Reggel van, ezt észlelem, de mást nem nagyon. Valahogy elég lehetetlen pózba kerültünk: Perselus feje a jobb vállamon, de úgy, hogy keresztben fekszik rajtam, én hason fekszem, kezeim, mint a béka, amikor elterül, úgy fekszenek a párnákon, kedvesem jobb kezét az én jobbomon nyugtatja, bal keze a hasa alatt van, ha jól érzem, és ezzel együtt félig a hátamon, félig a fenekemen, egyik lába az én két lábam között. Ébredéskor garantált lesz a végtagok sajgása, elfeküdt nyakak, vállak, derekak, és így tovább. De akkor sem moccanok meg, nem akarom felébreszteni. Arcom félig a párnába süpped, így csak fél szemmel látok, azzal is csak álmosan. Eléggé korán lehet még, talán van időm visszaosonni a szobámba. Ó, hogy ilyenkor miért nem lehet hoppanálni?! Na jó, valahogy mégis ki kéne mászni az ágyból, bár nem csak kedvesem miatt esik nehezemre… szó szerint. Rég voltam ilyen fáradt. Eddig minden este aludtam, akkor is, ha rém álmaim néha felriasztottak. De most! Hűha…
Nah, akkor kezdem a… mivel is, talán úgy kéne, hogy megpróbálok kicsusszanni alóla, mondjuk… balra. Tehát, bal keze lassan lecsúszik rólam, feje alá jobb karom csúszik, az ő jobbja már szerencsésen párnát ért, de… ohh. Csőd. A lába. Na, Helen, ezt hogy oldod meg? Megvan! Felébresztem egy pillanatra, kiszaladok alóla, aztán visszaaltatom.
- Édesem, kincsen, ébredj, kérlek. – szólongatom szívem szerelmesét, aki egy jóleső mosollyal válaszol cirógatásomra – Naa… drágám, hagyj elmenni… muszáj… kérlek. – jaj, annyira nincs szívem felébreszteni, sőt, visszamenni a szobámba, de tényleg nincs más választásom. Végre résnyire nyílik a szeme, s még szélesebb mosolyra húzza ajkait, amint meglát. Talán azt hitte, csak álom volt a mi csodás éjszakánk.
- Jó reggelt, szívem. – köszön rekedtes hangon, majd felülésem feletti csodálkozásának is hangot ad – Mi az? Máris mész?
- Tudod, hogy nem maradhatok. – puha csókot lehelek arcára, majd orrára, végül a hőn áhított ajkakra.
- Kicsim! – szól, mintha eszébe jutott volna valami.
- Mondd, drágám.
- Mi lenne, ha itt maradnál, nálam. Ide rajtam kívül senki sem jön, itt is biztonságban lennél. S ha itt lennél velem, akkor minden nap akár többször is hozzád térhetnék vissza. Mit szólsz? – adja elő ötletét, ami jól hangzik, de:
- Nem lenne feltűnő, ha naponta többször is bejárnál a szobádba? – teszem fel az engem nyomasztó kérdést.
- Egyáltalán nem, ugyanis mindig így teszek. Ha épp nincs órám, ha két órám között nem kell valamilyen okból kifolyólag a teremben maradnom. Tehát sokszor benézhetek hozzád egy pár percre. – derekamat átkarolja, miközben felül ő is az ágyon, és fülembe búgja a továbbiakat – Az elég minimum egy ölelésre és közben pár ezer csókra… Hm? Mit gondolsz, Kivitelezhető?
Halvány pír jelenik meg arcomon egy igazi, szívből jövő, bohókás kacaj mellett.
- Bolond vagy! – lököm meg vállánál finoman – De tetszik. – na igen, de akkor miért tétovázok? Valami visszatart… - Viszont muszáj visszamennem, értsd meg, kérlek. Remus…
- Áh, Remus! Most ne vele törődj, hanem velünk! – szakít félbe életem párja.
- Na de… ő egyedül van, és én tudom, milyen rossz az, és… - kezdek újra vitatkozni, ám ismét nem jutok mondandóm végére.
- Jaj, felejtsd már el! – nyöszörgi kedvesem – Miért olyan fontos ő neked? – hangja bizonytalan, agytekervényei megállás nélkül zakatolnak, valamin erősen gondolkozik – Miért rohansz vissza hozzá? Talán… hiányzik?
- Ah, tudtam! Kezdesz magadnak elméleteket gyártani rólam és Remusról, holott csak arról van szó, hogy nagyon jól tudom, milyen a bezártság, pláne, hogy ma telihold lesz, és még többet kell szenvednie, és tudod, ő a barátom, és szeretnék mellette lenni legalább még ma, hogy könnyebb legyen elviselnie a magányt és a gondolatot, hogy megint szenvedés vár rá! – nem értem, miért olyan nehéz ezt megérteni? Miért kell kombinálnia? Mert biztos vagyok benne, hogy azt teszi!
Kis gondolkozás után lehajtott fejjel, bűnbánó hangon szólal meg Perselus:
- Igazad van, ne haragudj. Nem akartalak meggyanúsítani, én bízom benned. Tudom, hogy Remus és közted barátságon kívül nincs más.
- Még szép, hogy tudod! – horkanok fel, és jelzem, nekem meg sem fordult volna a fejemben, hogy felmerülhet benne, hogy én és Remus… - Na jó, most már tényleg megyek. – jelentem ki határozottan, bár legbelül érzem, van még esély arra, hogy meggondoljam magam. Az Ő társaságában minden lehetséges!
Nehézkesen, de Perselus elszakad tőlem, hagyja, hogy felöltözzem, és szó nélkül, egy – talán hosszú ideig utolsó – pillantást vessek rá, majd kilépjek azon az ajtón, ami tegnap belépést engedett vágyaim világába.

- Jó reggelt, kislány! – köszön Remus vidáman, amint belépek szobámba.
- Neked is jó reggelt Remus. Hogy-hogy itt vagy? – kérdem meglepetten, de még mindig kicsit szomorkásan az elválás miatt.
- Nem tudtam aludni, egész korán keltem, és gondoltam, átjövök hozzád, és itt megvárlak. – válaszol nagyokat ásítva.
- Á, szóval bejött a jóslatod, miszerint csak ma reggel jövök vissza. – jegyzem meg elmosolyodva.
- Persze! Ez egyértelmű volt! – mondja magától értetődően.
- Na igen…
- Hé, valami baj van? Történt valami? – kérdi, miközben ujjával felemeli állam, szemembe néz, megsimogatja arcom, és együtt érzően mosolyog.
Már hogy’ ne történt volna! Méghozzá egy csoda! Az éjszaka egy csoda volt…
- Nem, semmi rossz, ha erre gondolsz. Csak… fáradt vagyok. – ami igaz is, de ami most dominál bennem, az a letörtség.
- Á, el is hiszem, hogy fáradt vagy! – kacsint rám cinkos tekintettel, mellyel újra megmosolyogtat. Jó vele lenni, mindig fel tud vidítani, ha csak egy pillanatra is. – Figyelj csak! Tudom ám, hogy bánt valami! Miért nem mondod el Megkönnyebbülhetnél. – szól most már komolyan.
- Ez nem olyan… csak… hjaj. Perselus azt kérte, maradjak vele. Ott. Az Ő szobájában. – sóhajtom el végül az okát bánatomnak.
- De hisz ez nagyszerű! Igaza van! Jaj, nem is értem, eddig miért nem jutott eszembe! – kiált fel hirtelen, de lehűtöm lelkesedését:
- Nem, nem jó ötlet. Gondolj bele, milyen feltűnő lenne? Állandóan visszajárkálna a szobájába, és mi van, ha elkésik néha az óráiról? Miattam késne el és ezt nem tudná titkolni. Legalábbis nem sokáig. Gondolj bele! A gyerekeket nem igazán érdekelné, kivéve Dracot. Vagy mi van, ha Elenor..
- Azzal a lánnyal minden rendben, ne aggódj!  - szakít félbe megnyugtatóan Remus – Ne félj már mindig mindentől! Te nem ilyen vagy! Amikor idejöttél, más voltál! Bátrabb voltál! Figyelj rám! Ha mindentől ennyire tartasz, nemsokára beleőrülsz a hiányába! – végre észhez térít valaki. Igaza van. Teljes mértékben igaza van. Kockázatot kell vállalnom, ha boldog akarok lenni vele. Ezt a kis időt már biztosan túl éljük. Persze! Hisz mi baj történhetne?
- Köszönöm Remus! Jaj, annyira hálás vagyok neked, amiért felnyitottad a szemem! Szeretem őt, és mindent meg fogok tenni, hogy ne kelljen tovább szenvednie a makacsságom és a félelmeim miatt! Köszönöm! – hálálkodva, könnyes szemekkel ölelem át barátomat, úgy szorítom magamhoz, mintha ezzel az egy öleléssel akarnám kifejezni mérhetetlen boldogságomat, és hálámat. – Köszönöm… - suttogom immár egy nagy puszit nyomva az arcára. Egymás hátát simogatva maradunk így, ölelkezve, mert most erre van szüksége mindkettőnknek. Bátorítás ez a javából!
Egy kattanást hallunk, mire szétrebbenünk, mint a galambok. Perselus áll az ajtóban.
- Édes... ! – kiáltok fel, és már szaladnék is hozzá, hogy elmondjam neki, meggondoltam magam, és vele akarok ezen túl lenni minden nap, de ahogy karjaimat nyaka köré fonom, ő hátrébb húzódik tőlem, lefejt magáról, s előbb keserű, majd vádló tekintettel méregetni kezd. Csak pár másodperc jut arra, hogy értetlen arckifejezéssel meredjek páromra, mert ő hirtelen sarkon fordul, s vissza sem pillantva rám, dühös, nehéz léptekkel, talárjának vészjósló lobogása kíséretében elhagyja a szobát.
Csak figyelem, ahogy eltűnik az első sarkon, szememet könnyek lepik el, de nem bánatomban, inkább az értetlenségtől sírok. Megijedtem. Nem tudom mire vélni Perselus viselkedését. Valószínű, hogy az ölelést értette félre… na igen, hisz ő még barátként sem ölelt meg soha senkit… rajtam kívül. Nem tudom, mihez kezdjek most. A legjobb az lenne, ha utána mennék, és megmagyaráznék mindent, de nyilvánvalóan nem hallgatna meg. Persze, ki tudja! Vállaimon Remus vigasztaló kezeit érzem, s tudom, most már mindegy, mit teszek, ezért lassú fordulatot véve, szipogva újra átkarolom Remus nyakát.
- Nem akartam, hogy meglásson minket. – hüppögöm barátom nyakába – Én csak… nem hittem, hogy megláthat… azt hittem, tudja, tisztában van vele, és nem zavarja… de hisz ez csak egy baráti ölelés volt! Mit értett félre? Mi bántotta így meg? – hangom egyre keserűbb, könnyeim csak folynak, újabb medret keresve maguknak. Remus csak áll, szolidan ölel magához, kellemesen ringat, és csitítgat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Tisztázni fogjátok a helyzetet, hisz nem történt semmi! Naa! Nyugodj meg, kislány!
- Igen, igazad van. – törlöm le könnyeimet – Összeszedem magam és most rögtön utána megyek! – már indulnék is kifelé, amikor hirtelen eszembe jut, hogy az idő egyre telik, nemsokára gyerekek lepik el a folyosókat, nem lenne tanácsos elindulnom. De muszáj! Nem tudok estig várni! Utolsó bátorító pillantást váltva Remussal határozottnak tűnő, ám valójában remegő léptekkel elindulok Perselus lakosztálya felé. Oh, majd elfeledtem, a láthatatlanná tévő köpeny!
- Remus, ideadnád a köpenyem? – kérem barátomat, aki előveszi szekrényemből a szürke darabot, és átnyújtja nekem.

Szerencsére nem találkoztam senkivel, így nem kellett használnom a köpenyt, de lehet, visszafelé még szükségem lehet rá. Nos, rendben, akkor most bekopogok… Helen, kopogj már!
Ah, valószínűleg itt sincs. Persze, megint nem nyit ajtót. De talán… talán kinn van a magányos fánál! Azonnal kiszaladok hozzá, csak előbb gondosan magamra terítem a köpenyt.

Egy sötét talárba burkolózott alak ül egyedül a kis fa tövében. Ez biztos Ő. Hjaj, Merlin, most segíts!
- Szervusz! – köszönök rá tartva a reakciótól.
De nemhogy nem reagál, mintha ott se lennék, feláll, és elsétál.
- Perselus! Várj! Ne menj el! Beszéljük meg! – kiáltok utána, de füle botját se mozdítja. Mi ütött belé? Egy egyszerű öleléstől ennyire kibukott?
- Na! Várj már! Állj meg! – elé lépek, és bármerre is próbálkozik, útját állom, és beszélni kezdek – Ide figyelj! Nem fogsz szappanoperát csinálni az életünkből, itt és most azonnal mondd el, hogy mi a bajod!
- Nekem? Nekem semmi, és úgy látom, te is kitűnően érzed magad. Miért jöttél utánam? Szeretnéd, ha megvigasztalnálak? Nem szeretnél magányos lenni? Ahhoz miért kellek én? Hisz ott van a te Remusod! – darálja le gyors egymásutánban a mondatokat, hangjában a gúny és a megvetés keveredik.
- Tessék? Hah! – most már kínomban nevetek rajta! Ekkora butaságot! Pontosabban az a butaság, hogy emiatt megsértődött! – Remus a barátom! Nem tudom, mit kombinálsz itt össze, de azt javaslom, gondold át még egyszer! Jaj, Perselus, ne légy nevetséges! – legyintek rá, ám ő rideg arckifejezéssel, megtorlási vággyal a hangjában folytatja:
- Én vagyok nevetséges? Mikor akartad elmondani, hogy beleszerettél Remusba? Mielőtt együtt töltöttük az éjszakát, vagy utána? Vagy még akkor sem? Mi az? Ha telihold van, Remus már nem tud boldoggá tenni?
- Micsoda? Miről beszélsz? Gondolkodj már! Miből szűrted le ezt a sok badarságot? Abból, hogy megöleltük egymást? Húha, ez aztán az ok! – most már mérges vagyok, a keserűség eltűnt a hangomból, és a bosszúság lépett helyére. Most aztán fején találtam a szöget! Hát tényleg ez a baj! Tudtam!
- Nem, nem csupán az ölelés győzött meg, hanem amit mondtál! – teszi hozzá jelentőségteljesen, mint aki meg akarja mutatni: „Na, most rajta kaptalak!”
- Mit mondtam? Mégis mit? Nem is hagytál szóhoz jutni? Miről beszélsz, mondd! – csodálkozva, értetlenül széttárt karokkal kérdezek rá állítására.
- Ó, már nem is emlékszel? Nem jut eszedbe az a mondat, hogy „azt hittem, tudja, tisztában van vele, és nem zavarja”? – hát hallotta! De... ott sem volt? Tanácstalanságomat Perselus is észleli, és hozzá segít a megoldáshoz. – Igen, hallottam, ugyanis vissza mentem, hogy tisztázzuk, hogy belássam, egy ölelés még nem a világ vége, mert erre jutottam, de amikor visszamentem, meghallottam, mit mondtál Remusnak!
- Igen? Hallottad? - kérdem dühtől tajtékozva – Akkor bizonyára azt is hallottad, hogy azt mondtam, idézem „De hisz ez csak egy baráti ölelés volt!” Vagy erre már nem emlékszel? Esetleg ezt már nem hallottad? Ejnye, Perselus, nem tanítottak meg hallgatózni? – valaki igazán megmondhatná nekem, miért ilyen szabados egy férfi fantáziája! Egyáltalán, minek nekik fantázia? Úgy látszik, csak bajt okoznak vele!
Perselus hitetlenül fúrja éjfekete tekintetét az én tekintetembe, de látom rajta, hogy egyre enyhül… gondolkozik, emészti a hallottakat, s talán lassan igazat is ad nekem. De csalódtam benne, ilyen könnyen nem ússza meg.
- Azt mondtad, bízol bennem. Ezek szerint mégsem. Odamentél, hogy meglesd, mit csinálok, és „rajtakaptál”. Aztán újra. És magadban szépen eldöntötted, hogy nem csak beleszerettem Remusba, de még élvezem is a helyzetet, hogy megcsallak vele, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy ez téged zavarhat. Szép. Szóval ennyire bízol te bennem. Pont te… - óha, ezt talán nem kéne. Lehet, hogy haragszom rá, de megsérteni nem szeretném. Az nekem is fájna. Viszont úgy látom, késő. De mégsem kapja fel a vizet, csak fejét lehajtva helyesel.
- Igazad van. Én vagyok az, akiben nem lehet bízni. Halálfaló vagyok, aki ki tudja, melyik oldalt szolgálja. – hangja szomorkásan, mégis határozottan cseng. Egész eddigi életében talán én vagyok az egyetlen, aki elől sokszor meg sem kísérli elrejteni érzelmeit. Persze velem is megteszi, de egy idő után rá jön, fölöslegesen próbálkozik.
- Ne kezdd most ezt. Kérlek. Nem akarlak bántani, de tudod, most csalódtam benned, és valahogy… le kell gyűrnöm magamban ezt az érzést. Megbántottál, és ez mély nyomot hagyott bennem. Mondd, hogy feltételezhettél rólam ilyesmit? – kérdem egész halkan, összevont szemöldökkel, bánatos hangon.
Nincs kedvem tovább vele maradni, még egy utolsó, mély pillantást váltok vele, magamra terítem a köpenyt, és visszamegyek a szobámba. Csak azon jár az eszem, hogy miért kellett neki mindez.

- Szervusz! Na! Megbeszéltétek? – kérdi kedvesen Remus, köpenyemet pedig összehajtja, és visszateszi a helyére. Észreveszi levertségemet, és rögtön tudja: nem sikerült. – Mi történt? – kérdi részvétteljes hangon.
- Semmi. Tökéletesen semmi. – válaszolom hanyagul – Nem bízik bennem. Most mondd meg! – emelem fel hangom – Azt feltételezte rólam, hogy megcsalom veled, sőt, hogy azt hiszem, ezt ő tudja, és nem érdekli! És én e mellett… veled… - de már nem tudom befejezni, könnyeim újból előtörnek, mint ma már annyiszor. Miért képzel rólam ilyet? Miért? Hát ennyire nem ismer? Szörnyű dolgot akasztott a nyakamba! Méghogy én megcsaljam őt, és ráadásul úgy, hogy ez nekem teljesen természetes legyen!
Remus megértően fonja karjait körém, újból ő vigasztal. Pedig bármennyire jól esik, mégis Perselusra nagyobb szükségem lenne. De ő engem egy lotyónak nézett. És nekem olyan férfire nincs szükségem, aki nem becsül és nem bízik meg bennem.
Így hát maradok barátomnál, akinek végtelenül hálás vagyok, amiért mellettem van, és viszonzom kedves ölelését, ringatását. Ő az, akire mindig számíthatok, és soha nem lenne képes megbántani. Mellette elfeledhetem – hacsak egy kis időre is -, mi vár rám ezentúl… haragban Vele.