Már hosszú hetek, sőt, mondhatnám, hónapok óta tengődöm, próbálom megtartani a nevetségességi listán az első helyezésemet, miközben csak esténként tudnék Perselussal egy kedves, lopott pillantásnál többet váltani. Túl feltűnő lenne, ha már is elkezdenénk „újra kialakítani a kapcsolatunkat”, legalábbis Perselus szerint. Nagyon félt és ennek az az eredménye, hogy bármennyire vágyik is rám, már esténként sem akar velem találkozni. És ez így megy már az első hét közepe óta. Nem hittem a fülemnek, amikor egyik este megkért, hogy menjek vissza a saját szobámba. Szokása szerint nem magyarázta meg, viszont olyan goromba volt, hogy megijedtem, valami rosszat csináltam. Még a házától levont pontokat is vissza akartam adni, de nem is reagált erre. Eleinte kértem, néha már könyörögtem neki, ami nem szokásom, hogy árulja el, mi a baj, hátha tudunk segíteni rajta, de nem, hajthatatlan volt. Aztán egyszer kikelt magából és azt kiáltotta, hogy hagyjam már békén, miért nem elégszem meg azzal a temérdek fájdalommal, amit eddig okoztam neki. Teljesen kiakadt, de nem mentem el, tudtam, miért csinálja ezt. Azt is tudtam, hogy pont most kell vele maradnom, hogy rájöjjön, ez nem megoldás. Éreztem, hogy azért csinálja, mert félt, bár gondolatait nem láttam, olyan mesterien zárta el őket előlem. Egy idő után nagyon bántott a makacssága és megfogadtam – bármennyire fájt is -, hogy rendben, ha ő így akarja, így fogunk tenni. Hetekig szenvedtem, mint a kutya, s éreztem a vibrálást a levegőben, amikor Perselus a közelemben volt. Láttam rajta, hogy majd megőrül ő is, de csak bántott. Szavakkal, de bántott. Már nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem akar bántani, egyre inkább kezdtem elhinni, hogy azt szeretné, ha megsértődnék, mert biztosan szerinte úgy könnyebb távol tartanunk magunkat egymástól. Belementem a kis játékába, bár iszonyúan fájt. Elhitettem vele, hogy megsértődtem és nap közben már én is sértegettem őt. Emlékszem, az egyik rosszul esett neki, de nagyon.
- Mondja, mit akar tőlem? Mégis mit szeretne? Elüldözni innen? Hát az nem fog menni! Engem nem fog megfutamítani egy mocskos halálfaló! – mondtam ezt, holott tudtam, hogy ő már nem tartozik közéjük, hogy már csak a Sötét Jel és a küldetése köti oda, hisz a jó oldalnak kémkedik. És mindenki hallotta, szinte kivétel nélkül az összes tanár. Egyesek normálisnak vélték a veszekedést, mivel Perselus volt az egyik résztvevője, de akik tudták, ki vagyok, és mi van Perselus és köztem, azaz Remus és Minerva, csak ledöbbenni tudtak, fájdalmaim okozójáról nem is beszélve. De nem elégedtem meg ennyivel. Akkorra már túltelítődtem, azt akartam, hogy végre érezze, mennyire fáj, amit velem tesz, amit velünk tesz, és belássa, nem mehet ez így tovább.
- No, mi az? Elevenébe vágtam? Csak nem esett rosszul? Önnek, aki érzéketlen, a szíve kőből van, nem gondol másra, csak saját magára… - emlékszem, ahogy halmoztam a jellemzőket, szememet már égették a kikívánkozó könnycseppek, és csak a többi tanár miatt tartottam vissza őket, de hangomon is érződött, hogy lelkem instabillá vált és szinte esdeklően kértem gondolatban, térjen már észhez, és most hagyja ezt abba, különben soha többé nem lesz rá lehetősége. Nem beszélt, arcán fájdalomnak jelét sem láthattam… de szeme fénye kialudt. Azt sugározta: ha nem tudom őt megérteni, nem tudom azt sem, mennyire szeret engem, és, hogy csak miattam teszi ezt. Azután még inkább került. Éreztem utólag, hogy túl messzire mentem… de hisz ő is megbántott!
„De mégis miért?” – hangzik el bennem a kérdés újra és újra. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Mi történt hirtelen? Ha baj van, miért nem mondja el?
Albus sem mond soha semmit, bármikor kérdezem. Remus és Minerva egyenesen ki lettek hagyva az eseményekből.
Na igen, Remus. Ő volt az egyetlen, aki mellettem állt és áll most is, merthogy most is ez a helyzet. Pontosan négy hónapja tart ez az agyrém, ez a szívtiprás, és én már lassan reményemet vesztem a fölött, hogy sikerül észhez térítenem Perselust és végre újra együtt lehetünk.

Ráadásul a küldetésem is eredménytelen… eddig, de, ha így folytatom, az is marad. Eleinte gyanakodtam Dracora, kézenfekvő megoldásnak tűnt, de, amikor egyszer rajtakapták, hogy kiszökött takarodó után, akkor is "barátaival" csak a kastélyon belül flangáltak, élvezték, hogy „egyedül vannak”, és azt csinálnak, amit akarnak… na meg persze be akartak jutni a Griffendél toronyba, és amikor nem sikerült nekik, varázsolni akartak, erre persze pedig rögtön felfigyeltek, és elkapták őket, de még kviddics meccsek, edzések előtt, amikor kijuthatott volna, akkor sem került kapcsolatba senkivel, akinek elárulhatna bármit is. Aztán megvizsgáltam az apjával való levelezését. Nem tudott róla, de amikor levele érkezett, persze nem akkor, amikor a többieknek, megéreztem egy magamra szórt bűbáj által, ha eltette olvasás után, ilyenkor mindig félre vonultam, és invitoval megszereztem, majd gyorsan elolvastam, aztán ugyanúgy vissza is juttattam, olyan állapotban, ahogy gazdája hagyta. Ezekből csak az derült ki, hogy Draconak az a feladata, hogy értesítse apját mindenről, ami itt történik. Észre vettem, hogy a fiú bizonyos dolgokat nem mond el, a zűrös ügyeit kivéve… Például egyik nap láttam, hogy Hermionet követi, beéri, próbál szóba állni vele, persze a lány elutasítja, bár gondolom, Draco nem lehetett túl kedves. De aztán megint láttam őket, hátul, a magányos fánál… akkor régóta először mosolyogtam szívemből. Perselusra emlékeztetett… Perselusra és rám… annyi a különbség négyünk között, hogy ők mások előtt titkolják, hogy jól megvannak egymással, mi meg nem titkoltuk. Azt hiszem, Hermione az egyetlen, aki előtt Draco nem annyira pökhendi, sőt, valószínűleg kedves is tud lenni, különben a lány nem állna le vele beszélgetni, nem bízna benne. Tehát szerintem ez a fiú tudja, hogy másképp kell élnie, ha nem akarja, hogy a szíve magányos, a lelke üres legyen. Na igen, a fiatalság már magától világosul fel. Nem is csoda, ilyen szülők mellett! Dumbledorenak tett folyamatos jelentésem pedig fölösleges, hisz nincs miről említést tennem.
Hermione egyébként az óráimon rendkívül szorgalmas, mindig tud mindent, és mindig ő akar megmondani mindent. Becsülöm érte, bár néha a padhoz kötözném, és némító bűbájt küldenék rá, hogy ne tudjon nyöszörögni. Ron eleinte állandóan alvást színlelt, de aztán olyan dolgokat csináltunk órákon, hogy be kellett látnia, élvezi. Harry is szívesen jár be, bár ő is szokott rajtam nevetni, de hát ki ne tenné? Sőt, úgy veszem észre, a gyerekek többsége kezd felbátorodni és egyre több mindent képesek segítség nélkül megcsinálni. Na jó, Neville nem biztos, hogy annyira élvezi, de úgy tudom, itt kevesebb dolgot ront el, mint bájitaltanon.

Bájitaltan… bájitalok… Perselus. Ó, Merlinre, mit tegyek? Álljak elé, és mondjam meg, hogy szeretem őt, és nem érdekel, mi miatt ilyen goromba velem és miért nem akar látni esténként, én akkor is vele maradok, mert megőrülök nélküle? Vagy hagyjam, játsszam vele az ostoba játékát? Okozzak neki én is fájdalmat? Én nem lennék rá képes…
Remus! Majd ő segít, ő biztosan meg tudja mondani, mit tegyek! Meg is keresem.
Elindulok a hátsó lakosztályok felé, oda, ahová más nem jut be, mert le vannak zárva. Szegény napjainak nagy részét ott tölti, teljesen egyedül.
- Szia! – lépek be hozzá óvatosan, bár hallottam beengedő hangját – Hogy vagy?
- Jól, még tűröm a bezártságot, de már várom az estét, hogy sétálhassunk. – az utóbbi időben mindig elkísérem Remust, főleg most, hogy tél van, a kertet hó lepi el, és lehet hóembert építeni, meg hógolyózni. – De most nem ezért jöttél, igaz? - kérdi gyanakodva. Hiába, a szememből mindig kiolvassa, ha gond van.
- Igen… szeretnék tanácsot kérni tőled! – fakadok ki.
- Gyere, ülj ide mellém, és mesélj. – invitál maga mellé a kétszemélyes kis kanapéjára. Odahúzódom, engedem, hogy átkaroljon, és ahogy kérte, mesélni kezdek.
- Egyre rosszabbul bírom Perselus nélkül. Állandóan, mindenhol, mindenkiben őt látom, s ha tényleg ő az, egyszerre önti el a szívemet vágy és keserűség. Nem tudom, mit csináljak. Legszívesebben a nyakába omlanék és rávenném, hogy hagyjon fel ezzel a buta távolságtartással, mert csak bánt vele! Ráadásul olyan goromba! Tudom, én is rendesen visszavágok neki mindig, különösen akkor egyszer… de… ez így nem jó. És mégis, mi van, ha tényleg ezt akarja, Már semmiben sem vagyok biztos. Mi van, ha ez így jó neki? Vagy… mindkettőnknek…
- Hm, hm… - gondolkozik Remus a válaszon – Nézd, az biztos, hogy egyikkőtöknek sem jó így. Ismerem őt, és téged is, mindkettőtökön látom, mennyire szenvedtek. Képes vagy arra, hogy az álarca mögé láss, használd ki! Tedd meg, és tudni fogod, mennyire szenved! És ő tudja, hogy te is szenvedsz! – nem értem, ha ez így van, akkor nem tudom, tényleg a féltés-e az oka – Biztosan meg van rá az oka, hogy ilyen legyen veled, azon kívül, hogy nagyon félt, és bármit megtenne érted. De ne beszélj vele, most ne. Biztosan nem mondaná el a valódi és egyben legfőbb okát a szakításotoknak. Talán… Dumbledore tudja. – hangzik el végre a megoldás.
- Ez az! Köszönöm! – egy puszit nyomok barátom arcára, aki felnyitotta a szemem, s immár rohanok Albus irodája felé, nem nézek semerre, csak futok, s közben azon jár az eszem, azt próbálom kitalálni, mi lehet Az Ok.
Még jelezni is elfelejtem, hogy be szeretnék menni, csak kimondom a jelszót, és már benn is vagyok. Ám meg is bánom rögtön ezt a lépést.
- Elnézést, igazgató úr. Sajnálom… csak… szóval… majd visszajövök később. – hebegve kérek bocsánatot, miközben szemem Albusról vendégére és vissza cikázik.
- Nem, nem, kedvesem, jó, hogy itt van ön is, maradjon csak. – marasztal a kedves idős mágus – Nekem most el kell mennem, de amint visszajövök, mindkettejükkel beszédem lesz. Addig kérem, ne egyék meg egymást. – azzal kacsint egyet, és elhagyja dolgozószobáját.
- Szervusz, Perselus. – erőltetem meg magam egy köszönés erejéig. Ó, Merlinre, ha nem kapaszkodom meg, menten a nyakába ugrom! Legszívesebben végre kisírnám magamból azt a sok fájdalmat, ami felgyülemlett bennem. Szemeim már alig tudják visszatartani a bánat legegyértelműbb jeleit. Pedig talán most ezt kell tennem. Higgadtan, nyugodtan megragadni az alkalmat - nem, Helen, nem őt! – és tisztázni mindent. Igen, ennek így kell történnie.
- Ha már itt vagy… szeretnélek megkérni, hogy… mondd el nekem, miért döntöttél hirtelen másképp rólunk, mint ahogy megbeszéltük. – töröm meg a kínos csöndet.
- Nincs mit mondanom. Ha eddig nem volt elég egyértelmű, akkor nagyon sajnállak. – veti elém hidegen.
- Attól tartok, kezdhetsz sajnálni, ugyanis nem értelek. – veszem fel én is a goromba hangsúlyt.
- Csupán csak arra gondolok, hogy vak vagy, ha nem látod elég jól, hogy miért nem akarlak látni. Pedig egyszerű. Rád untam. – mondja ki ekkor élete legnagyobb hazugságát. Hiszen ez nem lehet igaz! – Mi az, nem hiszel nekem? Látom az arcodon, de ne aggódj, majd rájössz. Egyébként ne keseredj el nagyon, majd jön más. – lezserül beszél, de engem nem ver át. Hallom a hangján, hogy nem azt mondja a szája, amit a szíve diktál. Nem hagyom magam csak úgy a bizonytalanságba és kesetűségbe dönteni!
- Jó, jó, meghallgattam a szerepedet, nagyon jól játszod, de most már ideje lenne az igazságra térni. – jegyzem meg unottan.
- Ez az igazság. Talán fáj? – éjfekete tekintetét enyémbe fúrja, s oly átható most már a gyűlölet, ami belőle árad, hogy a szívem szinte elsorvad súlya alatt. Lehet, hogy elhiszem neki? Nem! Nem lehet!
- Perselus most vagy soha! – kiáltom el magam – Vagy elmondod, mi ez az egész, vagy engem soha többé nem látsz! A küldetést más is véghez tudja vinni, nem kellek ahhoz én, a varázslat pedig nem érdekel! És te sem! Ha most nem szólalsz meg, itt hagylak, és soha többé még csak nem is hallasz rólam! És nem érdekel majd, hogy mennyire fogsz szenvedni, soha többé nem nézek feléd, azt sem fogod tudni, élek-e még! – nem bírom tovább, üvöltő hangommal betöltöm az egész helyiséget, talán kihallatszik, de nem érdekel!
Perselus csak néz, némán mered rám, szája résnyire nyílik, de nem tudja, szóljon-e, s ha igen, mit mondjon. De végre megszólal:
- Ne menj el… ne hagyj el… kérlek. – Perselus kér! De… jaj, megszakad a szívem. A hangja rekedt, alig tud megszólalni, és sugárzik belőle a fájdalom és az ijedtség… és a szemei! Ennyi féltést, ennyi bánatot még sosem láttam benne! Jaj, megenyhülök, érzem. Ez van. Nem viselem, ha szomorúnak látom.
- Kérlek, kedvesem, beszéljük meg! Mondd el, mi bánt! Kérlek, ne tedd ezt velem… velünk! – kérlelem szelíd hangon, miközben szememből menthetetlenül kigördül egy forró könnycsepp. De ekkor hirtelen belém költözik a felismerés! – Miatta van, igaz? Voldemort miatt.
- Igen… de… nem mondhatom el… - habozik újra, de amint meglátja csalódottságom, és, hogy elindulok kifelé, ráveszi magát – Veszélyben vagy, Helen!
- Tessék? – a vér is megfagyott bennem. Már miért lennék veszélyben? – Ezt meg hogy érted?
- Ahogy mondom. Veszélyben van az életed, ha velem vagy. – nagy levegőt vesz, és túl esik rajta – Emlékszel, amikor év elején egy napot nem voltam itt rögtön az első héten?
- Igen.
- Nála voltam, és felőled érdeklődött elég komolyan. Nem Hannah felől, hanem felőled. Azt kérdezte, tartom-e még veled a kapcsolatot. Ne nézz így, igen, tudta, hogy visszajárok hozzád. Ez is egy feltétele volt, hogy ide jöhessek. Látni akartalak, de Előtte nem tarthattam titokban. Akkor nem foglalkozott veled, csak figyelte fejlődésed… az én tanácsomra nem ölt meg, azt hazudtam, tehetségtelen kis boszorka vagy, nem érdemes veled foglalkozni. Elhitte. De most, hogy sejti… mert igen, sejti, hogy te itt vagy. Valaki által sokat tud rólad… azaz Hannahról, és ő rád gyanakszik. Nem figyelt volna fel rád, de mégis kíváncsi lett, felhívtad magadra a figyelmet a különös viselkedéseddel, pedig tudom, pont ez lett volna az álca. Talán nem bízik elégé bennem, mert valaki mást is rád állított, hogy figyeljen téged, és jelentsen neki, biztos, ami biztos. Túl bizalmatlan, ezért kezdett gyanakodni. És beletrafált. Helen, valakivel nem voltál elég óvatos. –ahogy mondja, már kezdek is gyanakodni valakire… - Ezek után lerohant engem, hogy miért nem szóltam, hogy te vagy az, ha tényleg te vagy, mire én azt mondtam, hogy nem ismertelek fel, és csak az a szerencsénk, hogy nem tudja, mikor öltötted magadra ezt a külsőt. Csak ez mentett meg minket a teljes lebukástól. Helen, majdnem megölt! – fakad ki hirtelen – Nem hagyhattam, értsd meg! Meg akart ölni téged! Nem hagyhattam… - csuklik el a hangja, miközben könnyei szépen lassan kicsusszannak medrükből.
- Gyere ide. – lépek hozzá átölelve, magamhoz húzva. Hagyom, hogy arcát nyakamba temesse, és sírjon. Életében először igazán sírjon. Olyan szorosan öleljük egymást, mintha az életünk függne tőle. És talán így is van…
Maradt még tisztázatlan kérdés, de azoknak nem most van itt az idejük. Dumbledore ezért ment el. Tudta, hogy ez fog történni, és én ezért végtelenül hálás vagyok neki.
Perselus lassan megnyugszik, végre kiadhatta magából legalább a negyedét a feszültségének, és úgy látom, folytatni akarja a „mesélést”.
- Most biztosan arra gondolsz, vajon ki által jött rá… és mi lesz ezután… - ajaj, témánál vagyunk.
- Nem, már tudom, azaz sejtem, ki által, és tudom, mi lesz ezután. – jelentem ki határozottan.
Nehéz lesz, és hosszadalmas, de végig kell gondolnom az eseményeket, és rá kell jönnöm, mi történhetett pontosan.
Sok időm nincs, mert Dumbledore megérkezik, és mosolyogva tudomásul veszi, hogy nem ettük meg egymást, sőt! Ugyanis még mindig egymás derekát fogva állunk a kis szoba közepén.
- Azt hiszem, ideje tisztáznunk pár dolgot. Helen, szeretném, ha elmondanának nekem minden részletet, a többiről pedig utána. – adja elő kérését, rámutatva a fotelekre, hogy foglaljunk bennük helyet.
- Rendben, nos, az imént Perselustól megtudtam, hogy.. – kezdem, de kedvesem közbeszól.
- Azt már tudja… elmondtam neki.
Elkerekedett szemekkel nézek rá, arcomra kiül a nagy kérdés: „És miért pont én nem tudhattam róla?” De most már nem ez a fontos.
- Akkor… mit szeretne tudni? –kérdem bizonytalanul.
- Azt, kedveském, hogy ezekből, a hírekből mire következtet. – árulja el végül, mire is kíváncsi.
- Még nem tudtam végig gondolni, de elsőre az jut eszembe, hogy Voldemort hogyan szerezhetett rólam tudomást, pontosabban ki által. Aki segített neki, és a Roxfortot már tavaly is veszélyeztette, valószínűleg nem önszántából cselekedett így. De, ha magától tette, akkor viszont – ha az, akire gondolok – azért állhatott Voldemort mellé, mert nyilván a szülei is a sötét úr hívei. Igen, szerintem ő az egyik diákunk. Egy kislány, ha jól emlékszem, Elenor Dragoneyenak hívják.
- Ó, hogy erre még nem gondoltam! – tör fel ekkor a felismerés az igazgatóból – A Dragoneye dinasztia évszázadok óta fennáll, és amióta Tom hatalmon van – eszméletlen, néha Tomnak szólítja azt a szörnyeteget! – ők támogatják minden erejükkel. Elenor a legkisebb gyermek a családban, és természetesen már készül a beavatásra, bár annak még kell pár év, de már biztos, hogy ő is Tom híve lesz, mint a nővérei, bátyjai. Pontosan hat testvére van, ők már mind halálfalók. Elenor most másodéves itt. Azért szerettem volna, ha ide jár, mert itt találkozhat más eszmékkel, hátha nem a rossz utat választja. De nem mondom, hogy tévedtem – néz rám, mintha tudná, azt akartam mondani, hogy ezt most elvétette -, mert még van esélye megváltozni. Én reménykedem benne.
- Ez nagyon szép dolog, professzor úr, de jobb, ha reálisan látja a helyzetet. Sajnos erősebb a családi háttér. Higgye el, én is nagyon sajnálom, de ahhoz, hogy itt megszüntethessük a bajt, el kell innen távolítanunk a kislányt. – közlöm a hűvös tényeket – És ezzel még korántsem leszünk biztonságban, hisz a szülők…
- Nem, most kifejezetten káros lenne, ha elvinnénk innen a gyermeket. És igen, ebbe a szülők sem egyeznének bele. A nélkül pedig… - kapcsolódik be Perselus a beszélgetésbe.
- Nos, végig gondolva a dolgot, valamit mégis tehetünk. – kezdem előadni imént eszembe jutott ötletem – Bár kockázatos, de megmenthetjük a kislányt. – hallom kedvesem gondolatait, és igaza van, miszerint először is mentenem kéne az életem ahhoz, hogy a lánnyal bármit is tehessek, de most nem foglalkozhatok csak magammal, hisz ő még csak kislány – Ha esetleg törölnénk az emlékeit a halálfalókról…
- Az nem lesz jó. – vág rögtön a szavamba Perselus – Akkor a saját testvéreire, szüleire sem fog emlékezni, hisz ők is azok. De van egy roppant összetett bájital, amelynek megfőzésével pont karácsonyra lennék kész, ha még ma elkezdeném. Ha valahogy elérnénk, hogy igya meg, az agya átáll majd a jó keresésre és a rossz ellen küzdeni fog. Onnantól már a lány kitartására kell bíznunk a dolgot. És persze reménykedhetünk, hogy nem áll vissza Voldemort mellé. De akkor is, amíg itt van, Helen élete veszélyben forog, hisz, ha rájön, mit tettünk vele, és elmond mindent…
- Tudom, tudom, Perselus. De nem tehetünk mást. Meg kell kísérelnünk, a nélkül, hogy a szülei rájönnének. Bár, ha jól sejtem, melyik főzetre gondol, barátom, akkor tudom, nem lesz vele gond, mert rávehetjük Elenort, hogy a mi oldalunkon áll, és otthon bármi történjék is, színlelnie kell. Hiszem, hogy sikerülni fog. – Dumbledore magabiztosan dől hátra székében, várva, hogy tovább haladjunk a megbeszélésben – Helen, van valami elképzelése arról, mit fog tenni, amíg a főzet elkészül? – kérdi tőlem.
- Önnek van?- kérdezek vissza tanácstalanul.
- Van, viszont úgy hallom, önnek nincs. Tehát, arra gondoltam, jobb, ha felhagy a tanítással, és az új helyzet megoldására koncentrál Perselussal. Még egyeztetek McGalagony professzorral, de azt előre bocsátom, hogy önnek, Helen kisasszony, sajnálatos módon „el kell hagynia a Roxfortot”. Amíg mindenki azt hiszi, hogy elment, ugyan itt maradhat, de csak akkor hagyhatja el a szobáját, amikor Remus is kimegy. Innentől kezdve nagyon óvatosnak kell lennie, még óvatosabbnak, mint eddig. Perselus, - fordul kedvesemhez – ön csak esténként látogathatja a Remus szobája mellett lévő lakosztályban, sajnálom. Remélem, megérti. Amit még tenni kell, az, hogy megoldjuk a továbbiakban e tárgy tanítását, de semmi gond, már tudom is, kit hívok. Egy régi ismerősömet, neki nem lesz köze ügyünkhöz. Ő tényleg csak tanítani fog. Perselus, megkérem, számoljon be Tomnak a tanárcseréről, és indokolja azzal, hogy a professzornő máshova ment tanítani, egy másik tantárgyat, amihez jobban ért. Reméljük, ezzel sikerül meggyőzni, hogy immár máshol kell keresnie, mert ezzel egy kis időt nyerünk. Amíg Tom csak „fél szemmel” figyeli a kastélyt, varázslattal levédhetjük Helen kisasszonyt, hogy lehetőleg ne találjon rá, de, ha mégis, ne tudja bántani. Ide pedig egy ismeretlen tanár érkezik, nincs jelentősége, de ígérje meg, hogy figyelni fogja. – adja ki a parancsot.
- Igenis, így lesz. – egyezik bele Perselus.
- Tényleg, mi lett a bűbájjal, amit a kastélyra szórtam? – kérdem abban  pillanatban, ahogy ráeszmélek, valami hiba történt.
- Sajnos, úgy látom, hasztalan volt. Ki nem engedte a gonoszt, de be igen. Magam sem értem, de úgy látszik, így történt.
- Szóval költözöm? – kérdem végiggondolva az imént hallottakat. Ez így egyszerre soknak tűnik…
- Sajnos, ezt meg kell tennie. – válaszol Albus.
- És benn is kell maradnom… - gondolkodom tovább – Hjaj, már megint nem lehetünk együtt… - roskadok össze a fotelban csak úgy magam elé beszélve. Perselus mellém guggol, megértően átkarol, és finoman hozzám bújik, vigasztal, tudom, neki is rossz, hogy épp most tudtuk volna helyrehozni, amit elrontottunk egymással, és mégis… újra…
- De valamit nem értek! – szólalok meg hosszú hallgatás után – Miért kellett ez, kedvesem? Miért gondoltad, hogy akkor van veszélyben az életem, ha veled vagyok? Hisz Voldemort nem jött rá, hogy mi… vagy igen? – kérdem búskomor arcot vágó szerelmemtől. Perselus lehajtott fejjel sóhajt egyet, majd segélykérően Dumbledore-ra néz, aki apró bólintással jelzi, hogy beszéljen.
- Igen. Nem mondtam, mert nem akartalak megijeszteni. Az igazság az, hogy Lucius összehordott minden félét, hogy biztosan becsapom őt, és te nem Hannah vagy, hanem Helen, bár fogalmam sincs, honnan vette, talán csak Voldemort talpát nyalja… de nem lényeges, az a fontos, hogy bogarat ültetett a fülébe, és amikor hívott, hátulról jövősen felőled érdeklődött. Hogy tudom-e, most hol vagy, mivel foglalkozol, stb. Én tagadtam, bár sejtettem, hogy hátsó szándéka is van a kérdéseinek. Már előre kezdtem gyártani a kifogásokat, de aztán hirtelen komolyra fordultak a dolgok, egyenesen beszélt. Azt mondta, csalódott bennem, amiért így el tudta csavarni a fejem egy nő, ahelyett, hogy kiélveztem, aztán eldobtam volna, ahogy az egy halálfalónál szokás. Már megijedtem, hogy rájön, elárulom, de igyekeztem a fejembe erőltetni azt a gondolatot és érzést, hogy még szép, hogy csalódott bennem, és már bánom, és helyre fogom hozni a botlásomat. Ő csak ezt érzékelte belőlem, óriási szerencsém volt, és adott még egy esélyt. – Voldemort nem szokott csak úgy esélyeket osztogatni, kíváncsi vagyok, minek a fejében tette ezt. Oda lépek idő közben a szoba közepére sétált kedvesemhez, betűrt ingét kihúzom nadrágjából, és alulról elkezdem kigombolni. Ahogy túljutok néhány gombon, széthúzom két felé, és először szememmel, majd kezemmel próbálom érzékelni, vannak-e hegei, ugyanis feltételezem, Voldemort egy pár átokkal biztosította be magát ismét. És találok is… Merlinre, ez hatalmas! Jaj, te jó ég! Perselus észre veszi ijedt tekintetemet, megfogja kezem, és eltolja magától, majd összegombolja ingét.
- Mindent megteszek, hogy senki ne tudja meg, hogy még itt vagyok. – fordulok ekkor határozottan az igazgató felé. Szememben a féltés és a bosszúvágy tüze ég. Egyelőre tudom, nem tehetek semmit, mindössze várnom kell, és nem szabad mutatkoznom, de Perselust sem engedhetem a közelembe. Ha nem más, hát majd az érzelmei fogják elárulni, és azt nem hagyhatom. Nem, nem magamat féltem, az én életem érdekel a legkevésbé. Kedvesem életét vágyom óvni. – Megvárom, amíg minden diák elhagyja a folyosókat, és aludni tér, azután a házimanók segítségével átköltözöm. Te pedig, Perselus, jobb lesz, ha távol maradsz tőlem egy jó ideig. – elképedt kedvesemre nézek, s bár tekintetem fájdalmat tükröz, nem mutatom jobban, nem akarom, hogy még nehezebb legyen – Ne aggódj, megkereshetsz, ha elült a veszély. – majd újra az igazgatóhoz intézve szavaimat folytatom – Kérem, had tehessek én is az ügy érdekében, gondolom, megérti, hogy nem akarok tétlenül ülni egy helyben. – bólintásra beszélek tovább – Szeretnék minden segítséget megadni, még pedig úgy, hogy éjjelente meglátogatom önt, megbeszéljük, hogy halad a főzet, miként itassuk meg a lánnyal, és utána is mindent megvitatunk, minden részletet pontosan kidolgozunk. Remélem, elfogadja a segítségemet, professzor úr. – fejezem be a dióhéjban előadott döntést.
- Természetesen elfogadom, hisz önre lesz a legnagyobb szükségem, na és persze Perselusra. Sajnálom, hogy így alakult, de igyekszünk majd mindent megtenni annak érdekében, hogy újra béke lehessen nálunk. – egyezik bele az imént elhangzottakba.
Nagyon nehéz ez most mindannyiunknak, főleg Perselusnak és nekem, de így kell lennie. Nem várt fordulat állt be, és én bevallom, megijedtem ettől. Nem tudnám elviselni, ha kedvesemnek baja esne, mert, ha kiderül, hogy áruló, Voldemort bizonyára végez vele. A háttérből is remekül irányíthatom majd a lány dolgait, ötletekkel segíthetem Albust. Ha sikerül végleg megszabadítanunk a lányt a gonosz eszmétől, talán jövőre már nem kell nála bűbájt alkalmazni, hogy mellénk álljon. A családjától nem szakíthatjuk el, éppen ezért fenn áll a lehetőség, hogy nyáron mindenre fény derül, viszont akkor sajnos előre kell hoznunk a háborút. Ha kiderül, hogy elvarázsoltuk Elenort, és áruló van a halálfalók között, Voldemort megindítja a támadást, és akkor kénytelenek leszünk védekezni, tehát elkezdődik a Végső Harc. Bár lehet, Voldemort nem fog olyan nagy erőkkel támadni, ami könnyedséget jelentene, és, ha már akkor sikerülne legyőzni, vége lehetne ennek a rémálomnak. Ez az!
- Dumbledore professzor! – azt hiszem, előadom teóriámat – Megvan a megoldás! Rizikós, igen rizikós, de ha nincs más lehetőség, ez beválhat!
- Hallgatom. – szól a kíváncsiságtól izgatottan a megszólított, de Perselus is felkapja fejét, már nem azon töri a fejét, hogy mit fog tenni, hogyan fogja átvészelni az elkövetkezendő időszakot.
- Ha Voldemort megtudná, hogy Elenor lelepleződött, sőt, hogy Perselus elárulja őt, akkor a lány családja rávenné, hogy indítson támadást ellenünk, mielőtt még mi tesszük ezt meg, vagy még erősebbek leszünk azáltal, hogy elfogjuk a többi halálfaló gyermekét. Ha elég hamar össze tudjuk hívni a mágusokat és mindenkit, aki segíthet, akkor már idén legyőzhetnénk a Sötét urat! Karácsonyig várnánk, Perselus elkészítené a főzetet, de hagynánk lelepleződni a tervünket! Addig én „elmennék” innen, elrejtőznék hátul, ahogy ön is mondta, a gyerekeknek adnánk még szünidőt, és csak Harry Pottert hívnánk vissza! A Minisztérium is ideküldené erőit! Vége lehetne végre ennek az egésznek!
Talán túllelkesültem, Dumbledore mosolyogva hümmög, Perselus reményvesztetten ingatja fejét, én pedig úgy állok a kis szoba közepén, mint aki feltalálta a spanyolviaszt.
- Nem tudom, melyik a képtelenebb: a lányt mellénk állítani, vagy megnyerni egy háborút, amire még csak fel sem készültünk. – jegyzi meg Perselus halkan. Belátom, igaza van, a helyzetünk kilátástalan lett. De akkor mit tegyünk? Mi lesz így velünk?