Amint megérkezem, görcsös félelem kerít hatalmába, s kezem alig bírom felemelni, hogy bekopoghassak Perselus ajtaján. Mégis nagy levegőt veszek, öklöm már lendítem, s elhangzik egymás után három kopogás, de csak a csend felel. Nem baj, úgy sincs bátorságom bemenni… Azt hiszem, jobb, ha most szépen csendben elsétálok. Végül is, senki nem látott, nem tudják, hogy itt vagyok, nem kell senkinek magyarázkodnom.
- Mégsem jössz be? – kérdi ekkor a hátam mögött egy halk, mély, férfias hang.
- Áh, Perselus. – most már nem menekülök. Ajaj, mi lesz ebből? – Azt hittem, nem vagy itt. – mentegetőzöm.
- De itt vagyok. – tartja a hűvös nexust.
- Igen, látom. – mondom immár határozottabban. – Nos, azt hiszem, beszélni szeretnék veled.
- Csak azt hiszed? – kérdi komolytalanul, mégsem gúnyosan. Egészen felbátorít ez a hangnem, hisz végre nincs benne gonoszság.
- Igen, bár… ha beengedsz, már biztos leszek benne. – somolygok rá.
Besétálok, s orromat rögtön megcsapja a férfias illat, ami betölti a szobát. Félhomály van, s ez igen jól esik most a szememnek. Nem fordulok Perselus felé, mert érzem, hogy egészen közel áll hozzám, bőrömön érzem szapora lélegzetét. Nem akarok a szemébe nézni, mert tudom, igen, már egy ideje biztosan tudom, teljesen elvesznék benne. Nem engedhetem magamhoz közelebb. Most nem. Még nem. Előbb beszélnem kell vele.
Hjaj, de ahogy kezeit megérzem csípőmön, s ahogy már karjaival fonódik körém én már azt sem tudom lassan, mi történik velem. Élvezettel csókol bele nyakamba, s én ugyanolyan élvezettel engedem át neki immár vállaimat is. Hirtelen megfordulok, de nem bontakozom ki öleléséből. Vállig érő, fekete hajába túrok, úgy húzom magamhoz, s most teljes erőmből szorítom, csak ölelem, és ölelem, ahogy csak bírom. Ő viszonozza, erősen, és egyszerre gyengéden tart.
Lassan megpróbálom elengedni, nehezen sikerül is.
- Kérlek, most ne… beszélnünk kell. – muszáj belefognom, mielőtt túl késő lenne.
- Szóval most már biztos vagy benne? – kérdi egész kedves hangon.
- Igen. – bólogatok nyugtalanul.
- Mi a baj? – ártatlan arcot vágva várja, hogy kibontakozzak… na egyelőre még nem a ruhámból.
- Csak… azt szeretném megtudni, miért nem írtál hosszú éveken keresztül, és… , hogy miért nem jöttél el a bálra. – hangom szomorúan cseng, a kérdésekkel előtört fájdalmas emlékekkel kapcsolatos érzések elözönlik szívem, lelkem, testem. Perselus is szomorúan hajtja le a fejét, keresi a megfelelő szavakat a válaszhoz, mert tudja, nem tágítok, amíg meg nem elégedek a felelettel.
- Én… tudod… el akartam menni… tényleg – kezdi akadozva – de aztán… szóval… az az igazság, hogy nem volt bátorságom, mert… mert én meggondoltam magam, és nem akartam visszaállni Dumbledore mellé. Így nem tudtam a szemedbe nézni. Úgy éreztem, jobb, ha mi ketten nem beszélünk többet, mert csak bajt hozhatok rád. Egyébként is, Voldemort nem nézte volna jó szemmel, ha levelezgetek egy kislánnyal. Főleg nem veled. Tudtam, ha megtalál, veszélyben lesz az életed… nem akartam, hogy bajod essen…  - arcomat fürkészi tekintetével, azt várja, megértsem, bólintsak, s ő mesélhessen tovább. Rendben, hát halljuk tovább. – Amikor egy évvel később mégis visszajöttem, akkor Voldemort parancsára tettem. – tetszik, hogy ő is ki meri mondani a nevét, nem fél tőle – Meg is bízott volna bennem Albus, s akkor kezdett valami motoszkálni bennem, hogy nem az a jó út, amin éppen járok, ezért eltűntem Dumbledore bizalma nélkül, s csak évek múltán tértem vissza. 27 éves voltam, amikor rávettem magam, hogy vállaljam a kockázatot. Ide jöttem, s Albus újra felkínálta segítségét és bizalmát, s én elfogadtam, sőt, cserébe felajánlottam neki szolgálataimat. 2 éve tanítok itt. – fejezi be végül, s várja, hogy kérdezzek, ő készségesen válaszol.
- Szóval azért nem jöttél el a bálra, és azért nem írtál többet, röviden azért hagytál kétségek közt szenvedve, mert.. – kezdem összegzésként, de Perselus félbeszakít:
- Mert féltettelek. – susogja halkan, mintha csak a szél játszadozna odakinn a fák lombjaival.
- Miért? – kérdem kis idő múlva. Egyre biztosabban tudom, hogy ő is felismerte már magában a különös érzést, melyet a viszontlátás teljesített ki, de tőle kell hallanom. Ám, ha nem is mondja ki, csak valami biztosabb jelet adna már! Persze, miért vagyok én ilyen telhetetlen, hogy nem elég nekem a története, amiből kiderül, hogy félt engem, sőt ki is mondta!
- Örülök, hogy visszatértél a helyes útra. – motyogom magam elé, még mindig nem ocsúdtam fel…
- Örülsz? Ennyi?
Látom, csalódott lett. Ő kiöntötte a szívét, s tudom, még egyszer nem teszi meg, én meg csak ennyit mondok… de most beszélni nem tudok… az most kevés. Mert végre igazán érzem, amit kimondani nem lehet! Könnyes szemekkel lépkedek egyre közelebb hozzá, s most már biztos, hogy úgy nézhetek rá, úgy ölelhetem meg, hogy biztos vagyok abban, hogy ő is igazán akarja, és nem azért hagyott el, mert már nem akart velem lenni, tehát a nélkül hozzá bújhatok, hogy lejáratnám magam, elveszíteném a büszkeségem.
Teljes testemmel hozzásimulok, s esdeklő tekintettel nézek rá, kérem, hogy ő is tegyen így, de nem kell kétszer kérni, hozzám bújik, nyakamba fúrja arcát, és ekkor… sima bőrömön forróságot érzek… könnyek! Ezek az ő könnyei! Már megint… De miért adja ki értem? Hisz… Ó, Merlinre! Lehet, hogy ő már réges-rég érzi ezt és neki még nagyobb szenvedés volt a különlét?
„Ó, édesem, figyelj rám! Nézz rám, kedvesem! Mondd el, kérlek! Fájt neked? Fájt neked akkor is?”
Két tenyerem közé veszem arcát, s kérlelő, könnyektől csillogó tekintettel kérlelem gondolataimmal.
„Te már tudtad? Azóta tudod? Már akkor tudtad, hogy el fogsz hagyni?”
Arca megkeményedik, még mindig nem engedi ki a büszkesége szemeim előtt a könnyeit.
„Ne aggódj, nem haragszom! Csak kérlek, mondd el végre! Mondd el, hogy mi ez az egész! Újra és újra elbizonytalanítasz és nekem ebből már elegem van! Nekem ez már nem megy tovább! Gyenge lettem… elgyengítettél… segíts végre rajtunk és mondd meg, hogy mi már akkor is szerettük-e egymást, amikor még együtt voltunk, amikor te még mellettem voltál! Mondd el, hogy azért maradtál-e velem, mert szerettél, úgy, ahogy most!”
- Nem- szólal meg ekkor, de hangja elcsuklik. Nem? Hát mégis félreértettem? Az nem lehet… de akkor miért ölelt úgy? Miért remegett minden egyes érintésemtől? Ez az! Már akkor is… emlékszem… úgy, ahogy én! Száját újra szólásra nyitja. – Most sokkal jobban szeretlek. - Merlinre, olyan boldog vagyok! Végre kimondta! Végre képes volt rá! Most jöttem csak rá, hogy azért mutatja ki ennyire, mert eddig elfojtotta! Mert, amikor még együtt voltunk, csak barátként volt mellettem, s nem érezte, hogy már bennem is más veszi kezdetét! De nem hibáztatom, hisz sokáig, egészen talán mostanáig én sem tudtam róla. – Jobban szeretlek, mint valaha, Helen Naidsen.
Ohh, köszönöm! Köszönöm, hogy végre minden kiderülhetett! Most már minden rendben lesz! Újból átöleljük egymást, de érzem, Perselus el akar engedni.
- Szeretlek. – mondja ki újra, de tudom, itt nincs vége. – De nem lehetünk együtt.
- De.. miért nem? – kérdem megrökönyödve.
- Egyszerű, egészen egyszerű. Ha Voldemort rájön, hogy itt vagy, még nincs gond, de, ha megtudja, hogy te véded a Roxfortot a legerősebben, el akar majd távolítani, mert csak addig működik a bűbáj, amíg te itt vagy. – adja a magyarázatot, de én megcáfolom.
- De hisz a védőburkot, ha minden igaz, és sikerül, csak holnap vonom fel. És egyébként is! Honnan tudná meg? És miért érdekelném őt? Van más védő bűbáj is az iskolán, miért pont az enyémet akarná megsemmisíteni?
- Mert a tiéd a legerősebb. Tudom. Dumbledore mindent elmondott, mert nekem is segítenem kell majd neked. Draco Malfoy pedig mindent elárul az apjának, ami itt történik, s Lucius pedig beszámol majd érkezésedről a Nagyúrnak, ha nem épp én vagyok a soros. Ha engem hív, nekem kell megmondanom. Voldemort pedig nem végez fél munkát, megölet majd téged is, ahogy a családodat.
- De ő Helen Johnsonként ismer, nem tudja a valódi nevem! – ellenkezem.
- Az nem számít. Biztosra megy, főleg, hogy auror lettél. Egyel több ok, hogy a bögyében legyél. És, ami a csak egyel kisebb gond a halálod lehetőségénél, hogy valószínű, engem bízna meg a… a feladattal… - vallja be igazi okát félelmének.
- Hát így állunk… - jegyzem meg magamnak – Rendben. – jelentem ki valamivel hangosabban – Tudod, mit? Majd vigyázunk! És harcolni fogunk ellene! Az egyik legjobb auror vagyok, képes vagyok nagyon sok mindenre, hogy ne ismerjenek fel! Bármit megteszek, hogy ne kelljen többé elszakadnunk egymástól! Megváltoztatom a nevem, a hajam már úgyis más, de… ez az! Levágom! És, és… a ruháim… a ruháimat színesre cserélem, szemüveget is hordok, ha kell, és… és… - szipogva, el-elcsukló hangon hangosból átváltva egyre halkulva folytatom – azért is megölellek, azért is megcsókollak – egyre közelebb sodor Perselushoz a vágyam, s ő tehetetlenül áll, majd lassan felemeli karajit, átfog velük, magához húz, s egy centi távolságra vagyok már csak tőle – azért is szeretni foglak – befejezés kép engedélyt adok neki tekintetemmel, hogy birtokba vegye ajkaimat, s a hihetetlen finom, lágy, törékeny csókot viszonozva kedvesem hátát odaadóan simogatom. Egyre hevesebben olvadunk egymásba, már azt sem tudom, hol markoljam talárját, hogy engedjem még jobban magamhoz férni, hogy kínáljak fel neki még többet magamból, s érzem, ő is elveszítette már rég a fejét, elhagyta a stop táblát, már nem tud, és nem is akar megálljt parancsolni féktelen vágyainak. Ezért csak köszönetet mondhatok neki… bár most beszélni nem tudok, nevét is csak egyre elhaló hangon tudom kisóhajtani, mert igen, már csak azt tudok.
Perselus olyan gyorsan hámozza le rólam ruháimat, hogy én el is szégyellem magam, amiért ő még mindig talpig felöltözve áll, csak köpenye hever a földön. De nem hagyom elhatalmasodni szégyenemet, gyorsan nekilátok, hogy megszabadíthassam kedvesemet szűk ingétől, nadrágjától és mindentől, ami megakadályoz, hogy felfedezhessem őt ugyanúgy, ahogy ő engem. Szeretni akarom őt ezen az éjjelen, azt akarom, hogy felhőtlenül boldog legyen, s érzem, ő azt akarja, hogy én is az legyek, hiszen olyan gyengéd, odaadó, és … ohh, ez, ez itt…igen, itt jó… Máris kiismerte testem minden egyes milliméterét, s most, hogy már én is megszabadítottam őt minden ruhadarabjától, baldachinos ágyán fekve ujjaimmal és ajkaimmal én is felfedező útra indulok. Homlokától kezdve orrán, száján, nyakán, vállain, mellkasán, köldökén, ágyékán keresztül a lábaiig mindent megkóstolok, kényeztetem, ahogy csak tudom, hisz azt szeretném, ha minél tökéletesebb lenne ez az éjszaka. Érzem teste és lehelete forróságát, de nem hagyja, hogy csak én kényeztessem, óvatosan megfog, és hátamra fektet, s most ő kezd újabb és újabb örömet szerezni nekem…

Sötét van… szemeimet alig tudom kinyitni, olyan fáradt vagyok… Nyugodtan fekszem, nem mozdulok… nem akarok megmozdulni, nehogy felébresszem kedvesemet. Úgy szuszog a nyakamba, mint egy kisgyerek. Mégis, nem egy gyermeket, hanem egy érett, tetőtől talpig férfit látok benne, akitől néhány órája minden józan eszemet elvesztettem, s akivel most összefonódva fekszem. Takarónak hírét sem hallottuk még, mégsem fázunk, hisz testeink melegítik egymást. Nem kell ide takaró, nem kell ide tűz, legalábbis fából rakott nem, hisz itt van a mi égbe kiáltó szerelmünk, ami szinte perzseli bőrünket, s még akkor is izzasztana, ha télen, hóban feküdnénk.
„Hát ez az, amit érzünk már oly sok éve… ez az, ami azt a sok szenvedést okozta, s okozhatja még, ha nem sikerül téged meggyőznöm arról, hogy együtt képesek leszünk megvédeni magunkat Voldemorttól, és minden rosszakarónktól. De nem adom fel. Soha.”