A mai reggel más. Más, mint a többi, mert itt vagy velem. A karjaidban tartasz úgy, ahogy még senki, simogatsz úgy, ahogy még senki, csókokkal borítod meztelen testem, melyet nem rég adtam oda neked, s az élvezetnek, mely végigsöpört rajtunk az éjszaka. Te idézted elő bennem ezt a csodát: a szerelmet. A levegő a tiszta tavasz részegítő illatával megtelve áramlik tüdőnkbe. Elfoglalva annak teljes térfogatát. Kapkodok az általad kifújt levegő után, a lehetségesnél is többet akarok belélegezni belőle, hisz az is a tiéd, hozzád tartozik, mindenedet érezni akarom. Testemmel már érezlek, de az nekem nem elég. Mohó vagyok. Talán túlságosan is. De Te így is szeretsz és ez rendkívül boldoggá tesz. A szeretés Téged is boldoggá, felszabadultabbá tesz, hisz tegnapig feszült voltál. Feszült volt minden izmod, a hangod, a pillantásod, hisz tegnapig csak kapizsgálhattad, míg teljesen el nem hitettem veled, hogy igenis szeretheti így egymást két ember, sőt, igen, szerethet Téged valaki úgy, mint én. Te egy nagyon csodás férfi vagy, sőt, számomra az egyetlen a világegyetemben. És ez örökké így lesz. Tudom, érzem, hogy Te is így érzel irántam. És ez végtelenül megnyugtat.

Itt fekszem a karjaidban, a Te ágyadban, a Te szobádban. Körbetekintek a szobán: a fal – itt elmosolyodom, hisz a falnál kezdődött a szenvedély… ahogy nekisimultam, s te nekem és csak faltuk és faltuk egymást. Istenem, milyen jó is volt! És az asztal – újabb széles mosoly – úgy öleltél már akkor is, mint most. Nem, most még jobban. Egymásba gabalyodva fekszünk, hihetetlenül kényelmes így. Egyenletesen lélegzünk, szíved és szívem egyként dobban nagyokat, ez mindkettőnk számára megnyugtató. Végtelen elégedettséggel és boldogsággal tölt el. A világ minden kincséért sem mozdulnék meg. Majd egyszer, ha itt az idő, így szeretnék meghalni.

- Oh, Perselus! – nyögöm alig hallhatóan, majd egy puha csókot lehelek válladra. Kissé felnevetek, mert Te minden apró mozdulatomra, halk szavamra figyelsz, reagálsz. Most is. Mint egy álmos kisgyermek törölgeted szemeidet, én pedig finoman csókolgatom arcod minden pontját. Ez amolyan jó reggelt puszi-sorozat. Te elmosolyodsz, fekete szemeidben huncut fény csillan, s nem állhatod meg, hogy folytasd a Pótlást, amit tegnap már elkezdtünk. Ez arra szolgált, hogy behozzuk eddigi lemaradásunkat az egymás nélkül elvesztegetett idő terén:

- Hm – hallom Tőled, mikor ajkai elengedték egy pillanatra az enyéimet – Ha veled vagyok, elveszítem önmagam.

Kissé meglepődtem ezen a mondatodon, de nagyon hízelgően hangzott. Észreveszed furcsállásomat és folytatod:

- És ez így jó. – majd mosolyogsz és folytatod tovább kedvenc tevékenységedet…velem.

És újra úgy csókolsz ahogy tegnap estétől ma hajnalig. Finoman, gyengéden, majd egyre hevesebben, egyre szenvedélyesebben. Ó, Istenem! Bárcsak soha ne kéne abbahagyni! Bárcsak megszűnne körülöttünk a világ a valóságban is, nem csak képzeletünkben! Igen, kedvesem. Úgy érzem, megszűnt létezni rajtunk kívül minden élőlény, aki megzavarhatna, szétválaszthatna minket. Nem érdekel a realitás, nem érdekel, hogy ez csak egy múlandó érzés, ami alábbhagy, mihelyst akár egy centiméterre is eltávolodunk egymástól, vagy ami még rosszabb, órára kell mennünk, megtartani azokat, külön-külön termekben. Nem együtt. Hjaj, de most nem gondolok erre, hisz itt vagy velem, ennél többet nem is kívánhatnék. Ez több, mint amennyit megérdemlek. Mi most már örökké így maradunk: juntos por fin* (együtt örökké) *idézet egy dalszövegből

De tegnap, mielőtt úgy határoztál, véget vetsz a bizonytalanságnak, még nem voltam boldog. Lehettem volna, hisz akkor már éreztem azt a szerelmet, mely a karjaidba lökött, de Te akkor még hihetetlenül makacs voltál. Nem hittél nekem, nem hittél bennem. Úgy tettél, mintha nem tudnád, hogyan érzek irántad, mintha nem éreznéd Te is ugyanazt. Azt hitted, csak játszom. Nem csak tegnap, hanem amióta engedtem vágyamnak és enyhítettem modoromon, hogy észrevehesd végre irántad táplált egyre erősödő vonzalmamat, majd szerelmemet. Igen, beismerem, én sem voltam az a fajta nő, akit olyan könnyen meg lehet szeretni. Valahogy mégis sokan szeretnek a Roxfortban. Te is. Mindig is vonzódtál hozzám, s bár ezt magadnak sem vallottad be, én mégis érzetem. És én elhittem. Ennek köszönhető, hogy felhagytam undok, cinikus modorommal, s egy délután leültem erről beszélni apámmal. A lehető legjobb emberhez fordultam, hisz ő mindkettőnket kitéve-betéve ismer és nagyon szeret. Végül is, ő adott neked menedéket és bizalmat, amikor átálltál, amikor megszegted a Nagyúrnak tett esküdet. És engem is újra befogadott, nem tagadott meg, nem ítélt el, sőt, örült, amikor visszaálltam mellé. Ő azt mondta, legyek veled türelmes, ugyanakkor örült, hogy szívem rád talált és ezt fel is vállalta, igaz, nem kis erőfeszítések után. Szenvedést is okozott nekem a felismerés. Egyre többet jártál fejemben, miután szívem, eszem nem tiltakozott többé ellened. S egyre többet gondoltam arra is, hogy vajon Te hogy’ érzel irántam. Egyik pillanatban örültem, mert szinte egyértelműek voltak jeleid, melyek irántam táplált vonzalmadat sejttették. A következő pillanatban azonban elbizonytalanodtam, mert újra – az egy-két másodperces „enyhülésed” után – felvetted hideg, közömbös mimikádat, már ha azt lehetett mimikának nevezni. De még így is egyre nőtt bennem a vágy, hogy megöleljelek, megcsókoljalak, érezhesselek, érezhessem, hogy szeretsz, s Te is érezhesd, hogy szeretlek. 

Tegnap már Te sem bírtad. Rájöttél, hogy nem akarsz saját kínzó vágyaid által meghalni, inkább kiéled őket velem, mellettem, amíg világ a világ. Mindketten rohanni kezdtünk, hogy megkeressük a másikat, és mindent tisztázzunk. Hosszas eszmefuttatást végeztünk és külön-külön is arra jutottunk: nekünk egymás mellett a helyünk. Futás közben egymásba botlottunk. Hirtelen – mugli szavakat használva – lefagyott a gép. Ott álltunk egymással szemben, mint két kőszobor, szótlanul, mozdulatlanul, feszengve. Bár már álltunk, légzéseink szaporodtak, szaporodván a vágy is, mint a virágok, mikor porukat a szél millió számban teríti szét a széles mezőn. Egymás karjaiba akartunk borulni, lerángatni ruháinkat, hogy érezhessük egymás bőrét, mely a vágytól felforrósodott. Igen, már lázban égtünk, lázmérővel sem lehetett volna megmérni. Végtelen szenvedéllyel kívántuk egymás ajkait, együtt akartunk lenni örökké. Tudtam, hisz éreztem, Te pedig végre nem rejtetted rideg álarc mögé. Szemeid lángoltak, tested megfeszült, ajkaidat résnyire nyitottad, képzeletedet szinte kivetítetted. Forrt a levegő, közelséged megbénított. Ekkor hirtelen hozzám léptél, megfogtad karjaim, közelebb húztál magadhoz, szemembe néztél mélyen, és beszélni akartál. Elmondani, mennyire szükséged van rám. De mutató ujjamat ajkaidra tettem, nem kellett, hogy bármit is mondj, hiszen már tudtam, éreztem. Amikor összefutottunk, éppolyan meglepett voltam, mint Te, de ahogy hozzám értél, s én hozzád, a meglepettség helyét újabb varázslatos vágy, forróság, remegés vette át. Testünk úgy izzott, mintha egy alumínium-kohóban álltam volna. Megremegtél, mikor kezemmel megsimogattam arcod. Belecsókoltál tenyerembe, orroddal és száddal végigsimítottad karomat csuklómtól a vállamig,, közben forró levegőt lehelve rám. A nyakam következett, apró csókokkal hintetted, majd elértél a számhoz. Egy pillanatra megálltál, bár már alig bírtad türtőztetni magad, éjfekete szemeidet az én világító-zöld szemeimbe fúrtad, s végül, mint eszét vesztett gyilkos az áldozatára vágytól hajtva, lecsaptál ajkaimra. Nem ellenkeztem, sőt, erre a pillanatra vártam egész életemben. Olyan hevesen csókoltam vissza, ahogy csak tudtam, sőt, még annál is jobban. Alig kaptunk levegőt, de ez nem érdekelt minket, csak ostromoltuk egymást. Szenvedélyesen forrt össze testünk, s attól a perctől kezdve nem tudtunk elválni. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, nem féltem Tőled, pedig Te voltál és vagy nekem az első. Érezted, vagy talán tudtad is, egy biztos úgy vigyáztál rám, mint a szemed fényére. Hajnalban, amikor immár nyugodtabban feküdtünk egymáshoz simulva, kimondtad.

- Szeretlek – még jobban magadhoz szorítottál. Erősen, biztonságot nyújtva, mégis végtelenül gyengéden.

Tegnap este óta mi vagyunk a világ legboldogabb emberei. És ez már örökre így marad.

Mielőtt elnyomna minket az álom, még egyszer megkóstoljuk egymás ajkait. Hosszan, szenvedélyesen. Nem engedjük el teljesen egymás száját, ajkaink egybeérnek, mintha egymásba akasztottak volna minket. Így alszunk el ketten egymás ölében, fél-csókban.