- Nos, amit tenni fogunk, már elhangzott. – jelenti ki Albus – Perselus elkészíti a bájitalt, új tanár ékezik az ön helyére, Helen kisasszony, miközben Remus mellett fog rejtőzni. Amint elkészül a bájital, megitatjuk Elenorral, aki minden bizonnyal itt fogja tölteni a karácsonyt, mivel a szülei olyankor sosincsenek otthon. Minden éjjel tájékoztatni fogom önt a lány állapotáról, és a főzet hatékonyságáról. Adhat majd tanácsokat, hogyan próbáljuk meg magunk mellett tartani. Ennek az állapotnak év végéig kell tartania, utána pedig elvisszük önt a Grimmauld téri házba, akkor és ott már kevésbé fog számítani, hogy Voldemort keresi-e, mert ott biztonságban lesz.
- Hogy lehet az, hogy egy házban nagyobb biztonságban vagyok, mint a Roxfortban? – fakadok ki.
- Ott A Rend tagjai vigyáznának önre, a Roxforton már csak a hoppanálás gátló van, az ön varázslata nem úgy véd, ahogy arra most szükség lenne. Ott közvetlen tudnak önre vigyázni. A nyarat így például Perselussal töltheti, és még Remus is meglátogathatja önöket. Ő egyébként nem messze egy szintén – csak épp muglik elől – védett házban fog lakni. Most azért van itt, mert még más varázslók használják.
- Értem. – bár örülök annak, hogy a nyarat kedvesemmel tölthetem, de addig ki kell bírni még fél évet! – Úgy lesz, ahogy mondja, professzor úr. Köszönöm, hogy megadta ezt a lehetőséget. – hangom szomorú, és tehetetlenséget sugároz. Bárhogy is lesz, már lőre unom az egészet, és félek, valami balul sül el. Ráadásul fél évig nem igen találkozhatok Perselussal! Örülök, ha legalább megölelhetem majd! Mostanában sok minden eszembe jut, ami miatt bánom, hogy ide kerültem, s hogy így alakultak a dolgok, de olyankor mindig eszembe jut Perselus… akinek most szintén olyan szomorúak a szemei, mint az enyémek. Pedig ő aztán nem szereti kimutatni! De látom, őt is kétségbe ejti az elkövetkező fél év gondolata. Ráadásul csak két hete van elkészíteni a főzetet. Sajnos sem addig, sem azután nem lesz könnyebb a helyzetünk. Előtte azért nem, mert addig Voldemort kerestetni fog és mindent megtesz majd, hogy a lány rám bukkanjon… mindenhova eljuttatja majd… bár szerencsére csak az juthat majd a közelembe, akit a felszórandó bűbáj feljogosít rá, és az csakis az lehet, aki ott lesz, amikor a varázslat felkerül a Roxfortra. Aki nem lesz ott a varázslás idején, nem áll majd mellettem, a kastély bármely területén ettől függetlenül zavartalanul járhat-kelhet, kivéve a lezárt körletben. Oda senki nem juthat be – mint már mondtam – a felhatalmazottakon kívül. Ez csak időleges jó. A főzet elkészülése után még egy nehézség: megitatni a lánnyal, bár, ha vajsörbe keverjük, bizonyosan észre sem veszi majd. Talán a karácsonyi lakomán kellene a poharába varázsolni. E gondolatomat meg is osztom Dumbledoreral, aki Perselussal együtt beleegyezően bólogat.
- Azt hiszem, ideje mennem… - motyogom halkan az orrom alá.
- Veled megyek. – súgja Perselus. Nem ellenkezem, szeretnék „elbúcsúzni” tőle. Halkan elköszönünk a minket szánakozva néző igazgatótól, és a szobám felé vesszük az irányt.
Csendben ballagunk egymás mellett a sötét, kihalt folyosókon, csak némelyik festmény horkolását lehet hallani, bár néha feltűnik kedvesem néhány apró sóhaja. Talán mondanom kéne valamit, talán nem. Talán ő is mondana valamit, talán nem. Talán jobb így, talán nem. Itt a szavak most nem sokat érnek. Sőt, mondhatni semmit. Lábaim zsibbadnak, nem visznek tovább, remegni kezdenek. Szédülök. Ma még nem ettem semmit, de már sírtam. És tegnap sem ettem, de tegnap is sírtam. Kimerültem. Fáradt vagyok, és most csak Perselus karjaiba kívánkozom. Vagy a földre… az közelebb van… egyre közelebb… au. Ez hideg. Nem baj… nem is érzem igazán… az agytekervényeim járnak, járnak, meg sem állnak, csak gondolkozom, magam előtt látom a jövőmet… nélküle. Nem tudok sírni. Szeretnék, de nem tudok, csak mélabúsan meredek magam elé. Tudom, túljutok ezen, de most pihennem kell egy kicsit.
Perselus mellém térdel, karjaiba temet, úgy kezd ringatni. Fejem mellkasához nyomom, ingébe kapaszkodom, úgy húzom magamhoz még erősebben. Egy kis rést sem hagyok kettőnk között, de őt sem kell félteni, nem hagyja, hogy egy milliméter távolság is legyen közöttünk, mindketten érezni akarjuk a másikat, most ez az, ami segít. Ez a mi „búcsúnk”. Órákig el tudnék így ülni. Szemeim nyitva vannak, most így pihentetem őket. Immár nem ringunk, Perselus vállal a falnak dől, de még mindig engem tart szerető ölében. Mindkét kézfejemmel karjába kapaszkodok, az eltelt néhány perc sem enyhített szorításomon.

Most kezdünk csak rájönni, mindketten egyszerre, hogy a varázs, a csoda, amit egymásnak jelentünk, összeköt és együtt tart minket akkor is, ha fizikailag nem vagyunk egymás mellett. Bár így le kell mondanunk a testi vágyról, amely minden nap fűt minket, viharos széllökésekkel dob oda a másiknak, de lélekben összekapcsolódunk, mely örökké fog tartani, és át fogja vészelni ezt az időszakot, ezt a rémálmot.

Bármi történjen is, ki fogunk tartani, és véghez visszük a feladatot. Ez A Terv. És bármily nehéz is, a tervet végre kell hajtani.