higgadt tud maradni. – A tűz már nem ég, senki, és semmi nincs veszélyben. Ne aggódj, Helen, Perselus bizonyára fent felejtette a pálcáját, azért szólt nekünk. – érvel Remus, bár tudom, nem Perselust védi, csak megpróbálja lezárni a vitát. Én legyintenék rá, nincs is kedvem tovább vitatkozni, de ennek a szörnyű természetű embernek semmi sem elég:
- Mindig magamnál hordom a pálcámat, ahogy most is.
- Oh, persze, a pálcáját bezzeg magával hordja, tisztelt uram, de az eszét annál többször felejti a fiókjában! – szólok vissza Perselus színtelen megjegyzésére. Elegem van, nem foglalkozom tovább vele, inkább kimegyek a friss levegőre. A levesnek meg csak hűlnie kell, arra magától is képes.
Remus követne, de intek neki, hogy inkább szeretnék egyedül lenni egy kicsit. Megért engem, s inkább a konyhába megy, hogy összepakolja a maradék hozzávalókat. Perselus nem tudom, mit csinál, hova megy, de nem is érdekel.
Hjaj, milyen békés itt minden! A kisebb-nagyobb házak kéményein füstfelhő kígyózik ki, az lemenő nap sugarai minden színében rátelepedtek már a háztetőkre, a fákra, a fűre, s mindenre, amit csak elértek. Milyen csodás ez az élmény a Roxfortból! Emlékszem, rengetegszer néztem meg a naplementét az ablakomból.
Sőt, amikor még tanuló voltam, arra is emlékszem, hogy Perselussal… Ó, Helen, hagyd már azt a férfit! Felejtsd már el, nem igaz, hogy nincs nélküle egy nyugodt perced!
Ahh, nincs szerencsém. Nem elég, hogy a fejemből nem tudom kiverni, még a látókörömből sem sikerül kiűznöm! Mit keres idekinn, amikor nyilvánvalóan látta, hogy én is kijöttem??
De mindegy… nem kezdek vitába, fáradt vagyok. Jobb lesz, ha tudomást sem véve róla, bemegyek a házba.
Ahogy elsétálok előtte, nem tudom megállni, hogy egy pillantást ne vessek rá, de csak dacos, mereven előre néző tekintetet látok. Keze megint ökölbe szorítva… de most a bal… valamit… valamit tenni vagy mondani akar… de mégsem teszi.
Az a fene nagy büszkesége! Amiatt van minden.
Na persze engem sem ejtettek a fejemre! Nem hagyom magam, s ha ő ilyen, én is ilyen leszek!
Most megszabadulok tőle, de még hátra van a vacsora, és két hónap a nyárból…