A hetem szerencsére csendben, nyugalomban telt. Remussal bepótoltam a közös reggelit, amikor Perselusnak el kellett mennie és legnagyobb sajnálatomra nem tudta velem tölteni még az előző éjszakát sem. Volt időm a jegyzeteim előkészítésére, belekukkantottam a könyvekbe is, na jó, talán csak onnan dolgoztam, de hát mégiscsak jó anyagot kellene leadnom a gyerekeknek akkor is, ha én csak ideiglenesen vagyok itt tanár. Lehet, hogy még év vége előtt végzem, és akkor keríteni kell valakit a helyemre… legalábbis szerintem, mivel én nem vagyok professzor, a kelleténél tovább ne lazsáljanak a gyerekek. Mert velem valószínűleg többnyire azt fognak. Bár dolgozatot én is írathatok… sőt! Mivel biztos lesznek, akik lenéznek majd, ezért nem árt, ha legalább a dolgozatokkal szerzek egy kis tekintélyt magamnak… hisz végtére is a tanáruk leszek!
Jaj, Merlin szakállára, a tanulók holnap megérkeznek, Perselusnak pedig már három napja se híre, se hamva! Jó, jó, dolga van, ami eltart egy ideig, Voldemort ki tudja, mikor engedi el őt, mikor nincs már rá szüksége. Nyugodj meg, Helen, vissza kell, engedje, hisz kezdődik a tanítás, és az a szörnyeteg, mivel azt hiszi, hogy Perselus neki kémkedik, már csak azért is visszaküldi időben, mert bizonyára körül kell néznie, mik változtak, milyen gyerekek érkeztek, hányan, és kik kerültek Mardekár Malazár házába. A tanárokról valószínűleg mostanság számol be, mivel mi már itt vagyunk mind. Hjaj, adja az ég, hogy ne kerüljön bajba miattam!
Ablakomban ülve a kis ösvényt figyelem, melyet kedvesem használ, ha Oda kell mennie… Most is üres, mint már három napja egyfolytában. Tudom, tudom, vissza fog jönni… ha nem derül ki a titok. De ő ügyes, kivágja magát még a legszorultabb helyzetekből is! Nem eshet baja.
Valaki be szeretne jönni… nincs kedvem most beszélgetni… de jó, jöjjön.
- Remus! Hát te? – nem leplezem meglepettségemet.
- Szia! Csak gondoltam, megnézlek… valami baj van? Napok óta alig látlak. Történt valami? – érdeklődik kedvesen.
- Nem, nem, dehogy. Csak… - most mondjam? Hát kell ezt még mondani? – sok dolgom volt…
- És ő is hiányzik, igaz? – mellém lép, kezét vállamra teszi vigasztalón, és megértően rám mosolyog.
- Igen. – válaszolok fejemet lehajtva.
- Félsz, hogy nem jön vissza, ugye? – tovább megy, nem elégszik meg a hiánnyal.
- Félek. – sóhajtom beismerően.
- Pedig jobb, ha megszokod, különben minden hívást így fogsz megélni, és hidd el, ez csak a károdra válik. – lapogatja meg bölcsen a hátamat – Nem kell aggódnod, Perselus nagyszerű varázsló, és kiválóan el tudja rejteni az érzelmeit, a gondolatait, s ráadásul nagyon jól hazudik. – kacsint rám.
Na igen. Azt mindig is tudtam, hogy kitűnően el tudja rejteni az érzelmeit… főleg utólag, annyi év után látom világosan.
- Kösz, hogy bíztatsz. – karolom át barátom nyakát. Fejemet vállára hajtom, úgy köszönöm meg neki, hogy mellettem van és segít átvészelni, megszokni az első hívását, amiből már hozzám tér vissza… Ez nevetséges! Még, hogy én szokjam meg az ő hívását! Nem nekem kell még magamat is becsapnom, hogy nehogy rájöjjenek a titkomra!
Azaz…de… Na jó, de nem halálfalók között! Nekem sokkal egyszerűbb dolgom van még akkor is, ha egy teljesen más személyiséget kell alakítanom a következő maximum egy évben. Pláne, ha úgy alakul, hogy örökre megtartom ezt a személyiséget!
- Jól van, jól van. Lassan mehetünk vacsorázni. Én már nagyon éhes vagyok! Te? – nevet fel tanártársam kissé eltolva engem magától.
- Én is! Méghozzá mint egy farkas! – nevetek vissza.
- Aham… mint egy farkas… - vajon valami rosszat mondtam? Remus olyan lett hirtelen, mint a savanyú uborka.
- Hé, mi az? Mi a baj? – kérdem tőle.
- Öö.. semmi. Semmi. Csaak… szóval eszembe jutott, hogy ez egy mugli mondás… egy hasonlat, ha nem tévedek. – szabadkozik hamiskásan csillogó szemekkel.
- Remus. Figyelj. Nem tudom, mit titkolsz, de nekem nyugodtan elmondhatod. Tudod, hogy bennem bízhatsz. Ha esetleg a farkas és közted valami kapocs van… - azt hiszem, kezdek rájönni, mi lehet itt a gond – Perselus vámpír mivolta sem érdekel!
- Te tudod? – néz rám meghökkenve.
- Persze! Már az első itt töltött évem első napján kikotyogta – persze direkt – az a nyálas, szőke hajú ficsúr… Lucius Malfoy. – nevének hallatán torz fintor jelent meg Remus arcán, s ahogy enyhült, most úgy vált át szégyenteljes fél-mosolyba.
- Hát, én meg… De miért kell ezt neked tudnod? – habozik továbbra is.
- Ha azt akarod mondani, amire gondolok, ne aggódj, én nem félek tőled. Hisz tulajdonképpen lefeküdtem egy negyedrészt vámpír varázslóval! Te a barátom vagy, és az is maradsz, akkor is, ha… Nohiszen! Perselussal is együtt vagyok még, nem igaz? – bátorítom kicsit, de már azt hiszem, tudom, mit akar mondani.
- Hát rendben. Bár már látom rajtad, hogy tudod, de… kimondom: vérfarkas vagyok. – hát jól gondoltam. Szegénykém. Sokat olvastam a vérfarkasokról és tudom, milyen ádáz szenvedést kell átélniük, amikor telihold van, amíg vége nincs az éjszakának.
- Rendben, kérlek, mondd meg, most hol vagyok. – azzal megértően újra átölelem.
- Háát… ezt most hogy’ érted? – kérdi értetlenül.
- Úgy, ahogy mondom. – válaszolom egyszerűen.
- Öö… a szobádban.
- Hideg…
- Aaaa…. Az ablakodnál…
- Langyos…
- A nyakamban! – érkezik meg Remus tudatába a felismerés.
- EZ AZ! Hát nem megmondtam? – engedem el ismét – Ettől féltél annyira? Ezt nem merted megmondani? Ugyan már! – nevetek kajánul, és egyúttal újra arra bíztatva őt, ne féljen attól, hogy ezután félelmemben elkerülöm majd.
- Köszönöm. Perselus nagyon szerencsés, remélem, tudja. – jegyzi meg hálásan.

Visszafordulva ablakomhoz egy sötét árnyat látok meg odakinn.
- Te jó ég! Ez ő! – elugrom Remus elől, kirohanok a szobámból, és a kis ösvény felé veszem az irányt. Szaladok, mint a szélvész, hogy kedvesemet átölelhessem és érezhessem, semmi baja. Ez szép! Nekem kell túlélnem, ha ő kerül szorult helyzetbe! De hát, ha egyszer szeretem…
- Perselus! Perselus! – kiáltom előre, pedig még nem látom őt. Remélem, meghallja hangom, és még jobban siet majd ide. – Perselus! – hangom elhalkul, megállok… nincs itt. Talán elkerültük egymást? Nem, az nem lehet… akkor talán nem is őt láttam, hanem tényleg csak egy árnyék volt. És mi van, ha Dumbledorehoz ment? Azonnal megkeresem.

- Jöjjön be, kedvesem, jöjjön csak, már vártam. – szólít meg Dumbledore, amint belépek irodájába. Már várt? Ezt meg hogy érti? Honnan tudta, hogy… de hisz… ő nincs itt…
- Üdvözlöm, professzor úr… miért várt engem? – kérdem szomorkás, csalódott hangon.
- Tudtam, hogy ma este meg fog keresni. Pontosabban, hogy Perselust nálam fogja keresni. Ne aggódjon, - kezdi máris a vigasztalást, amint észleli hirtelen megváltozott hangulatom – mindjárt visszajön, csak elment megmosakodni.
- Megmosakodni? Most? Rögtön? – kérdem meghökkenve.
- Helen… - hallom ekkor kedvesem hangját a hátam mögül – Helen! – kiáltja.
- Perselus! – kiáltok én is.
Önfeledten omlunk egymás nyakába, simogatjuk, csókoljuk egymást. Úgy látszik, mindkettőnknek egy új korszak első hívását kellett megélnie, túlélnie. Merlinre! Ahogy a karjaiban tart… mennyei! Mintha ez lenne az első ölelésünk amióta sok évvel ezelőtt utoljára láttuk egymást! Nagy nehezen kissé elválunk egymástól, de csak annyira, hogy párom egy törékeny, remegő csókkal jutalmazhassa kitartásom.
- Kedvesem, mi történt veled? – kérdem megdöbbenve, amint meglátom az arcán éktelenkedő heget.
- Semmi, semmi, ne aggódj, csak megkarcolt egy faág a Tiltott Rengetegben. – magyarázkodik, de engem nem tud becsapni. Ezt egy átok okozta.
- Kérlek, mondd el nekem, ne titkold el, mi történt. Nem vagyok egy törékeny virágszál, aki összeroppan egy rosszabb hír hallatán. Egyébként is, az teljesen természetes, hogy féltelek!
- Úgy van, Perselus, nyugodtan elmondhatja, mi történt. Nekem úgyis be kell számolnia, s ezt Helen előtt is megteheti. – csatlakozik hozzám Albus.
Kis tétovázás után végre mindent megtudunk. Voldemort nem nyugszik, s annak ellenére, hogy bízni látszik Perselusban, bebiztosítja magát egy-két halálos fenyegetéssel és pár átokkal. Sejtettem, hogy csak ennyi történt, de jó megbizonyosodni felőle. Azt pedig már első együtt töltött éjszakánk óta tudom, hogy testén több helyen is helyet foglal egy-egy kisebb, nagyobb heg. Emlékszem, egyszer egy pillanatra inába szállt a bátorsága, és nem merte megmutatni magát nekem, de csókjaimmal bebizonyítottam, hogy egyáltalán nem zavarnak azok a forradások.
Ó, bárcsak vége lenne ennek egyszer, és kedvesemnek ne kéne kiállnia ennyi szenvedést! Miért nem tud neki segíteni valaki? Én sem tudok… bűbájjal nem védhetem, az feltűnő, rákérdezne az a szörny, hogy ki és mivel védi, és akkor mindkettőnknek vége. Remélem, ha eljön a Végső Háború ideje, megálljt tudunk majd neki parancsolni.
Ahogy Perselus mesél, elkalandoznak gondolataim, és újra a jövő év felé veszik az irányt. De nem, most nem azon kell, hogy járjon az eszem. Most is van elég probléma.
- Rendben lesz így, kisasszony? – hallom ekkor hirtelen Albus lágy hangját.
- Öö… természetesen! – válaszolom, bár nem tudom, mire.
- Helen, mi lelt téged? – kérdi szerelmem.
- Elnézést. Elgondolkoztam… mi lesz rendben? – kérdezek vissza.
- Témát váltottunk, miután Perselus mindent elmesélt, és én mindent a megszokottnak találtam. Voldemortnak eszébe sem jutott önre gyanakodni. Épp azt szögeztem le, hogy, mivel holnap érkeznek a gyerekek, jobb, ha előkészülnek a hétfőn kezdődő tanításra, de ön, kedvesem, jöjjön majd el hozzám első órája előtt, hogy elmondhassam, merre találja a termét, ahová a diákok érkeznek majd önhöz. – adja elő még egyszer kérelmét rendkívül türelmes és kedves hangján az én drága profom. – Egyébként is szeretném majd megkérdezni, mindennel készen áll-e, mit tervez.
- Rendben, megkeresem önt. – egyezek bele – Szükségem is lesz, azt hiszem, egy kis istápra. – teszem hozzá szégyenlősen. Bevallom, mivel még soha nem tanítottam, kicsit izgulok. S minthogy csak azért megyek be én, mint tanár, mert feladatom van, vigyáznom kell, nehogy ennek fejében elhanyagoljam ál-kötelességeimet. A gyerekeknek az én küldetésemtől függetlenül tanulniuk kell.

Amint kedvesemmel szobáink elé érünk, már nem azon jár az eszünk, hogyan készüljünk elő a tanításra, főként én gondolok másra, hisz én már készen vagyok. Csak páromnak nem volt ideje eddig, és úgy látom, most sem igen lesz, legalábbis nem erre…
Huncut nevetések közepette dőlünk a falnak, egyszer én kényeztetem őt, másszor ő engem, majd egyszerre, és kezdjük újra. Ujjaim kedvesem gerincén zongoráznak, tarkóját ízlelgetik, fekete haját túrják, míg az ő keze arcomról nyakamra, majd blúzom alatt a hasamra, derekamra, melleimre vándorolnak. Szánkat halk sóhajok hagyják el, bőrünk minden egyes érintésre megremeg.
- Nah, hékás! – tolom el nehézkesen magamtól, bár nem sokat érnek mozdulataim, ahogy távolodnék, ő úgy közelít, s most a másik oldalon dőlünk a falnak – Na, legalább menjünk be! Itt megláthatnak! Hahó, figyelsz te rám? – kérdem pajkosan, miközben szavam el-elakad, hiszen annyira jólesik a kényeztetése, szinte már alig tudok uralkodni magamon! Három napig nélkülöztük egymást! Ez igen kemény időszak volt, hisz három nap nagyon, nagyon… hmmmm… nagyon hosszú idő…
Párom egy mozdulattal nyitja előttünk, zárja utánunk az ajtót, s máris az asztalán kötünk ki. Ügyes kezei egy szempillantás alatt levarázsolják rólam a ruháimat, s én sem tétlenkedem, mindent megteszek, hogy az utolsó akadálytól is megszabadíthassam kedvesem.
Érzem, amint hosszú, vékony ujjai fehérneműm alá nyúlnak, majd végigsiklanak egész testemen.
- Perselus – sóhajtom nevét, míg bele nem borzongok. Ölbe vesz, határozottan, biztonságosan, mégis gyengéden tart, ágyához visz, finoman lefektet, lábaimat derekán hagyom, tarkójánál fogva húzom magamhoz, miközben tekintetünk még mindig egymásba mélyülve égeti a másikat, tüzeli vágyát. Végre forró, szenvedélyes csókban forrunk össze, s el nem engedve egymást szabadulunk meg az utolsó lakatoktól, melyek elzárják testünket a másik elől. Igen, ez az! Erre vártam! Ez hiányzott! Hogy újra ölelhessem, csókolhassam, hogy biztonságban tudjam! Úgy féltem, hogy mi lesz, ha beszámol rólam, azaz Hannah O’Neillről annak a szörnyetegnek, csak reménykedhettem, hogy nem tudta még meg valamilyen úton-módon, hogy én vagyok az, mert, ha tudta volna, Perselust talán meg is öli, amiért hazudott neki, hacsak nem vágja ki magát valahogy. Ha belegondolok, hogy még nincs vége, hogy bármikor kiderülhet, ki is vagyok valójában, és akkor nem csak nekem, de szerelmemnek is vége! Jaj, azt nem!
A szemeimet égető könnyek most elhagyják medrüket, végigfolynak arcomon, nyakamon, egészen melleimig, míg kedvesem azokat le nem csókolja, majd kérdőn néz rám. Nem, vágyamat most felülmúlja örömöm, hogy viszont látom, és félelmem, hogy bármikor elveszíthetem. Most nem tudok az örömszerzésre koncentrálni, most csak ölelni akarom, ölelni az örökkévalóságig, hogy ne tudjon többé elmenni, és ezzel megelőzzem a bajt.
- Perselus! – hallatom újra nevét, de most már könyörögve, hogy ne engedjen el, szorítson magához, ahogy csak bír. Mondanom sem kell semmit, rögtön megérti, megérzi, mi a baj. Tétovázásnak halvány jelét sem mutatva bújik hozzám egész testével, érzem, ahogy még remeg, feszül a vágytól, de hallom gondolatait, miszerint csak nyugtat, kérlel, hogy ne sírjak, mert megszakad a szíve. Nem, azt nem akarhatom, könnyeim visszafogom, s immár újra átadom magam a bennem forrongó vágynak, s kedvesem tüzének. Csak most érzem át igazán, mellettem, tőlem mennyire megváltozott! Régen nem volt ilyen, sosem mutatta ki sem fájdalmát, sem örömét. Bár utóbbit néha észleltem, de ilyen sosem volt. Vagy csak én nem vettem észre? Igen, ez lehet a magyarázat. Akkor nem láttam, de most, hogy felfedeztem, már nem uralkodik magán… és ezt egyáltalán nem bánom…
 Egymást érzékien simogatva, csókolva fedezünk fel újra minden hajlatot, minden zugot életünk párjának testén. Már tudjuk, hol az a pont, ami a végtelen gyönyörűség felé invitál minket, főleg, ha egy bizonyos módon érintjük meg. Ez mindkettőnket felbátorít, a kéjt már nem tudjuk tovább fokozni, egyszerűen nem létezik már a „tovább”, izmaink görcsösen feszülnek, s nem tudjuk türtőztetni magunkat, egy hatalmas sóhaj kíséretében forr össze testünk, melyet egy heves csókkal folytunk el egymásban. Ahogy egyre ütemesebben ringatózunk egymás ölében hol egymásba, hol a lepedőbe kapaszkodunk, s érzem, már egyikünk sem bírja sokáig, testünk minden pontja forrón lüktet, míg végre egy hangos kiáltás után átadjuk magunkat a végtelen mámornak, mely újra rabul ejtette testünket-lelkünket. Immár elernyedve, lihegve, kifulladva fekszünk egymáson, de összeszedve minden energiánkat, mely egy pillanat alatt előállítható és felhasználható, átöleljük egymást, és magunkban megfogadjuk, így maradunk örökké.

De, minthogy már késő este van, össze kell szednünk magunkat. Puha csókkal, gyengéd simogatással ébresztem kedvesem, akinek most kipattannak szemei.
- Azt hittem, már soha nem kelsz fel. – jegyzi meg játékosan, miközben csókokat lehel ajkamra.
- Én? De hiszen te aludtál! Én vártam terád! – nevetek rá.
- Nem, nem, én vártam rád. – ellenkezik.
- Nem igaz, te aludtál, és én csak vártam, csak vártam, míg végre meguntam, és úgy döntöttem, felébresztelek. – vágok vissza hangosan kacagva.
- Az nem lehet, határozottan tudom, hogy én nem aludtam, már nagyon rég fenn vagyok, csak nem akartalak megzavarni! Olyan édesen aludtál…
- De hát nem a-lud-tam! – magyarázom szótagolva, hátha végre megérti.
- Jó, oké, nem aludtál… de én sem! – teszi hozzá, hogy végre egál legyen.
Hatalmasat nevetünk ártatlan csatározásunkon, melyet egy kisebb párnacsatával zárunk.
Ó, milyen rég vágytam már erre a boldogságra!
- Gyerünk, kicsim, ideje mennünk! – indítom el mellkasomon pihegő kedvesemet.
- Hova? – kérdi meglepődve.
- Nem tudom, csak ki innen, mert már unok itt bent lenni! Olyan szép az égbolt! Naaa.. - húzom ki az ágyból kérlelve, mint egy kislány.
- Velem unsz itt benn lenni? – kérdez vissza kedveszegetten.
- Nem azt mondtam, hogy „veled”, hanem, csak azt, hogy itt benn! Kinn is együtt lehetünk! Egyébként neked még dolgod is lenne, ha nem tévedek. – bármit hozok fel, még mindig félig az ágyban fekszik életem párja. Ebből sem lesz egyhamar felkelés!
- Jól van, na. – nyögi fáradtan – csak ne húzz… jövök már, jövök. – azzal kikel az ágyból, kihúzva magát, tisztelegve megáll előttem – Indulásra kész vagy, uram! Öö…Hölgyem!
- Oh, te! – nevetek rálegyintve egyet a kis játékára – Így akarsz jönni? Meztelenül? – nevetek tovább, szememből pedig könny csordogál, arról nem is beszélve, hogy a gyomrom már fáj a sok kacarászástól.
Még sosem láttam egyszerre őt ennyit nevetni, egyáltalán, jópofizni, sőt régen egyáltalán nem csinált ilyet. Maximum csak mosolygott, de azt sem vitte túlzásba. Még nekem is csak egyszer nevetett úgy istenigazából, de az elmúlt majd’ egy hét! Egyszerűen csodás volt, Perselus teljesen új ember lett! És én ezt még csak nem is akartam, magától alakult így át. Vagyis… nem átalakult, csak most már megmutatja ezt az oldalát is, amit valószínűleg eleinte még neki is fel kellett fedeznie. Lehet, hogy ebben én segítettem neki?
- Ó, szóval ruhában jobban tetszem önnek, kisasszony? – fogja színpadiasra a figurát – Nos, megoldható, hogy magamra kapjak valami lengét… bár ön sem takargatja csinos bájait- azzal magára csavarja a takarót.
- Jaj, te bohóc! Most indultam felöltözni! – nem tudok bekapcsolódni játékába, annyira nevetek. Ez a két rövidke mondat is csak véletlen préselődött ki a számon, nem is tudom, honnan volt hozzájuk levegőm! Nah, nyugi Helen, játssz vele egy kicsit, ha azt akarja! – Rendben, uram, így már jobb, de kellene még egy papírzacskó a fejére, hogy ne lássam azt a ronda arcát, amit úgy imádok csókolni! – közelebb lépve hozzá karjaimat nyaka köré fonom, s egy apró, gyengéd csókot lehelek ajkára, majd orrára, szemeire, homlokára, és arcának minden egyes milliméterére. Kis puszijaimat hálás mosollyal jutalmazza, majd a maga köré csavart takarót leveszi, és összeköt minket vele. Én csak csodálkozva nézem, mit művel, de igazság szerint nagyon is tetszik. Testünk mindenhol összeér, arcunkat a másik nyakába fúrjuk, úgy állunk az ágy mellett. Jaj, Perselus, neked sosem elég!
- A jóból is megárt a sok. – szólalok meg végül, s gondolatban kérem, oldozzon el. – Tudod, édesem, hogy ez szerintem is egy nagyon jó elfoglaltság, de nem csak ebből áll az élet! Holnap jönnek a diákok, és…
- És holnaptól nem lehetünk együtt, amikor akarunk… - fejezi be kedvesem szomorú, komoly hangon.
- Igen, vagyis nem, azaz igen, de… áhh, esténként a tiéd vagyok, együtt leszünk, tudod jól. Csak nappal kell türtőztetnünk magunkat. – nyugtatom Perselust.
- Na igen… tűrni, várni, tűrni, várni. Ez kész kínszenvedés lesz, még csak rád sem nézhetek úgy, ahogy… és… és… jó. Igazad van. – látja be végül.
- Nah, rendben. – szólok halkan – Gyere mosakodni, aztán felöltözünk, és átkísérlek a szobádba, megnézem, te hogy készülsz fel az óráidra, hátha elleshetek tőled valamit.
Perselus mosolyogva indul el velem a fürdőbe, s tudom, elképzeli magában, hogy engem is tanítani fog, csak épp nem a bájitalok mesterségére, hanem órára való felkészülésre és óra adására. Ezért végtelenül hálás vagyok neki, ugyanis e téren semmi tapasztalatom nincs.

- Nos, elkészültél? – kérdi Perselus.
- Nem, de menj csak, nekem nincs első órám. Még Albushoz is be kell mennem. – válaszolom, miközben állammal felhúzott blúzomat szorítom, amíg szoknyámat helyre igazítom.
- Rendben. Ügyes légy! Este várlak! – búcsúzik.
- Hé, ebédnél is találkozunk, sőt, vacsoránál is! Nemde? – kérdem reménykedve.
- Persze, persze, de tudod, hogy ott nem csókolhatlak meg, sőt, kérlek, ne bántódj meg, ha túl goromba leszek veled. – ajaj, ha már előre bocsánatot kér, akkor nagyon nagy nézeteltéréseket tervez. No de sebaj, majd magamban jókat fogok nevetni. Sőt, lehet, nem is csak magamban…
- Min kacagsz, édes? - kérdi kedvesem egy csókot lehelve számra.
- Mm, semmin… - rendezem le viszonozva a csókot, és kuncogok tovább halkabban.

- Nos, kedveském, úgy látom, szépen rendbe szedte Hannah-t! – mosolyodik el Dumbledore professzor, amint megállok íróasztala előtt.
- Igen, igyekeztem. – mosolygok én is, csak éppen én kicsit szégyenlősre veszem a figurát, ugyanis attól tartok, „enyhén” nevetséges vagyok ebben a gúnyában.
- Ennek örülök. Akkor kezdem is az útbaigazítást. Elmondok önnek mindent, mit merre talál. – kezdi lényegretörően. Örülök, hogy nem kell a kinézetemről beszélnünk, igyekszem minimálisan észben tartani, hogy nézek ki.

Húha, itt jobbra, nem balra, vagy… egyenesen? Jaj, mindjárt kezdődik az órám, és még a közelében sem járok a teremnek! Talán megkérdezhetnék egy gyereket… Naneee! Nehogy már egy gyerek mondja meg a tanárnak, hogy hol fog órát tartani!
Bár… ez is lehetne egy jele Hannah… azaz az „én” esetlenségemnek. Huhh, hogy fogom én ezt utálni!
Áh, ott van Harry Potter… azok kik vele? Biztos a barátai. Dumbledore az imént mesélt róluk, és Lucius fiáról. Őket emelte ki, de egy bizonyos Neville-re is felhívta a figyelmemet. Ha jól sejtem, a vörös a Weasley gyerek, a göndör hajú lány pedig Granger. Persze, hogy is téveszthetném el? Ez is Hannah hülyesége, vagy ez én vagyok? Húha!
Azt hiszem, nem kérdezem meg őket, hanem utánuk megyek. Tisztes távolból… bár nem hiszem, hogy baj, ha észre vesznek, úgyis tanítani fogom őket…
Na, így jó, mintha mögöttük sétálva kísérném, vagy… terelném őket a terem felé. Legalább nem látszik, hogy nem tudom, merre kell menni. Egyébként is, pont velük lesz először órám.
Ni csak, épp rólam beszélnek. Egyelőre még „Vajon ma is azt a furcsa, mintás talárt fogja viselni, vagy csak tegnap tisztelt meg minket vele” a nevem, úgy látszik, nem túl jó a memóriájuk. Bár a lány kijavítja őket! Szuper, ő megjegyezte a nevem és kiáll mellettem azon mondatával, hogy „Az biztos csak a dísztalárja volt, tehát a normális talárja biztosan....egyszínű!” Még elcsípek egy megjegyzést egy – feltehetően korábbi – SVK tanárról, akinek talárja szintén különbözött a többiekéből, de, ha jól hallom, ő férfi, ugyanis Lockhartnak nevezi a vörös fiú. Azt hiszem, ő az, aki mindenféle hazugságot összehordott a könyveiben. Ennél többre már nem is figyelek beszélgetésükből, csak az utat nézem, hogy megjegyezzem, és máskor egyedül is eljussak a terembe.

Nagyszerű, megérkeztünk… kicsit lemaradok, jobb, ha hatásos belépőt kreálok magamnak… bár számukra mi lehet hatásos? Talán ahogy Perselus megy be hozzájuk… neki aztán van tekintélyt parancsoló kisugárzása! De nekem! Ráadásul ebben a hacukában! Képtelenség… na mindegy, megkísérlem a lehetetlent.
Tehát: fej fel, mellkas ki, has be, könyvek a hónom alatt, nagy léptekben indulás!
Végig viharzok a termen, a gyerekszemek némelyike rám tapad egy szörnyű pillanatig, majd elenged, és most már senki sem figyel rám.
- Köhömm… - köszörülöm meg torkomat, ez a szokásos figyelemfelkeltő, sőt, inkább figyelmet kérő hang, melyre persze senki nem is figyel, de nem hibáztatom őket, hisz ekkora zavargás még Bábel tornyánál sem volt! – KÖHÖMMM – próbálkozom immár hangosabban, még mindig eredménytelenül – Naidefigyeljeneknemdísznekállokittmártízperce! – hadarom egy szuszra olyan gyorsan és olyan hangosan, ahogy csak bírom. Na erre bezzeg már figyelnek! – Köszönöm, hogy megtisztelnek becses figyelmükkel. Akkor most be is mutatkoznék… nem, előbb üljön mindenki a helyére, aki máshol csoportosul rám meresztve birka módon a szemeit. Így, ni. Mindjárt más. Tehát, Hannah O’Neill vagyok, és mától én fogom tanítani önöknek, hogyan védjék ki egyszerű vagy éppen roppant bonyolult, ám igen hatásos bűbájjal, ellenátokkal a sötét varázslatokat. – mielőtt hagynám, hogy újra duruzsolni kezdjenek, folytatom emelt hangon – Kérem önöket, egyesével, sorban haladva mutatkozzanak be röviden. Kezdhetnénk, mondjuk önnel, kisasszony, itt az első sorban.
Azzal elkezdődött a bemutatkozás. Bevallom, eléggé unom, de azért figyelek, hogy legalább nagyjából tudjam, ki kicsoda.
Amint nagy nehezen a végére érünk a protokollnak – gondolok itt Draco Malfoyra, aki alig volt hajlandó megszólalni, s amikor megtette, akkor is olyan flegma volt, hogy legszívesebben elvarázsoltam volna -, papírt, tollat vetetek elő, hogy felmérjem, eddig mi mindent, és hogy tudnak. Ez persze senkinek nem tetszik, de – azon kívül, hogy körübelül hatszor leejtettem valamimet (persze direkt) és ezt meg is nevették – senkinek nem volt egy rossz szava sem hozzám. Talán fáradtak ma? Nem pihentek eleget a nyáron? Jaj, nem! Még nem zökkentek vissza a régi kerékvágásba! Emlékszem, az én csoportom is csak egy-két nap után jött bele a rosszalkodásba. Ez pedig azt jelenti, hogy kaptam egy kis haladékot, hogy felkészüljek rájuk. Szuper. Mindenki szorgalmasan ír, kivéve, aki semmire sem emlékszik, mert nem ismételt a nyáron. Na persze, annak idején én sem ismételtem! Ha jól látom, az a pökhendi fiú sem ír… Draco, hát persze. Egyelőre tudomást sem veszek róla, de majd megnézheti magát, ha tovább folytatja!
Na jó, az ásítás és a papírgalacsinok dobálgatása már ok! Perselus házába jár, de ez most nem érdekel!
- 10 pont a Mardekártól, Mr. Malfoy! – higgadtan, mégis nyomatékosan ejtem ki a szavakat.
- Ugyan miért? – érdeklődik felháborodva.
- Még 10 pon, Mr. Malfoy. – teszek rá egy lapáttal.
- Azért, mert nem tudok mit írni a dolgozatba? Figyelmeztetem, megbánja, ha még több pontot mer levonni! – kezdi úri hangon a fenyegetést, mintha azt hinné, meg tud félemlíteni!
- Ó, ugyan miért bánnám meg? Szól apucinak? Még 10 pont… - teszem hozzá. De… jaj a fenébe, nem kéne, ha bedühödik, és Lucius bejön, könnyen le is bukhatok, de még le sem kell buknom ahhoz, hogy beszámoljon a Nagyúrnak, hogy van egy idegesítő tanár a Roxfortban, aki, mivel az ő kicsi fiát piszkálja, biztosan Dumbledore szövetségese, és soha nem áll át hozzájuk. Ezt pedig nem engedhetem. – Igaza van, Mr. Malfoy, több pontot nem vonok le, de lássa be, az ön érdeke is, hogy írjon valamit a dolgozatba. – utálok megalázkodni, de nem lehetek senkivel ellenséges, mert csak a saját dolgomat nehezítem meg. Azt hiszem, érdemes ezt a fiút figyelnem, már csak az apja miatt is.
- Ugyan már, csak azt ne mondja, hogy nekem itt bármit is kell csinálnom! – ellenkezik unottan, kényelmesen hátradőlve.
- Látom, nem szeretné kivédeni a sötét varázslatokat. – jegyzem meg – Sebaj, nem kötelező, foglalkozzon csak mással, év végén pedig meglátom, mit tehetek önért. – azért egy kis gúnyt belecsempészek a hangomba, hogy legalább a többi gyerek előtt ne járassam le magam.
Suttogást hallok a jobb szélről.
- Ez micsoda egy talpnyaló!
- Mr. Weasley, valami mondanivalója van? – kérdem kissé feszült, direkt remegtetett hangon. Nem kell, hogy azt higgyék, vaskezű vagyok, nem ez volt az eredeti elképzelés. Kár, hogy alig tudok uralkodni magamon.
- Nem, nem… asszonyom… nincs. – húzza be fülét-farkát a vörös fiú – Elnézést.
- Ki is a talpnyaló? – kérdi ekkor gúnyosan a Granger lány.
- A Griffendéltől sem tagadom meg a pontlevonást. – szólok a kibontakozó vita elején közbe.
Erre már ők is megnyugszanak, s a többiek sem mernek kuncogni.
- Rendben, akkor adják be a dolgozatokat! – szólítom fel őket a papírok beadására – Longbottom, szedje össze őket!
A fiú elindul, halk nevetés kíséri innen-onnan, párszor elejt egy-egy pergament, de végre eljut velük hozzám. Talán nekem is ezt kéne tennem… ahogy átveszem a dolgozatokat, párat kicsúsztatok a kezeim közül, s hagyom, hogy a többi is a földön kössön ki, miközben eltűnök a tanári asztal mögött, hogy összeszedjem őket. Természetesen engem is megtisztelnek egy kis nevetéssel, és amikor senki nem látja az arcomat, ajkaim hangtalanul formálják a „szebbnél szebb” káromkodó kifejezéseket. Már most utálom ezt az egészet, mi lesz később?!
- Nos, köszönöm. – zihálom frizurámat igazítva. – Az órának öt perc múlva vége, kivételesen előbb elmehetnek, de ne éljék bele magukat, ez máskor nem fog előfordulni. Tekintsék üdvözlő ajándéknak. – mondom végül erőltetett szigorral, had alakuljon ki bennük egy olyan kép rólam, miszerint nem kell tőlem tartaniuk, túl fogják élni az óráimat.
Kifelé menet hallom egy-két diáktól, amint azt találgatják, vajon mennyit fognak aludni az óráimon, és hogy hogyan fognak feküdni, hogy kényelmes legyen. Roppant lehangoló, de egy zavart mosolyon kívül mást nem mutathatok. Nem tudtam, mit vállalok el, amikor beleegyeztem, hogy idejöjjek. Persze csak félig bántam meg…

Nehezen, de eltelt a napom, mindenki elkönyvelhette, hogy nem kell tartani az új tanártól.
Ebédnél alig bírtam ki, hogy legalább ne simogassam meg Perselust, ne öleljem meg, ráadásul úgy nézett rám, mint a véres rongyra, de, csak amikor más is látta. Egy kedves kislány beszélgetett velem pár szót, egész érdeklődő volt, nem olyan ellenséges, mint a többiek, megkedveltem. Elég bátor volt, még azt is megkérdezte, hogy Piton professzor hogy bánik velem, és ugye nem fog elüldözni, és magamtól sem megyek el, mire megkérdeztem, miért kérdi ezt, és azt mondta, hogy köztudott, hogy a professzor erre az állásra pályázik minden évben. Többek között erről is szerettem volna kedvesemmel beszélni, de sajnos nem tehettem.
Most lemegyek vacsorázni, és utána már újra a karjai közt tarthat! Nem is kell több, csak, hogy átöleljen, megbeszélhessük a mai napot, sétálhassunk kinn, a tónál, vagyis, hogy együtt lehessünk.

- Gyere már, gyere, nem lát senki! – húz Perselus finoman, karomnál fogva.
- De… várj egy kicsit, most nem, túl feltűnő! – ellenkezem.
- Nem feltűnő, gyere! Nézd! Nincs itt senki, most kiszökhetünk! – húz tovább.
A Nagyterem környékét is elhagyva szaladunk nevetve hátra a magányos fához.
- Merlinre, úgy hiányoztál egész nap! – ölel át szerelmem önfeledten. Arcát nyakamba fúrja, mélyet lélegez bőröm illatából, s én az övéből. Most is friss, bódító a levegő, mely körül vesz minket, ahogy ölelésben egyé válunk. Leülünk fánk tövébe, és egymást simogatva, csókolva pihenünk. Tekintetünk összekapcsolódik, nem tudunk máshova nézni, másra figyelni. Ahányszor ma eszembe jutott, kínzó vágy lett úrrá rajtam, alig tudtam türtőztetni magam, legszívesebben megkerestem volna és olyan szorosan öleltem volna magamhoz, ahogy erőmből telik… aztán folytattam volna napomat… de nem lehetett. De most már itt van velem, s én vele, és ettől határtalanul boldog vagyok!
Mindketten beszámolunk egymásnak a tanév első napjáról, s én főleg a hatodikosokról mesélek, közülük is a Mardekár-Griffendél csoportról. Elmondom, hogy dolgozatot írattam, hogy kisebb vita bontakozott ki, hogy pontot vontam le… Erre összeráncolja szemöldökét, nem tetszik neki, de megmondom, hogy nem érdekelt, kinek a házában van, nagyon feldühített, de aztán visszafogtam magam, mert Hannah O’Neill nem ilyen.
Kedvesem is fáradt kissé, ő is elmeséli, mi történt ma, s hogy Neville már megint robbantósdit játszott az ő idegeivel, amin én csak mosolyogni tudok, és komolytalanul bólogatni a szidalmakra, amik Perselus érzéki ajkait hagyják el… jaj, Helen, türtőztesd magad! Szóval, amik száját hagyják el…
Szerelmem jól tartja magát, új erőre kapva indítja a tanévet, még szinte nem is érezni rajta, hogy máris fáradt. Persze, hiszen ez a fáradtság olyan elenyésző. Én is csak azért vagyok kimerült, mert ilyet még sosem csináltam, még nem szoktam meg.
Remélem, hamar belejövök. Érdekes, még semmi nem bizonyult ilyen nehéznek és bonyolultnak, mint a tanítás. No de nehogy már ez fogjon ki rajtam!
Amint szemhéjunkra ráül az álommanó, felébresztjük magunkat, de csak annyira, hogy eljussunk a szobáinkig.
Megérkezünk, nem akarjuk elengedni egymást. Végül is, a tanári folyosókon gyerek nem jár, csak, ha a professzora viszi, tehát nem gond, ha egy szobában töltjük az éjszakát. Ő is erre gondol, s megegyező pillantást vetve besétálunk az én lakosztályomba.
Ölelve, csókolózva vetkőztetjük egymást, simogatások közepette táncolunk be a zuhany alá.
Nem sok idő telik el, és már az ágyban fekszünk összefonódva. Ez az este csak az ölelésé és a biztonságtudaté. De most épp elég ez nekünk, csak erre van szükségünk, erre vágytunk egész nap. Kettőnk illata összekeveredik a körülöttünk izzó levegőben, s orrunkon keresztül tüdőnkbe áramlik, teltségérzetet nyújtva, amely pillanatokon belül álomba ringat minket.