Május első hete szépen, nyugodtan telt el, itt a hét vége utolsó napja, annak is utolsó órái. Remussal újabb sétára indulunk a parkba, és már előre örülünk, mert az utóbbi időben minden éjjelt nevetéssel, csodálatos harmóniában töltünk. Hihetetlenül jó érzés vele lenni, elfeledteti minden bajom, bánatom, végre mélyeket lélegezhetek a friss levegőből, kivéve, ha nem fullad nevetésbe a lélegzetvételem…
- Gyere, induljunk! – szólítom fel barátomat – Alig várom, hogy folytassuk a tegnapit. – mosolygok rá, s ő viszont.
- Én is, én is. Ma új elrendezésben lesznek fenn a csillagok az égen, új motívumokat láthatunk, és, ha szerencsénk van, még egy hulló csillagot is elkaphatunk. – lelkesedik barátom, s immár indulásra készen áll előttem, mire intek, hogy induljunk, s pár perc alatt ki is érünk a parkba.
- Gyere, ide üljünk le, innen jól látni! Nézd! Azt ott! A három csillag és egy, a negyedik előttük nem sokkal! Látod? – mutogat az égre Remus, és már azt hiszem, látom is, csak épp nem tudom…
- Mi az? – kérdem izgatottan.
- Semmi. Négy csillag. – válaszol közönyösen, rejtett csintalansággal a hangjában.
- Ó, te bohóc, te! – újabb játékba kezdünk, én leteperem őt, ő persze próbál ellenkezni, de nem sikerül fölém kerekednie, viszont egyik keze kiszabadul, és csiklandozni kezd. Na elérkezett a kritikus pont. Ez az, amit nem bírok ki nevetés nélkül. Most is összegörnyedve, levegő után kapkodva, sikítozva, kacarászva „viselem” Remus játékát, s megpróbálok visszacsikizni, de már megint emlékeztetnem kell magam, hogy barátom bizony cseppet sem csikis. Pechemre tehát öt percig én vagyok az egyetlen áldozat, s amint vége, és érzem, élek még, nagyokat sóhajtva terülök el a pázsiton, Remus pedig mellettem ugyanígy tesz.
- Nézd! Ott a hullócsillag! – mutat az égboltra, s én már látom is a tüzes szalagot végigsuhanni a fekete égbolton – Kívánjunk valamit! – javasolja.
- Kívántam. – jelentem ki, miután magamban elmormoltam kívánságomat.
- Én is. Te mit kívántál? – kérdi pajkosan, azt hiszi, behúzhat a csőbe.
- Nono, nem ám csak úgy rákérdezünk! Hékás! Ha elárulom, nem teljesül! – Remus szemei lebilincselően mosolyognak rám, még ebben a sötétben is látom, hogy csillognak.
- Igaz, akkor én sem árulom el. – szól halkan – De szeretném, ha teljesülne. Viszont attól tartok, nekem kell érte tenni.
- Értem. Akkor, nosza, láss hozzá! – bíztatom.
- Biztos vagy benne? – kérdi bizonytalan tekintettel, bár biztosan tudja, nem ismerem kívánságát, tehát nem tudom, gondot okozhat-e neki a megvalósítása, ezért bátran rávágom:
- Igen!
De talán nem kellett volna… arca egyre közelebb és közelebb ér arcomhoz, orrunk lassan összeér, érzem forró leheletét a bőrömön, szinte hallom hangos szívverését, de azt hiszem, most az én szívem se rest dobogni. Még egy halk „ne, ezt nem szabad” kiszabadul torkomból, de azután semmi. Ajkaink finoman tapadnak egymáshoz, de én mozdulatlan maradok, csak Remus ízlelgeti számat. Érzi, hogy nem viszonzom a csókot, és zavartan el is húzódik tőlem.
- Ne haragudj. Azt hittem… ahh, de hát te… Perselust szereted. Tudom, hogy te sosem… hh… ne haragudj rám, kérlek. – alig hallhatóan, de ő az, aki először képes megszólalni. Bennem furcsa érzések kavarognak. Kellemes érzés volt, hogy Remus megcsókolt, de… de nem ébresztett bennem olyan vágyat, mint Perselus ajkai.

Újabb nap, újabb kihívás. Néha olyan nehéz, amikor belegondolok, még mennyi ideig kell itt bezárva élnem. Bár majd nyáron, a Grimmauld téri házból sem mehetek ki, de ott mégis csak nagyobb lesz a mozgásterem, és nem csak éjszaka. És ott lesz Perselus is. Bármennyire haragszom is rá, még mindig ugyanúgy vágyom a közelségére, annyira szeretném, ha magához szorítana! Nem kell több, csak öleljen át! Hjaj, segítsen már valaki! Tudom, hogy megalázó véleménnyel van rólam, amit nem tűrök el még neki sem, de… akkor is hiányzik. Pedig kezdem egyre inkább nem érteni, miért.
Reggelimet eddig mindig Remussal költöttem el itt, a szobámban, vagy néha napján nála, de ma nem jött. Már rég itt kellene lennie, én már majdnem mindent megettem, de ő nem jön. Persze, azt hiszem, értem az okát. Hjaj, miért kellett megcsókolnia? Megint magányos leszek, pedig eddig Remus volt az, aki megmentett a teljes őrülettől. Na és persze az esti séták. Talán semmit nem utálok jobban a bezártságnál.

Két hete egy szót sem beszéltem senkivel, Dumbledorehoz sem mentem be, tudom, hogy nincs semmi gond Elenorral, különben már szóltak volna. Egyébként sem érdekel már… teljesen elment a kedvem mindentől. 14 napja vagyok egyedül, csak házimanókkal találkozom, akik a reggelit, ebédet, vacsorát hordják nekem. Eszméletlen, lassan begolyózom! És ráadásul Perselus is úgy hiányzik. Remus pedig… nos, ő a szobájában ül, és kesereg. De ő legalább találkozhat Perselussal, hisz tőle kapja a farkasölő főzetet! Egyszer meg kéne lesnem… igen! Ma! Tényleg! Ha jól számolom, ma is kap egy adagot! Ma este elmegyek hozzá… csalódottságom nem múlik, de muszáj látnom őt.

Végre, éjfél van! Köpenyt fel, indulás! Olyan izgatott vagyok! Annyira vágyom már látni őt! Annyira…
De merre lehetnek? A magányos fánál? Nem, nem hiszem. Akkor talán Perselus szobájában… igen, biztosan ott. De akkor hogyan láthatnám őt? Remussal együtt esetleg bejuthatnék… Ha utolérem.
Ez az! Sikerült! Itt van, már csak ügyesen be kell csusszannom mögötte. Kopog, igen, és… nyílik az ajtó! Perselus! Vigyázz, Helen, légy észnél, különben kinn maradsz!
Ez az, mindjárt… így… jaj, hupsz, nehogy hozzáérjek valamelyikükhöz! Na… most, hopp!
Ez az! Benn vagyok! De… kimenjek majd Remussal, vagy várjak reggelig? Ha jól elrejtőzöm, talán megkockáztathatom…
Barátom már távozik is… rendben, akkor én most ide beállok, a szék mögé, a sarokba, itt biztonságban leszek, Perselus nem talál rám… remélem.
Figyelem halk lépteit, ahogy eltűnteti egy suhintással, a pálcájával az üstöt és az üres fiolákat és a maradék hozzávalókat, amiket nem használt fel. A kandallóban szintén a pálcájával tüzet gyújt, leveszi talárját, majd ingét gombolja… úgy látom, fürdéshez készülődik. Merlinre, itt akar levetkőzni? Előttem? Na jó, nem tudja, hogy itt vagyok, de… hjaj, ha megteszi, nem hagyom magamon a köpenyt…
Huh, szerencsére bemegy a fürdőbe. Most mit csináljak? Annyira… vágyom rá… annyira hiányzik, úgy szeretném hozzá bújni, szeretném, ha újból úgy csókolna, ahogy rég. Jaj, annyira szeretném! Nem érdekel, feladom büszkeségem! Érte megteszem! Nem érdekel, mit gondol rólam, be fogom bizonyítani, hogy téved!
Leteszem a székre a láthatatlanná tévő köpenyt, s lassan minden ruhámat, majd elindulok a fürdő felé.
Nekem háttal, a zuhanyrózsa felé áll, haját mossa… pontosabban csak engedi magára a vizet. Kezeivel arcát takarja, még innen, mögüle is látszik, s vállai néha nagyot emelkednek. Mi lelete vajon? Talán… szomorú… de hisz ő az, aki megbántott, nem őt érte a sértés. Lehet, úgy hiányzom neki, ahogy ő nekem…
Nem tétovázom tovább, mögé lépek, kézfejeimet az övéire teszem, fejemet hátára hajtom, majdnem a vállára, hisz nem egész egy fejjel vagyok nála kisebb, s ringatni kezdem. Ő nem mozdul először, de aztán lassan leereszti kezeit, hátranyúl, s finoman maga elé húz. De miért húz? Nem kell engem húzni, megyek én magamtól is! Egymás szemeibe nézünk, s közben átkaroljuk egymást, de tovább nem jutunk, csak állunk a vízsugár alatt, figyeljük a legördülő vízcseppeket szerelmünk testén, érzem, kedvesem lelkében háború zajlik, de nem azért, mert megvet, mégsem tudja türtőztetni magát, hanem azért, mert fél. Végtére is, én mentem el, mielőtt elismerhette volna igazamat, s most mégis én vagyok itt, én jöttem el hozzá. Szeretném, ha átölelne, ezt jelzem is neki, de vállaimnál fogva elindul velem ki a zuhany alól, egyik kezével egy törülköző után nyúl, beleteker, és int, hogy menjek el. Értetlen tekintettel nézek rá, de nem ellenkezem, visszamegyek a szobába, és ott várok rá.
- Te még itt vagy? – kérdi, ahogy kilép a fürdőből.
- Tessék? – kérdezek vissza, mint aki nem a mondatot, hanem a stílust nem hallotta jól.
- Az előbb elküldtelek. Miért vagy még itt? – jéghideg tekintete mindent elárul. Mégsem győződött meg igazamról. Sőt. De kiderítem, mégis mire jutott velem kapcsolatban. Ennyire nem lehet fafejű!
- Elmondanád, miért akarod, hogy elmenjek? – kezdem a kérdezősködést.
- Nincs mit mondanom. – jelenti ki fagyosan.
- De igenis van. Kérdeztelek. Válaszolj. – vágok vissza türelmetlenül.
- Ha ettől jobban alszol, legyen. – sóhajt egyet unottan – Csak nem szeretném, ha hiányérzeted lenne, miközben engem ölelsz.
- Nem értelek… már miért lenne hiányérzetem? – kérdem értetlenül, széttárt karokkal.
- Remus az előbb ment el, így csak én maradtam neked, bár nem tudom, hogyan jutottál be. – a széken meglátja a köpenyt, és félszeg mosolyra húzza száját – Ah, már tudom. Követted kedvesedet, de nem akartad, hogy észrevegyenek, ügyes. És itt ragadtál. Ez viszont pech. De hát, ha már csak én maradtam, miért ne ölelhetnél engem, igaz? – gúnyolódik – De én nem szeretném, ha hiányolnád Remust, amíg én ölellek, ezért inkább nem nyúlok hozzád.
- Na jó, ide figyelj, ezt MOST hagyd abba! Miből szűrted le ezt a rengeteg badarságot? Mikor álmodtál össze ennyi hülyeséget? – magamból kikelve kiabálok Perselussal, egyszerűen képtelen vagyok megérteni őt – Hagyj már fel a képzelgéssel, nem történt semmi!
- Semmi? – kérdi mindentudó hangon – És az a csók a parkban? Az is a semmik közé tartozik?
- Mi? Te… te honnan tudsz róla? – kérdem a döbbenettől alig jutva levegőhöz.
- Csak nem bánod, hogy rájöttem? Eddig nem bántad volna, ha rájövök, hogy egyszerre kettőnkkel kavarsz. – folytatja a gúnyos, ám dühös vagdalkozást.
- Ó, te… Na most figyelj, nagyon jól! – elé állok, mutatóujjamat felemelve mélyen a szemébe nézek – Az a csók nekem nem jelentett semmit! Remussal hullócsillagot láttunk, és..
- Nem érdekel, mit láttatok, megcsókoltátok egymást, és ez a lényeg! Beláttam, hogy annak az ölelésnek nem volt jelentősége, és elmentem megkeresni téged, de akkor rájöttem, hogy tévedtem! – szakít félbe hirtelen haraggal.
- Hallgass már végig, az ég szerelmére! – fakadok ki – Hát nem érted, hogy nem én akartam? Nem is viszonoztam! Mit láttál te, ha ezt nem? Lehet, hogy hagytam magam, de azóta még csak nem is találkoztunk! Értsd már meg, hogy nem jelentett semmit az a csók!
- Miért nem? Előbb ölelés, kétszer is, majd csók! Mi kell még? Jaj, talán az a baj, hogy nem történt több? Hm? Miért nem jelentett semmit?
Azt akarod, hogy kimondjam? El fogod hinni? Sebaj, Perselus, kimondom, s ha nem hiszel nekem, hát legyen, ahogy akarod! Engem többet nem látsz, nem kell velem érintkezned!
- Azért – kezdem halkan -, mert nem őt szeretem. Az ő csókja nem ébresztette fel bennem azt a fékezhetetlen vágyat, amit a te ajkaid. Téged szeretlek, Perselus. – hangom elcsuklik, szemeimben könny jelenik meg, de türtőztetem magam.
Döbbent csend ereszkedik a szobára, reszkető kezem a kilincset keresi. Ruháimat másik kezemmel magamhoz szorítom a köpennyel együtt, és lassan, szintén remegő léptekkel elhagyom Perselus szobáját. Most megfogadom magamban, többet nem lépem át ezt a küszöböt.