Szobámba érkezve zokogva borulok ágyamra. Most csak egy kis nyugalomra van szükségem, arra, hogy feküdjek és nézzek a semmibe. Nem akarom, hogy az imént történteken járjon az agyam, ki akarok kapcsolni egy kis időre.
Ah, ez unalmas… mint egy zombi, kimászok ágyamból, elindulok lezuhanyozni, hogy kicsit magamhoz térjek.
A vízsugár alatt eszembe jut, hogy már eleget áztam… Perselusnál, inkább kijövök. Lassan törölközöm, a tükörbe nézek, de nem látok semmit… bárhova nézek, nem látok. Agyam nem fog fel semmit. Egyre és egyre azt hajtogatom magamban, hiba volt… Hiba volt megölelni Remust, hagyni, hogy megcsókoljon, hiba volt otthagyni Perselust a szobában… de talán így végre rájön, mennyire megbántott ezzel az alávaló feltételezésével. Még, hogy én egyszerre kettejükkel? És egyáltalán! Hát nem bizonyítottam elégszer, hogy csakis őt szeretem?
De ha így akarja, hát legyen! Ő lesz a legjobban meglepődve, de legalább megtanulja a leckét!
Remus biztosan soha nem hinne rólam ilyesmit, ő megbízna bennem. Nem tudok mit csinálni Perselussal, megsértett, és nincs kedvem eljátszani, hogy semmi gond, és nincs kedvem megbocsátani sem. Viszont ahhoz nagyon is sok kedvem van, hogy jól megmutassam neki!
Ő találta ki magának a kapcsolatomat Remussal, nem akarom, hogy „szegénykémnek” csalódnia kelljen.
Most rögtön átmegyek…

- Szia! Nem zavarlak? – kérdem belépve a mellettem lévő szobába. Csodálkozom, hogy még nem alszik, hisz már lehet vagy hajnali két óra. Végül is, sokáig időztem a szobámban.
- Nem… gyere csak. – Remus tétovázva ugyan, de beljebb invitál, hellyel is kínál, de fejemmel nemet intek.
- Szeretnék beszélni veled. – kezdem egy nagy levegővétel után.
- Öö… én is… veled. De kezdd te! – szólít fel előzékenyen valószínűleg azért, mert nincs túl sok bátorsága mondandójához. Az igazság az, hogy kezd belőlem is elszállni a harag, ami idáig hajtott. Nem tehetem ezt sem Perselussal, sem Remussal. Főleg barátommal nem, hisz ő nem érdemli meg, hogy hazudjak neki.
- Nem, nem, kezdd te, kérlek. – nézek rá kérlelő tekintettel, mire elmosolyodik, s belefog mondókájába:
- Rendben. Nos, - nagy levegőt vesz, összeszedi erejét, és szemembe néz – szeretnék bocsánatot kérni tőled… a parkban történtekért. – látszik, hogy nagyon tart reakciómtól, nem hagyom, hogy tovább mondja, nincs rá szükség.
- Ne is folytasd. – mosolygok rá – Semmi szükség rá, hogy bocsánatot kérj. Ne, - szólok rá, mikor látom, hogy ellenkezni akar – tényleg ne. Nem kell bocsánatot kérned azért, ami, ha nem következik be… – Egyre nehezebb beszélnem, hisz hazudok neki, sőt, ezzel a hazugsággal végleg elveszítem Perselust. De hát ő miatta van az egész! Miért kellett engem is bántania? Én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy hagyja magát megszégyeníteni különböző megjegyzések által! Ha engem megsértenek, legyen az bárki, nem hagyom annyiban! Ez alól még Ő sem kivétel. És a fafejűsége! Ah, férfi! – ha nem történik meg, - újabb nagy levegő, gyerünk, Helen! Hisz tulajdonképpen nagyon is kedveled őt! Ebből még… akármi is lehet… - nem jövök rá, mit is érzek irántad… valójában. – huh, hát… kimondtam. És mégis, még csak a felén vagyok túl a lényegnek. Remus értetlen tekintettel néz rám, nem tudja hova tenni az imént elhangzottakat. Nem hisz a fülének. – Tudom, hihetetlenül hangzik, de… így igaz. – Nem hazudok, már tudom. Szeretem, bár szerelmes nem vagyok belé, de tisztelem, becsülöm, bízom benne. Boldoggá fogom tenni, és ő is engem. – A csókod azért nem viszonoztam, mert nem mertem. Féltem, hogy bebizonyosodnak érzelmeim… de mégis megtörtént, már tudom, mit érzek irántad. Remus, - egy utolsó mély levegővétel, és azt hiszem, ideje kimondani… - Szeretlek.
Vallomásom „tárgya” ledöbbenve áll velem szemben. Lassan leül a mögötte lévő székbe, mélyet lélegzik ő is, mint én az imént, majd szomorú hangon, lehajtott fejjel végre megszólal:
- Ne tedd ezt, Helen. Ne hazudj. – átlát rajtam, s ez kezd meggyőzni arról, hogy tényleg nem tehetem ezt vele, nem csaphatom be. – Tudom, hogy miért nem viszonoztad a csókomat. Azért, mert nem engem szeretsz. Kérlek, ne mondd, hogy nem így van. Hidd el, neked még rosszabb lenne, ha hagynám, hogy becsapd magad… rólam nem is beszélve. Gondold át jól, gondold meg. Te Perselust szereted, bármilyen is. Tisztázd vele a nézeteltéréseteket, ha akarod, beszélek vele én is, hisz mindez miattam van.
- De…
- Nem! Helen, te is tudod, ha nem csókollak meg, már kibékültetek volna Perselussal. - félbeszakítva ellenkezésemet hozzám sétál, szemembe néz könnyes, de bíztató tekintettel, mosolyogva.
- Ugyan, akkor az lett volna a baj, hogy egymás mellett feküdtünk a földön! – próbálom megértetni Remussal, hogy nem ő a hibás. És tényleg nem. Ő csak a szívére hallgatott. Ő olyan kedves, gyengéd, szeretetre méltó, szerény ember, nem értem, hogy nem szerettem belé. Bár… talán mégis. Jól esik, hogy ilyen, de Perselus egyénisége jobban vonz. A szívemnek nem tudom megparancsolni, kit szeressen – Kérlek, Remus, próbáljuk meg! Belátom, hazudtam, de… én… én csak… ahh… kérlek, ne haragudj rám. – fejem lehajtom, szégyenteljesen bámulom a szőnyeg tekergőző vonulatait. Arcomon végiggördülnek már régóta kikívánkozó könnycseppjeim, s lepottyannak lábaim elé. Számolom őket, s azon gondolkozom, mit tegyek most.
- Tényleg azt szeretnéd, ha megpróbálnánk? Perselus ennyire megbántott? – kérdi mutatóujjával felemelve állam, s mélyen szemembe nézve.
- Nem. – kezdem válaszomat. Döntöttem, s most már így lesz. – Nem azért, mert megbántott. Remus, én nagyon-nagyon kedvellek téged, és hiszem, idővel több is kialakulhat bennem. Szükségem van rád, szükségem van arra, hogy szeress, s hogy én is szerethesselek téged. Kérlek, Remus. Ha te boldog vagy, én is az vagyok! Kérlek… - könyörgöm neki, s már nem a szégyentől sírok, hanem azért, mert szívem-lelkem bennem kiáltozik, harcol eszem ellen, s bármennyire is szeretném, hogy ők győzzenek, mégsem így történik. Tudom, hogy Remussal boldog leszek, de azt is tudom, sosem annyira boldog, mint… Mint Perselussal. De ő akarta, bármit mondtam volna, nem hitt volna nekem. Így én hagytam ott őt, nem vártam meg, hogy elküldjön. Ennyi történt. És most már el kell felejtenem. – Segíts, hogy elfeledhessem őt! Melletted biztosan sikerül, veled menni fog, tudom! Adj egy kis időt, s meglátod, talán jobban is tudlak szeretni téged, mint őt! – utolsó könyörgésem ez, s innentől feladom, hisz tudom, galád dolog, amit tőle kérek. Nem játszom vele, komolyan gondolok minden szót. Olyan emberrel szeretnék boldog lenni, aki maga is boldog velem, mert megbízik bennem, becsül engem, becsüli a szerelmet, amit neki adok.
- Legyen. – egyezik bele legnagyobb meglepetésemre. Szemeim is kétszeresükre nyíltak, szám is tátva maradt a hallottaktól. Ilyen könnyen beleegyezik, pedig tudja, hogy… Nem, még nem szeretem úgy, ahogy ígértem neki, de így lesz. Így kell lennie. De hát ennyire belémszeretett volna, hogy az sem érdekli, nem vagyok szerelmes belé?
- Köszönöm! – borulok újdonsült kedvesem nyakába, haját, tarkóját, hátát simogatva. Ő először türtőzteti magát, de érzem, megremeg, s már nem tud uralkodni magán, olyan szorosan ölel magához, ahogy csak tud. Úgy látszik, nem esik nehezére becsapnia magát. Egyelőre. De később már nem kell ezt tennie, nem kell hazudnia magának. Remélem…

***

- Nos, tisztelt professzor asszonyok és urak, mint, hogy a diákok körében már sikeresen lezártuk a tanévet, most megteszem magunk között is. Ezennel, tehát, lezárom a tanévet. Megköszönöm minden kedves kollégának a közreműködést, az egész éves kitartó munkát, és hűségüket. Remélem, jövőre is számíthatok jelenlétükre itt, a Roxfortban. – Dumbledore professzor röviden, de tartalmasan beszél. Hm, nekem itt sem kéne lennem, nekem nem járna köszönet, mégis idehívott. Bár a gyerekek már elhagyták a Nagytermet, a búcsú vacsora színhelyét, de a tanárok között is van, aki nem tud valódi kilétemről, s, hogy még itt vagyok. Albustól kapott láthatatlanná tévő köpenyemben ülök az egyik ház asztalának legelejénél, onnan figyelem az ünnepi koccintást. Vacsora előtt Dumbledore beszámolt tervünk sikeréről, Elenor nem juttatott ki több információt a Roxfort területéről. Ugyan volt egy eset, amikor Voldemort épp akkor szállta meg a lány testét, amikor McGalagonnyal sétált egy kis termecskébe, ahol Dumbledoreral tanulni szoktak, s ahol mindig ellenőrizték, hat-e még a bájital. A Nagyúr megfordította a fiatal lány testét, s más merre irányította, sajnos parancsra Minerva nem tehetett ez ellen semmit. Követték a lányt a Tiltott Rengetegbe, de Voldemort megérezte, hogy követik, s tudta, míg a Roxforthoz közelebb eső térfélen van, ő a gyengébb, főleg egy ilyen kis, gyakorlatlan testben, ezért elhagyta a lányt. Ezek után igencsak féltünk, hogy lelepleződünk idő előtt, ha megtörtént volna, az a vadállat rájött volna, hogy még a Roxfortban vagyok, s becsaptam őt, hisz kinek a védelme fontos még annyira a Roxfortban lévők közül, mint az enyém? Dumbledoreral nem szállhat szembe, Minerva, és a többi tanár nem jelenthetnek rá veszélyt, csak Dumbledoreral együtt. Ha jól tudom, Lily fia még nem jár ide. Az a szörnyeteg bolond, és könnyen át lehet ejteni, de azért neki is van gógyija, rájött volna rövid időn belül, hogy még itt vagyok, legalább is sejtette volna, s bizonyára Perselust kérte volna meg, hogy keressen meg engem. Őt is veszélybe sodortam volna.

Na igen, Perselus. Az elmúlt három hét óta először látom… most olyan más… még komolyabb, ridegebb, mint eddig volt. Amikor együtt voltunk, velem sosem volt rideg és kemény. Ha fáradt volt, másfajta komolyság ült az arcán. De most… nem is tudom, hogy írjam le. Komor, bús, dacos. Néha az asztalok felé néz, néha a falakat bámulja. Amikor véletlen felém néz, úgy teszek, mint egyszer régebben, figyelem őt, s nem tudja, van, hogy egymás szemébe nézünk. Most érzem csak igazán, mennyire hiányzik. De most Remussal vagyok. Boldog vagyok vele, mindig megnevettet, simogat, ölelget, szeretget. De ennél tovább még nem merészkedett, nem akar sürgetni, s ezért végtelenül hálás vagyok neki. Jól érzem magam vele, és egyre hajlandóbb vagyok elfeledni Perselust. Bár most, hogy itt van, legszívesebben odarohannék hozzá, és átölelném. Igen, most csak erre vágyom! Ő még nem tudja, hogy Remus és én… de jobb is így. Nyáron nem tudom, mi lesz velünk. Még mindig haragszom rá, így valószínűleg kerülöm majd, és nem szólok hozzá, csak, ha feltétlenül szükséges. Félek, ha többet is tennék, elgyengülnék, elárulnám magam. De már döntöttem, most már nem változtathatok, ez már tényleg sok lenne Remussal szemben.

Albus irodájába tartok, hogy elköszönhessünk egymástól, és megbeszéljük a nyárra valókat. Azt hiszem, kérvényezni fogom, hogy Remus minél többször meglátogathasson.
Jobb lesz, ha sokat leszünk együtt. Könnyebb lesz. Ugyanakkor legalább megmutathatom Perselusnak, hogy tudok én nélküle élni, és nem omlok össze a bánattól! Olyan leszek vele, amilyen ő volt velem! „Nincs mit mondanom.” Ahogy ő is ezt mondta nekem, én is ilyen fagyos leszek vele. Valaki egyszer azt mondta: „Minden fal egy ajtó”. Lehet, hogy ez így van, de nem Perselusnál. Olyan magas falakat emelt maga köré, amik mögül nem lehet kilátni. A homálynak, a sötétben világító csillagok fényének hitt, nem annak, akit elvileg szeret. Gondolkodni nehezére esett, könnyebb volt ítélnie. Hát akkor most majd megnézheti magát!
Nyugodtan magyaráz nekem Albus, elmondja, hogy figyelnem kell arra, hogy, ha lehet, ne nagyon hagyjam el a házat, csak, ha menekülni kell onnan, ami nem fordul elő, reméljük. Ha a nyarat átvészelem, minden rendben lesz. Voldemort végül nem jött rá, hogy nem mentem el, s így azt hiszi, ha nem vagyok itt, nem kell velem foglalkoznia, fontosabb dolga is van nálam. De Albus szerint nem árt vigyázni. Még az is megfordult a fejében, hogy jobb lenne, ha tényleg elmennék, de heves tiltakozásba fulladt ötlete. Rákérdezett Remusra, hogy miatta-e, mintha tudná, együtt vagyunk. Én persze helyeseltem, de valamiért folyton az járt az eszemben, hogy nem mehetek el, mert akkor…jaj, Helen! Verd már ki a fejedből Perselust! Nem kellesz neki! Azóta meg sem keresett, azt sem tudja, élsz-e, vagy meghaltál! Vége… vele vége.

- Mit gondolsz, a kézipoggyászban vigyem a fésűmet, vagy tegyem a bőröndbe? – kérdem aggodalmaskodva pakolásunkkal tölthető utolsó perceinkben Remustól.
- Édesem, ha még a fésűdet is bele akarod tenni bármelyikbe is, külön vonattal kell utaznod. – viccelődik válasz képen.
- Ha-ha. Ne is haragudj, de nem akarok úgy kinézni az utazás végére, mint aki épp akkor kelt ki az ágyából. – érvelek határozottan.
- Akkor fogd a kezedben, s ha akarod, előveszed, és megfésülöd vele a bozontodat. – nevetgél tovább rajtam.
- Bozont? Az én hajamat nevezed te bozontnak? – ál-hüledezésemmel bekapcsolódom játékába.
- Bezony! Egy rendes haj kibír egy vonat utat, ellenben a te lobboncoddal. – állítja tudományos tényként.
- Oké, oké. Tudod, mit? – emelem fel mutató ujjam.
- Na? – néz rám kíváncsian.
- A hajamba csavarom! – húzom széles mosolyra számat. Remus majd leesik a székről, fejéhez kap, és jajongani kezd. Még mindig nem tanulta meg, hogy velem nem érdemes kezdenie, engem nem tud az őrületbe kergetni a humorával, sőt, ez előbb utóbb úgyis fordítva történik meg. Mindig én győzök.
Na jó, majdnem mindig… a fésű, bár nincs nyele, nem marad meg a fejemben, így az asztalra teszem, mintegy emlékként tőlem a következő szoba tulaj számára… már ha lesz. Okosabb döntés, ha bűbájjal hozom rendbe magam. Okosabb, és gyorsabb is.
- Úgy örülök, hogy velem jöhetsz, és rögtön ott is maradhatsz, sőt nem kell a másik házban élned, ha nem akarsz! – lelkendezek a mai nap körübelül tizedszer. Most leginkább Remus társaságára vágyom, s így olyan jó érzés belegondolni, hogy mennyire sokat leszünk együtt ezután is.
- Én is örülök. Nagyon boldog vagyok, hogy veled tölthetek egy egész nyarat, aztán egy egész évet, és… - Remus is kifejezi elégedettségét, de szava elakad, nem mondja ki, mire gondol, de nem is kell, tudom. Látom gondolatait, épp elképzeli, hogy… hjaj… ő egy egész életben gondolkozik. Rámosolygok, majd hozzábújok, arcom így rejtem el előle. Nem akarom, hogy lássa rajtam az aggodalmat, s a pillanatnyi szomorúságot. Nem is érdemlem meg ezt az embert!

- Hékás, tudom, hogy aludni nagyon jó, de megérkeztünk Londonba, le kéne szállnunk a vonatról, és aztán nem ártana a Rend házába hoppanálni. Na, mit szólsz, kislány? – Egyre élethűbb a hang… már nem álmodom, ha jól értelmezem, épp most kéne felébrednem…
- Megérkeztünk? – kérdem álmosan, szemeim is még félárbocon vannak – Hurrá! – „lelkesedésem” túlszárnyal a legnagyobb örömön is, ezt legjobban égre emelt tekintetemmel és unalmat tükröző hangommal adom Remus tudtára.
- Gyerünk, kisasszony, hasára süt a nap! – áll elém csípőre tett kézzel, apai szigorral.
- Hát ez az! – nyöszörgöm fájdalmasan – Süt a nap! És nem a hasamra, hanem a szemembe!
Lassan, de biztosan lekecmergünk a Roxfort Expressről. Napok óta nem aludtam ennyit egyhuzamban, és azt hiszem, ennél többet most sem fogok. Alig várom, hogy megérkezzünk nyári otthonunkba, esküszöm, nem érdekel semmi és senki, ledobom a holmimat, és azonnal keresek egy ágyat, amibe viharos gyorsasággal vetem majd bele magam.
Ez nálam kb annyit jelent: megérkezünk, kicsomagolok, megiszom egy teát Remussal, és legközelebb valamikor este kerülök ágy közelbe.
Tényleg! Az ágyról jut eszembe! Remussal valószínűleg egy szobában fogok aludni… legalábbis így kéne, de ő még - mivel tiszteletben tartja idő kérelmemet, mely, ha letelik, azt fogja jelenteni, hogy már szerelemmel szeretem őt – nem… szóval mi még nem voltunk együtt. Még nem érkezett el az idő, hogy odaadjam magam neki. Az az igazság, hogy ezt egyáltalán nem tervezem, nem tudom még, hogy’ fogom ezt megoldani.
- Na, gyere, hoppanáljunk. Majd én viszem a csomagokat. – Remus az egyik tégla oszlop előtt állva csomagokkal a kezében rámkacsint, bólint, hogy indulhatunk, s szinte egyszerre el is tűnünk a 9 és ¾-ik vágány mellől.

- Húha, itt egy ideje nem szellőztettek! – jegyzem meg pár köhintés közepette, körbetekintgetek, de sokáig nincs mit figyelni ezen az állapoton, pikk-pakk eltűntetem a koszt egy pálca-suhintással, s utána az ablakokat is kitárom. Máris jobban esik idebenn tartózkodni, ahogy a nap jólesően meleg sugarai átjárják, feltöltik fénnyel, s élettel a nappalit, a konyhát, s ahogy az emeletre érek, és az ottani szobákat is rendre varázsolom, már azok is fényárban úsznak. Minden szoba – a hálók, a nappali – ízlésesen van berendezve, nincs bennük túl sok bútor, csak épp, amennyi kell. A barna és fehér színek uralkodnak, de rengeteg zöld is teret kap a rengeteg szobanövény által. Azt hiszem, nem lesz nehéz átvészelnem itt a nyarat. Tulajdonképpen én nem is félek, hisz szerintem nincs miért. Voldemortnak van több, jobb, és főleg más dolga is, miért pont velem foglalkozna? Minthogy már nem vagyok Dumbledore mellett, nem jelenthetek veszélyt. És… Perselus sincs itt, akinek jelenlétében hat a védő bűbájom.
Na igen, Perselus. Hamarosan ő is megérkezik. Azt hittem, velünk utazik, de mégsem adtam hangot meglepettségemnek, amikor ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Nem akartam Remus eszébe juttatni őt, amíg nem muszáj.
Jut eszembe! Remus hol van? Az előbb még láttam… Áh, megvan. De aranyos… egyedül viszi ezt a sok nehéz csomagot! Ráadásul fel az emeletre! Megyek, segítek neki.
Még fel sem érek a lépcsőn, látom, hogy saját csomagjait az egyik belső szoba előtt teszi le, s az én holmimat egy másik ajtó elé viszi. Meglát, s int a fejével, hogy menjek, nézzem meg a szobát, s meg sem várva, hogy odaérjek, felemeli poggyászaimat, és becipeli őket. Csodálkozva lépkedek utána. Egy tágas, nagy ablakos háló lett az enyém, belőle mosdó is nyílik.
- A kipakolás minden bizonnyal menni fog, - mosolyog rám Remus – azt rád hagyom. Aludj egy kicsit, majd felkeltelek, ha Dumbledore professzor is megérkezett. – homlokon csókol, és elindul kifelé, de visszatartom:
- Várj! És… te? Nem maradsz velem? Mármint… úgy értem…
- Aludj. Ezt… még rá érünk megbeszélni. – megsimogatja arcom, majd csókot lehel számra, és kimegy.
Háta mögött halkan csukódik az ajtó, még megválaszolatlan kérdések tömkelege kering fejemben, például, hogy minek jön ide Dumbledore, hogy hogyan fogjuk megbeszélni a ki-kivel alszik dolgot, ugyanis nem hinném, hogy Remussal a közös alváson kívül mást is szeretnék… olyan érzésem van, mintha megcsalnám… Perselust. De milyen bolondság ez, hisz már mióta ezt teszem, és nem kell, hogy érdekeljen! Vele vége! Már vége…
Amit még szintén nem tudok, és némileg kétségbe ejt, mi lesz az után, hogy felébredtem. Folytatódik minden úgy, ahogy itt hagyom ebben a rideg világban? Ha álmodhatnék egy szebbet… egy jobbat…

Csak magamat okolhatom a történtek miatt. Talán túlzás volt Remussal… hogy ő és én… hjaj, még gondolni sem tudok rá anélkül, hogy ne bánnám… bánom, mert becsapom a legjobb barátom, s bánom, mert olyan embert szeretek, aki nem képes önzetlenül viszonozni, aki a szívével nem képes gondolkozni, és aki képes az általa szeretett nőt – ha tényleg tud szeretni – megbántani olyan vádakkal, amiket hamis alapokra épített. De hisz tud szeretni! Én éreztem! Én átéltem! Csak hinni nem képes… azzal, hogy engem vádol, saját magában nem bízik. Ítélkezik, nem gondolkozik. S ha mégis gondolkodásra adná a fejét, az ítélete lenne a gondolatmenetének alapja. Ördögi kör, amibe került, saját makacssága miatt.
Én felelőtlen voltam, ő pedig hitetlen, konok, és durva. Egy pillanat alatt elszállni látszott minden irántam táplált pozitív érzelme. Ez megrémített, és haragot gyújtott szívemben. Búskomor haragot.
Tudom, hogy szeret! Szeret, és már talán bánja is, hogy előre olyan csúnyán elítélt. De nem vallotta be akkor sem, csak hagyott elmenni, és utána sem keresett meg. Visszalépett, újra rideg falai mögé húzódott. S részéről ez éppoly hazugság, mint részemről, hogy valaha is beleszerethetek Remusba.
„Igen, Perselus? Játsszunk hazudozósdit? Ezt szeretnéd? Rendben! Ha így, hát így!”