Amint megérkezek, a fogadóbizottságom azonnal Dumbledore professzor irodájába kísér, mondván, már izgatottan várják érkezésemet.
Várják? Szóval mindenki vár? Tehát ő is? Most? Huhh, reméltem, egy ideig nem fogok összefutni Vele… de hát hogy is gondolhatok ilyesmire, hiszen nyilvánvaló, hogy az igazgató mindenkinek be akar mutatni.

- Jöjjön, jöjjön kedveském, üdvözlöm a Roxfortban! – hallom Albus invitáló hangját, amint bekukkantok irodája portélyukán.
- Jó napot! Köszönöm. – köszönök, és elfogadom az invitálást. Szemem rögtön megakadt Rajta, de mivel felismertem Remust is, kissé megnyugodtam. Az arcomra szerencsére most nem ül ki sem a vágy, hogy odarohanjak Hozzá és megöleljem, sem az, hogy egyáltalán észlelem azt, hogy itt van. Kezet fogok az idős mágussal, aki szépen sorra be is mutat a tanároknak. Pontosabban, csak kevésnek, hiszen hármukat már ismerem. McGalagony professzort, Remust és… és Perselust. Köszönés képen azért ők is biccentenek felém, s ahogy Remusra tekintek, eszembe jut, hogy őt sem igen akartam látni, miután a barátai lehordták Perselust, de most mégis szeretném, ha ő lehetne vigaszom, s támaszom egy személyben, sőt védelmezőm is, aki segít, hogy minél kevesebbet gondoljak Perselusra, de legalábbis mellettem van, és nem hagyja, hogy elveszítsem az önuralmamat. Nem tudhatja meg, nem, Perselus soha nem jöhet rá, hogy már nem haragszom rá, azt akarom, hogy ő is úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem a hiányától éveken át.
- A házimanók már elrendezték a holmiját, Perselus pedig megmutatja, hol van a szobája. – hallom ekkor hirtelen Albus hangját. Annyira elkalandoztam, hogy nem is hallottam, miről beszél. Viszont arcomra valószínűleg kiült az értetlenkedő kérdés: Miért pont ő? Talán sikerült megint gondolatommal kérdeznem, mert Albus egy elismerő pillantás után válaszol.
- Ugyanis az ő szobája is ugyanott van, pontosan az önével szemben. – szerintem Albus látja rajtam, hogy ezt nem tartom jó ötletnek, de inkább még gondolatban sem szólok, most nem. Majd, ha négyszemközt lehetünk, megkérem, had költözzek másik szobába. Addig is ki fogom bírni.
- Rendben, köszönöm. – csak most figyelem először, Perselus mennyire örül ittlétemnek. Hogy Remus folyton mosolyog rám, azt már az első pillanattól észrevettem. De Perselus eddig nem engedte látni a feletti elégedettségét és örömét, hogy újra láthat. Bevallom, én is felettébb örülök neki. Olyan rég láttam, s a hangját is sok éve hallottam utoljára. Annyira szeretném átölelni, és érezni, minden rendben van. De nem, nem tehetem. Nyilván nyomós oka volt arra, hogy megszegje ígéretét, sőt levelet se írjon többet.
Mindenkinek jó éjszakát kívánok, miután Albus úgy dönt, jobb, ha mindenki elmegy lepihenni, s elindulok Perselus oldalán a Mardekár torony felé. Út közben folytatom gondolatmenetemet, addig sem azon gondolkozom, feladjam-e büszkeségemet és a feletti kétségemet, hogy vajon ő nem akart már látni, vagy valaki esetleg valami kényszerítette.
Nos igen, pont ez az, ami még felmerülhet. Lehet, hogy valamiért…de nem…megunt volna? Megutált? De miért? Nem, képtelenség, hisz semmit nem tettem. Lehet, hogy Voldemort miatt szakította meg mindenkivel minden összeköttetését? De hiszen úgy tudom, a távozásom utáni év elején megkereste Dumbldoret és megkérte, hogy segítsen neki visszaállni a jó oldalra, mert megbánta, hogy árulóvá lett. Rájött, hogy Voldemort sötét ügyletei, az ok nélküli gyilkolások nem neki valók. Tehát ez nem igen lehet. De akkor mi oka volt arra, hogy szó nélkül lelépjen? Néha furcsállva nézek Perselusra, de csak a szemem sarkából, viszont attól tartok, észrevette. Érzi, hogy nem itt jár az eszem, ezért eddig nem is zavart, de most mintha keresné a megfelelő szavakat.
- Rég láttalak. Megváltoztál. – mondja végül egész halkan, de ez nem gond, hallom, hisz körülöttünk teljes csend uralkodik.
- Na igen. – jegyzem meg szinte csak magamnak arra gondolva, mi az, hogy még ő mondja, hogy régen látott, úgy tesz, mintha én léptem volna le szó nélkül, és én hagytam volna cserben a bálon, nem ő engem.
- Nem is tudtam, hogy nem szereted a vörös hajat. – próbálkozik tovább – Csak mert most fekete. – teszi hozzá kissé bátortalanul, majd, mikor látja, nem vagyok hajlandó vele társalogni, kíváncsira veszi a figurát, s határozottabban, kifejezetten érdeklődően szól hozzám – Mondd csak, van kedved sétálni egyet? Elmesélhetnéd, mi történt veled az elmúlt években. Szemeivel úgy pásztáz, mint akinek még van kérdése, de megpróbál rájuk saját maga válaszolni. Peche van, tudom, mire gondol, vagyis, hogy mikre. Ő nem ismeri képességeimet, nem szóltam neki róluk, de nem azért, mert titokban akartam tartani, hanem, mert nem tulajdonítottam nekik akkora jelentőséget, hogy azokról beszéljek Perselussal, amikor végre jut időnk egymásra. Most pedig kifejezetten élvezem, hogy kihasználhatom a helyzetet.
- Ne haragudj, fáradt vagyok. – azzal fogom magam, s bár nem tudom, merre kell mennem, hisz diákkoromban soha nem jártam a tanári szobák közelében, mégis lábaim oly határozottan visznek, mintha már évek óta rónák ugyanezt az utat. Perselus megáll egy percre, majd utánam lendül, de nem szól… egyelőre. Tudom, nem hagyja annyiban, bármennyire is próbál uralkodni magán, érzem, nagyon szeretne beszélgetni velem, megtudni mindent az elmúlt éveimről, s hallani hangján, látni az arcán, a mozdulatain, hogy valami megváltozott benne. Nem, nem a jellemére gondolok, az még ugyan olyan, sőt, azt hiszem, Voldemortal töltött évei igencsak rányomták bélyegét, alapvetően komolynak, mindig rideg álarc mögé rejtőzőnek tűnik. Régen is ilyen volt, de nem ennyire. De tulajdonképpen én a hozzám fűződő érzéseiről beszélek. Megvallom, talán én sem mindig csupán barátként tekintettem rá, de még sosem gondolkoztam el komolyan azon, mi okozza a remegést, amikor a közelében vagyok. De most rajta is azokat a jeleket véltem felfedezni, amiket magamon is tapasztaltam már. Nem merek gondolataiba mélyedni, bár tudom, hiába tudja tökéletesen lezárni elméjét, én mélyebbre tudok hatolni, ha akarok, sőt, akár csak a felszínt is „letapogathatom”, s ezek ellen már nem tud védekezni. De most azt hiszem, félek meglátni, mit is gondol, hátha ő már tudja…
Nem hinném, hogy szerelmes vagyok belé, nem tudom, a remegés és a gyomorgörcsök ezt jelentik-e, de remélem, nem. Pedig ha jól belegondolok, senki másnál nem érzek így… most is, ahogy néz, azokkal a mélyfekete, lángoló szemeivel! És az illata!
De… miket gondolok? Vigyázz, Helen, ő is képes meglátni gondolataidat! Bár azt megérzem, s eddig még nem történt semmi.
Merlin szakállára! Miért toppan elém? Mit akarhat? Ó, jaj… miért néz így rám? Nem bírom ezt a nézését. Egyszerűen elmélyedek, mi több, elsüllyedek benne, mint egy futóhomokban, s nincs belőle kiút. A 9 és háromnegyedik vágánynál nézett így rám, amikor elbúcsúztunk egymástól még az ő utolsó évének végén. Akkor nem tudtam megállni, hogy ne öleljem jó szorosan magamhoz. Úgy öleltük egymást, mintha szerelmese lettünk volna, és épp el akartak volna választani minket örökre. Ahogy arcát a nyakamba fúrta, s a kiszuszogott levegő a bőrömet simogatta! Majdnem elvesztettem a fejem…
Most is úgy néz rám, mint akkor, s olyan közel áll hozzám, hogy illata még jobban be tudja hálózni minden érzékemet, talán most már tényleg nincs menekvés.

Nem tudom, mit akar, lehet, hogy hátsó szándékkal közeledik felém, hisz elhagyott, ki tudja, miért, és, ha azért, mert csak saját magára gondolt és az nem érdekelte, velem mi lesz, akkor most is csak magára gondol, újra kell neki egy „játszótárs”, valaki, aki… Helen! Hogy gondolhatsz ilyesmiket! Elment a maradék eszed is?
Akárhogy is, nem maradhatok a közelében. Érzem, baj van. A levegőt egyre gyorsabban veszem, a testem felforrósodik. Ha most nem teszek valamit, elragad a vágy, igen, mert már tudom, vágyom rá, vágyom ara, hogy szerethessem, de ne csak ma éjszaka, hanem holnap is és azután is és mindörökké. Most érzem csak igazán, mennyire jó, hogy itt van, s hogy többé nem akarom elveszíteni. Most jöttem csak rá, hogy egy nagy ürességet töltött ki bennem az a megnyugvás, ami akkor költözött belém, amikor megláttam őt. De amíg nem derítem ki, miért hagyott cserben aznap este és miért nem keresett meg utána sem, addig nem engedhetek érzékeimnek. Egyre csak hátrálok tőle, ő pedig közeledik.
- Ne, Perselus, hagyj. Hagyj elmenni, kérlek. – kis szünetet tartok, majd, hogy lelohasszam vágyát, s végre elérjem, hogy megértsen és legalább ma békén hagyjon, folytatom – Ne gyötörj tovább.
Ahogy kimondtam ezt, Perselus arcán ugyanaz a gyötrelem jelent meg, ami az én szívemet karmolta hosszú, hegyes körmeivel. Tudom, most már ő is úgy szenved, ahogy én szenvedek attól, hogy nem lehet minden olyan, mint régen, de meg kell tudnom, mi történt, s addig nem merem, nem akarom, azt érezni, amit már rég fel kellett volna fedeznem magamban, és benne… bennünk.
Fájdalmasan bólint, s úgy érzem, az én szívem is darabokra törik, ha most hagyom elmenni.
Már indulna tovább csöndben, csupán azért, hogy az utat mutassa, amikor követése közben az jut eszembe, hogy tulajdon képen, úgy éreztem meg először, hogy kedvel, hogy még jobban hozzábújtam, amikor átölelt, sőt, a könnyei is azt árulták el, így talán most is segítene, ha…
- Várj! – szólítom meg kissé hangosan, miután gondolkodás közben lemaradtam tőle, ugyanis már az elutasítástól mérgesen, fújtatva rohant előre, hisz tudom, nem tűri, ha visszautasítják, ha már egyszer ő kezdeményez. Hirtelen megtorpan, és összeszűkült, értetlen szemekkel néz rám. Lassú léptekkel közelítek, szemeimmel szemeit fürkészem, s anélkül, hogy gondolatait befolyásolnám, megpróbálom tekintetemmel jelezni, hogy mit szeretnék.
És megérti! Érti, érzi, hogy miért közeledem felé!
Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy csökken köztünk a távolság, egyik pillanatról a másikra azt veszem észre, hogy karjaim már nyaka körül pihennek, majd szorosan hozzásimulok, s ahogy csak tudom, ölelem őt. Perselus is körém fonja karjait, azt sem tudja, hol fogjon, hol markolja köpenyemet, hol simogasson. Te jó ég! Perselus sír! Ahogy én is… Hisz érzem már! Mit érzem, tudom! Biztosan tudom! Igen!
Az én érdekemben hagyott el, csakis az enyémben! Ahogy átölelt, egyszerre már nem számított semmi, szabadjára engedte gondolatait, melyek elárulták számomra, hogy mennyire jó most neki és mennyire várta már ezt a napot, bár azt hitte, már sosem jön el! De pusztán ölelése is elárulja őt! Elmeséli nekem, milyen rég óta titkolja, hogy miért is kedvelt engem annyira! Hogy nem csupán kedvel! Hogy annyira hihetetlen számára, hogy újra a karjaiban tart! De..jaj, ne!
Hirtelen elhúzódom tőle, s egy lépést hátrálok.
Miért gondol arra, hogy kár, hogy nem tarthat a ma esténél tovább? Mi akadályozná? Mit nem árul el nekem? Gyerünk, Perselus, hisz szavak nélkül is értelek! Csak gondolnod kell rá! Mutasd meg nekem, mi az, ami most téged tart vissza és dönt keserűségbe? Mi az az újabb olyan tényező, ami nem hagyja, hogy boldogok legyünk? Mert igen, ezt akarjuk! Boldogok akarunk lenni, méghozzá együtt! Kérlek, Perselus, ne hagyd, hogy könnyeim eláztassák a világot! Ne gyötörj megint… többé ne!