Egy hónapja minden éjjel egy sötét alak jelenik meg a tó partján. Csak áll, kémleli az eget, s a messzi tájat. Átlát a fák rengetegén, s a felhőtlen, tiszta ég feketéjén. Kérdez, s a csillagoktól várja a választ. Hol van? Merre jár? Visszajön hozzám? Látom még valaha? És még millió kérdést suttog el, de egyikre sem kap választ. Lassan kezdi úgy érezni, hiába minden. Hiába a levél, a vallomás, melynek még negyede sem hangzott el, hisz még annyi mindent nem mondott el kedvesének!

Már nem tudja, mit tegyen. Érzi, szíve már tudja, ez az ő sorsa: az örök magány. S majd egyszer talán még eszébe jut, milyen boldog lehetett volna, ha el nem rontja. Megbántotta azt, akit sosem akart, de hű maradt magához, hisz ez a mestersége: megalázni, a megbántani másokat csak azért, hogy elhidegüljenek tőle, s ő se szerethessen meg senkit, nehogy csalódnia kelljen. Mert szinte biztosra vette, hogy ő – bár már nem a sötét oldal szolgája – csak bántani, rombolni, gyűlöletet szítani képes. A megbocsátás, az odaadás, a megértés, a féltés, a szeretet neki azelőtt mind ismeretlen fogalmak voltak. Tudta, hogy léteznek, de badarságnak tartotta őket, nem hitt bennük.

„Gyenge”. Ez a szó kísértette minden alkalommal, amikor már majdnem elhagyta büszkesége, s minden erejével azon volt, hogy valakinek örömet szerezzen. Valakinek, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett.

Talán félreismerte Őt. Hisz sosem kérte, hogy változzon meg, Ő úgy szerette, ahogy volt. Egy rossz szót sem szólt rá. Ezt mindig becsülte, mégsem tudta értékelni igazán.

Most is ott áll, ebben a percben. Áll, és vár. Lassan éjfél lesz, s már kezdi elveszteni hitét a mában. De nem aggódik, újabb reménye kel a holnapban. Vár, míg felkel majd a nap.

***

„Csak emlékezem majd azokra az időkre, amikor még szerettem élni.

Perselus”

- Merlinre, hát mégis szeret! Ó, kis bolondom, hát el kellett menjek, hogy erre rájöjj? De mit tegyek? Ha visszamegyek, megoldódik minden?

S mi az, hogy amikor még szeretett élni? Hisz sosem mutatta ki igazán az érzelmeit, sőt! Csak egy sugallat jelezte nekem mindig, hogy benne is él az a vágy, ami bennem. Számára boldog időszak volt, míg én csak szenvedtem? Szenvedtem, mert el kellett zárnom magamban azt a temérdek vágyat, szenvedélyt, ami hozzád kötött és még köt.

Ha nem megyek vissza, úgy fog szenvedni, ahogy én is, mielőtt elmentem.

De… ha nem láthatom, nem érezhetem egész testemmel, s nem adhatom át neki szerelmemet, abba én is belebolondulok. Szükségem van rá. Szükségem van a szerelmére. Mert igen, tudom, hogy szeret. Talán sosem mondja ki, s a levélben is csak körülírta, de tőle már ez is egy nagyszerű vallomás.

Félreismert. Én sosem vártam tőle, hogy megváltozzon értem, s egyszerre minden érzését megvallja. Nem kértem. Azt szerettem volna, hogy a maga módján legyen boldog. Csak arra lett volna szükségem, hogy átöleljen, szorítson magához, míg erejéből telik, s én abból már biztosan tudtam, éreztem volna, hogy szeret. De nem tette meg. Közel sem. Bármit mondtam, tettem, ő látszólag rám sem hederített, pedig számtalanszor éreztem, hogy csak egy ölelés, egy csók, és feladja a büszkeségét legalább egy percre. De azt is tudtam, hogy utána talán még ridegebben viselkedik majd, s akkor a makacssága őrjített volna meg. Így tehát én is csak hagytam magam sodródni az árral… nélküle. Amikor betelt a pohár, s jobbnak láttam, ha hamarabb távozom a tudta nélkül, már írtam is a levelet neki, s nem sokkal később Londonban voltam.

Most New Castleban vagyok, és azt terveztem, Leedsbe megyek, de ez a levél… visszatart. A szívem egyre erősebben kalapál, ahogy arra gondolok, újra láthatom őt, s minden rendeződhet végre.

Igen, most már itt az ideje, hogy visszatérjek hozzá, hisz én is ezt akarom! Miért állnék én is a boldogságunk útjába? Nem, többé nem szakadhatunk el egymástól. Eleget vártam, s várattam őt.

És mi van, ha nem vár? Ha az egy hónap alatt reményét vesztette, s hitét abban, hogy valaha is viszont láthat? Ha odamegyek, s ő nem lesz ott, mihez kezdjek? Akkor hiába megyek majd utána, késő lesz.

Pedig már azt is tudom, hogy maradhatnánk együtt nyíltan…

***

Vajon mi játszódik le most benne? Hallja még a szeretett nő kacaját? Érzi még forró csókját, s könnyeit a bőrén? Látja még maga előtt csillogó szemeit?

Bizony, így van. Hisz még mindig vár. Rendületlenül áll a tóparton, s várja a csodát. Mert Camilla maga a csoda. Számára már régen az. Élete nagy csodája, mely felragyogtatta lelkét, ha csak néhány percre is. A többi ugyanis csak szenvedés volt. Szenvedett, néha azért, mert saját műve által látta szenvedni szívének kedvesét, s néha azért, mert fájt neki, hogy még ez a nő sem szeretheti igazán. Pedig mekkorát tévedett!

- Camilla! – suttogta felismerően Perselus a tó túlpartjának szegezve tekintetét.

Egy középmagas, karcsú teremtés állt ott. Hosszú hajával játszadozott a lenge szél. Szemei vakító fényárban úsztak. Lassú, félénk lépésekkel indult meg egymás felé a két ember. Nem tudták, de nem is érdekelte őket, milyen módon jutnak egymáshoz, megkerülik-e a tavat, vagy belegázolnak. A tó túl széles, szívdobbanásaikkal egyre nőtt a felgyülemlett szenvedély, az izgalom, mellyel a találkozás, az új egymásra találás pillanatát várták. Perselus nem nézett a lába elé, csak ment egyre és egyre beljebb a gyorsan mélyülő tóba. Camilla sem tett másképp, nem bántotta a gondolat, hogy nem lesz talpa alatt talaj, mikor végre ölelésben, csókban forrnak össze. Hisz nem is lesz szüksége a lábaira.

A tó vize jéghideg volt, s már a sok réteg ruha sem védte meg őket. Ekkor Camilla, ki még derékig volt csak a vízben, felemelte két karját, s varázslásra adta fejét. Tudta, Voldemort nem érezheti meg, hisz ez egy igen gyenge, a helyzetnek viszont épp megfelelő bűbáj. Apró fénytünemény jelent meg a nő két tenyerén, de nem tartott sokáig. Nem is kellett, hiszen nemsokára mindketten lassanként kiemelkedtek a vízből, s már azon sétáltak. Pontosabban egy kis fahídon, mely talpuk alatt képződött a varázslat hatására. Perselus először kissé meglepődött, de további figyelmet nem is szentelt a kis átjárónak, csak közeledő kedvesén pihentette fáradt tekintetét.

Amikor végre egymás elé értek, legszívesebben egymás nyakába borultak volna, de Perselus érezte, hogy szerelme tétovázik. Értette, mit szeretne. Sőt, azt is tudta, ő mit fog tenni.

Tudta, hogy a szavak kevésnek bizonyulnának, ezért cselekedett. Két tenyere közé fogta Camilla puha bőrű, kerek arcát, s szemeivel esdeklően kutatta ajkát. Egy lágy pillantást kapott válaszul, ez volt az engedély a megváltásra. Apró, félénk csók volt az első, mely eleinte csak kóstoló volt, a nő nem viszonozta, csak hagyta, hogy a férfi kényeztesse. Aztán már ő sem bírta tovább, egy jobban összeolvadtak, testükkel egymást melegítették, olyan szorosan bújtak össze. Egyre hevesebben követelték egymást, egyre inkább úgy érezték, elvesznek egymás karjaiban. De Perselus hirtelen elszakadt párjától, s könnyes szemekkel, bocsánatkérően nézett rá.

Camillanak több sem kellett, ez felért neki a legbővebb, legigazabb vallomással. Olyan hosszú volt az az egy hónap, egy igazi örökkévalóság, amíg nem tudhatta maga mellett, nem láthatta egy percre sem. Ezt éreztette is kedvesével.

Igen, most már Perselus is érezte, ha nem tudja, nem kell kimondania… mégis meg akarta tenni, hogy ne csak tettekkel, szavakkal is megpróbálja kifejezni érzelmeit, bármennyire lehetetlennek látszik is a feladat.

Könnyektől csillogó szemekkel néztek egymásra, Perselus a szavakat kereste, Camilla azokat türelmesen várta látván a férfi küszködését. Végül úgy döntöttek, segítségre van szükségük, ezt a küldetést együtt kell véghezvinniük, kéz a kézben.

- Miért kérted, hogy jöjjek vissza hozzád? Hisz nem marasztaltál, míg itt voltam… - kérdezte hát a kellemes, csengő női hang.

Kis tétovázás után határozottan búgta a választ a bársonyos férfihang:

- Mert szeretlek.

És ez volt az a perc, az a szó, mely végleg betemette a kettőjük közötti szakadékot. Eltűnt, mintha ott se lett volna. Mindkettőjük szívéről hatalmas kő esett le, s immár könny-patakoktól ázott arccal bújtak egymáshoz, mintha az életük függne tőle. Úgy ölelték, csókolták egymást mosolyogva, kacagva, mint még a világon soha senki más! Már nem kellett megbeszélniük semmit, hisz az a bocsánatkérő csók mindent elmondott a szavak helyett! Immár tudták, nem lehet közöttük több félreértés, mert szívükbe költözött a megértés, a megbocsátás, a hit, a bizalom, a szeretet… a szerelem.