6.fejezet

 Bűnbánat

Piton úgy állt a kandalló előtt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Nem lehet, hogy tényleg Richard volt az! Pedig ő volt! Általában nem szokott emlékezni áldozatai arcára, de az övére emlékezett. Olyan élénken, mintha most is ott lenne és újra átélné az eseményeket. Richard arcán nem látszott sem félelem, sem pedig harcra kész arckifejezés. Csak elszántság. Tudta, hogy meg fog halni és hogy ez ellen nem tehet semmit.

-Perselus, biztos minden rendben? – hallotta háta mögül Diane aggódó hangját. Nem tudta mit válaszoljon! Talán azt, hogy semmi sincs rendben, mert – ha úgy tetszik – megölte a férjét? Azt az embert, akit a nő a legjobban szeretett ezen a világon!

-Én… nekem most… azt hiszem, jobb ha most megyek! – szólt zaklatottan és olyan sebességgel vágódott ki az ajtón, mintha kiátkozták volna a szobából.

-Ez mi volt? – kérdezte Diane szinte csak önmagától. A mellette álló Lupin, aki szintén értetlenül nézte, ahogy a bájitaltan tanár előbb elsápad, majd zavartan távozik megrázta a fejét.

-Fogalmam sincs! Még sosem láttam ilyennek!

-Gondolod, hogy Richard miatt volt ez az egész?

-Nem! Nem hiszem! Perselust olyan, akár egy szikla, de nem annyira érzéketlen, mint amilyennek látszik! Itt valami más van a háttérben!

Piton úgy vágtatott végig a folyosón, hogy azt akár egy kisebb versenyló falka is megirigyelhette volna. Nem tudta mi elől menekül inkább:  Dianetól vagy az elől a húsz évvel ezelőtti emléktől. Hirtelen úgy érezte nem képes tovább menni egy lépést sem. Fáradtnak érezte magát! Mintha az elmúlt néhány perc az összes erejét kiszívta volna. Miért? Miért kellett hogy így legyen? Tehetetlenségében ököllel a falba vágott, de nem érezte a fájdalmat. Jobban mondva nem azt a fájdalmat érezte és nem ott, ahol a nehéz kőfalba vágta a kezét, hanem egy teljesen más helyen. A szívében! Lelkiismeret furdalás volt ez a javából! Sokszor érzett más ilyet, de ez most olyan mélyről jött, mint még soha!

-Perselus! – hallotta Lupin hangját a háta mögött. Mikor megfordult egy dühtől izzó szempárral találta szembe magát. – Elárulnád, hogy mi volt ez az egész?

-Nem sok kedvem van beszélgetni! – és már indult is volna, ha Remus nem tartja vissza a karjánál fogva. – Mi a fenét csinálsz?!

-Én is ezt kérdezem tőled! Mi ütött beléd? Úgy rohantál el, mint egy félőrült! Diane azt hiszi

-Diane! Diane! Diane! – csattant fel a fekete hajú férfi. – Nem érdekel, hogy mit hisz, érted?!

-Nem ismerek rád!

-Hidd el, én sem ismerek magamra! – suttogta maga elé Piton. Teljesen tanácstalan volt! Nem tudta mit tegyen! Futni szeretett volna, minél messzebb innen! Minél messzebb a Roxforttól, a gondoktól, az emlékektől, de legfőképpen attól a kékszemű lánytól, akinek nem tudott hazudni sosem és félő volt, most sem lesz rá képes, ha netán beszélnie kell vele! – Egyedül akarok lenni! Hagyj!

És már indult is kifelé a kastélyból, ki a szabadba! Oda, ahol a lehető legtávolabb lehet most Dianetól! Még az is nyomasztotta, ha egy épületben kellett lennie a lánnyal! Mire észbe kapott már a tónál üldögélt. Mióta itt tanít soha nem ült ki a tó partjára. Ha jól belegondol, még diákkorában sem igazán tett így! De most jól esett! Jobban, mint bármi. A csend nyugalommal töltötte el. A madárcsicsergéstől normális esetben a gyomra is felfordult volna, de ez most a legkevésbé sem volt normálisnak nevezhető!

-Megengeded, hogy leüljek? – hallotta a csilingelő hangot maga mellett. Felnézett és meglátta  Dianet, azt a személyt, akitől most minél távolabb akart lenni.

-Nem az enyém a park! – válaszolta halkan. A lány lassan leereszkedett mellé a zöld fűre.

-Ezek szerint igazam volt, amikor azt mondtam a múltkor a Rengetegben, hogy egy természetjáróhoz van szerencsém? – mosolygott rá barátságosan, de a férfi nem válaszolt.

Rendben, akkor próbálkozzunk mással!- gondolta magában Diane. – Ha beleőrülök is, de kiszedem belőle, mi baja!

-Talán az bánt, amit odabent mondtam? Richard miatt van?

Semmi válasz. A bájitaltan tanár közömbös arccal ül mellette. Mintha nem hallaná, amit mond.

-Akkor esetleg velem bajod? Mert másra nem tudok gondolni, csak erre! Ha a tegnapi csók miatt vagy dühös, akkor megnyugtatásul közlöm, te sem csókolsz valami jól! –lódította a lány. Ismét semmi reakció! Piton úgy meredt a távolba, mintha nem is figyelne rá.

Pedig figyelt! Minden egyes szavát hallotta, de úgy érezte, ha megszólal, mindent elmond a lánynak.

-Értem! Szóval mégis velem van bajod!- suttogta Diane. – Ha gondolod válaszra méltathatsz! De nem akarok ráderöltetni semmit! Isten ments! – várt egy darabig, hátha meghallja a jellegzetes bársonyos hangot, de hiába. – Ha velem van bajod, beszéljük meg! De lehetőleg ne úgy, mint a múlt éjjel…! Tudod néha az az érzésem, hogy nem is figyelsz rám! Mint régen, diákkorunkban! – fakadt ki a lány. – Én beszélek és te hallgatsz! De a problémákat így ne lehet megoldani! Hallod?!

-Nincs semmi problémám! Legalábbis nem olyan, ami rád tartozna! – hallotta meg végre a bársonyos hangot Diane.

-Szóval nem akarsz róla beszélni?

-Nem csak hogy nem akarok róla beszélni, de egyáltalán nem akarok beszélni, érted?

-Elég nagy probléma lehet! – morogta maga elé a szőke lány.

-Ha tudni akarod: az! – válaszolta mogorván a férfi.

-Igazad van, semmi közöm hozzá!

Óh, dehogy nem! – gondolta magában a férfi. – Csak neked van közöd hozzá! De nem mondhatom el, értsd meg, nem tehetem!

-Én teljesen megbízom benned! – folytatta a lány kedvesen. – Tudom, hogy egyszer majd úgyis el fogod mondani, ha itt lesz az ideje! – és felkászálódott, hogy visszainduljon a kastélyba.

-Diane! – szólt utána Perselus.

-Igen?

-Fogadj meg egy tanácsot: Ne bízz meg soha senkiben! Bárki legyen is az! Bármennyi ideje is ismered! Soha ne add ki magad teljesen senkinek!

-Azért benned megbízom, ha nem baj! – nevetett fel a lány és visszaindult a hatalmas, ódon falak közé.

-Rosszul teszed!  -suttogta maga elé Piton. Biztos volt benne, hogy a lány nem hallja! Nézte, ahogy Diane karcsú alakját elnyeli az óriási vaskapu és lassan ő is elindult Dumbeldore irodája felé.

 -Tessék! – hallatszott az igazgató hangja a hatalmas tölgyfa ajtó másik oldaláról. A bájitaltan tanár engedelmeskedett a felszólításnak és beljebb lépett. Az irodában azonban az igazgató nem volt egyedül, mint ahogy a férfi számított rá. McGalagony professzoron akadt meg a szeme, aki fürkésző tekintettel kémlelte a kicsiny szobát, akárcsak maga Dumledore. Még csak egy pillantásra sem méltatták őt.

-Megkérdezhetem, hogy mégis mi az ördögöt csinálnak? –hangzott fel a bársonyos hang.

-A Teszlek Süveget keressük! – válaszolta McGalagony. – Megmakacsolta magát! Úgy tűnik az idei évben sztrájkol!

-Össze-vissza ugrál az irodámban! – magyarázta az idős mágus. – Nézze meg, mekkora felfordulást csinált!

Piton szétnézett az egyébként ízlésesen berendezett szobában, ami most még véletlenül sem tükrözte az eredeti állapotot. A székek felborítva, a mahagóni asztalon szerteszét hevetek a pennák és a papírok. Az egykori igazgatók képe a falon félrecsúszva, némelyik a földön heverve.

-Lehet, hogy idén elmarad a beavatási ünnepség? – tette fel a kérdést McGalagony.

-Ugyan, Minreva! Nem is a Roxfort lenne, ha nem lenne beosztási ceremónia! – válaszolta mosolyogva az igazgató, miközben mindketten a szobát kémelték.

-Elnézést, hogy zavarok! Egy kérdés csupán: mi lenne, ha varázslatot használnának? – vetette fel a bájitaltan tanár. – Bár… megvallom őszintén, nem szívesen szólok bele a módszerébe igazgató úr!

-Mondd valamit a fiú, Minerva! A varázslat eddig eszembe sem jutott! – nevetett fel Dumledore. – Invito Süveg!

Abban a pillanatban a Teszlek Süveg már ott csücsült ismét Dumbeldore kezében.

-Vigyázzon rá Minerva! Zárja el jól! –adta át a ,,bűnös tárgyat” az igazgató McGalagonynak, aki magukra hagyta őket az irodában.

-Hát nem hihetetlen?! Teljesen elfelejtettem a varázslatot! – fordult Piton. – Bár be kell vallani, így mókásabb volt. És fárasztóbb is! Reparo!

Ezzel az egy szóval minden az eredeti állapotba állt vissza szobában.

-Foglaljon helyet Perselus! Miben segíthetek? De mindenek előtt, hogy  állnak a dolgok Miss Westbridge és Ön között? Mindketten egyben vannak még? – nevetett az igazgató.

-Pont Dianeról szeretnék beszélni Önnel!

-Hallgatom! És ígérem, hogy nagyon fogok figyelni!

-A Nagyúr hamarosan hivatni fog! Ezt biztosan Ön is tudja! Mit mondjak neki Dianeról?

-Úgy gondolja, hogy Voldemort tudja, hogy Miss Westbridge itt van?

-Nem gondolom, tudom! Sőt biztos vagyok benne! – válaszolta határozottan a bájitaltan tanár.

-Értem… mondja el az igazat!

-Az igazat? Mondjam el, hogy egy auror van a Roxfortban? – hitetlenkedett a férfi, miközben úgy nézett az igazgatóra, mint egy hibbant, szenilis öreg muglira.

-Természetesen nem azt, hogy a kisasszony a minisztérium alkalmazásában áll, hanem, hogy új Sötét Varázslatok kivédése tanárunk van! A közvélemény számára ez az, ami látszik! Ön szerint honnan tud Dianeról?

-Valószinű, hogy Malfoytól. Bejáratos a minisztériumba és mindig mindent tud! Kétlem, hogy erről ne lennének információi!

-Mikor fogja hivatni Voldemort? – kérdezte szánakozva az idős mágus a fekete hajú férfit.

-Nem hiszem, hogy ma megtenné! Tudja, hogy ma érkeznek a diákok! És azt is tudja, ha most hivatna az feltűnő lenne! Túlságosan is! Tehát valószínű, hogy holnap vár rám a nagy küldetés! – mosolyodott el Perselus, miközben felállt a székből.

-Vigyáznunk kell Dianera! Ő most a legfontosabb és legnagyobb fegyverünk. Fontos küldetésük lesz, de erről majd később! Most menjen és élvezze ki a szabadsága utolsó pillanatait! – kezetfogott a bájitaltan tanárral, aki még mielőtt a diákok megérkeztek volna, lement alagsori tantermébe, hogy megnézze minden rendben van-e és minden készen áll-e az új tanévre.

A nap hamar elrepült és máris elérkezett a beosztási ceremónia. A Nagyteremben minden készen állt. A hosszú asztaloknál a diákok elfoglalták helyüket. A tanári asztalnál ülő professzorok szintén készen álltak egy újabb tanév kezdésére.

Diane Perselus mellett kapott helyet, ami nem igazán volt a bájitaltan tanár ínyére. Egész nap azon dolgozott, hogy minél távolabb tudja magától a lányt, most meg Dumledore mellé ülteti.

-Már alig várom, hogy befejeződjön a ceremónia! – sóhajtotta egy vöröshajú fiú a Griffendél asztalánál.  – Emberkínzás, amit csinálnak velünk! Az utazás alatt kiéheztetnek és most, hogy végre megérkeztünk még végig kell ülnünk az egész beosztósdit!

-Jaj, Ron! Ne nyávogj már! – szólt rá a mellette ülő barnahajú lány. – Egész úton azt hallgattunk, hogy minden évben milyen izgalmas a Teszlek Süveg külön száma és mióta itt vagyunk, azóta azt szajkózod, hogy mennyire rettenetesen, irtózatosan éhes vagy!

-De ha egyszer így igaz Hermione!

-Mindig a hasadra gondolsz! Nézd meg Harryt! Biztos vagyok benne, hogy ő is éhes, mégsem ad ki azonosíthatatlan hangokat!

-Csak a gyomrom korgott!

-Szerintetek ki az a nő Piton mellett? – szakította félbe barátait a szemüveges fiú a tanári asztal felé mutatva fejével.

-Nem tudom! – válaszolta Hermione, miközben követte Harry pillantását. – Gondolom az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár lesz!

-Ezek szerint Piton megint koppant! Nem az övé az állás! Idén sem! – vigyorgott Ron. 

-Nos, kedves Barátaim!-  hallatszott Dumledore hangja a tanári asztal felől. – Ismét elkezdődik egy új tanév, egy újabb beosztási ceremóniával! McGalagony professzor nem sokára bevezeti az elsősöket! Kérek mindenkit, hogy kövesse figyelemmel a mai ünnepséget! Utána pedig jöhet a lakoma! – az utolsó mondatnál Ron megmert volna esküdni, hogy az idős mágus felé nézett, de inkább nem mondott semmit, mert még barátai azt hinnék az éhségétől hallucinál.

Valóban nem telt bele sok időbe és kinyílt a hatalmas ajtó, melyen keresztül az elsős diákok bevonultak a Nagyterembe. Szájtátva nézték a hatalmas elvarázsolt mennyezetet, mely mindig az éppen aktuális képét mutatta a kinti égboltnak. A gólyáknak ez teljesen új jelenség volt!

-Nos!- szólalt McGalagony egyik kezében a diákok nevét tartalmazó listával, másik kezében pedig a Teszlek Süveggel. – Akinek a nevét mondom, kijön ide, leül arra a székre és a fejére teszem a Süveget, ami majd beosztja őt a Griffendélbe, a Hugrabugba, a Hollóhátba vagy éppenséggel  a Mardekárba. Aaron, Michael!

A kis elsős olyan ijedten botorkált ki a többiek elé, mintha  a saját kivégzésére menne. Alighogy a fejére került a Süveg, az elkiáltotta magát: Mardekár! És a mardekárosok asztalánál hatalmas taps fogadta az új tagot.

-Ambers, Sharon!

-Emlékszel még, mikor minket osztottak be a házakba? – suttogta Diane Pitonnak. – Nem is tudom mitől féltem jobban, magától a ceremóniától vagy attól, hogy melyik házba kerülök!

-Emlékszem. Ott tördelted a kezdet mellettem és azt kérted suttogva ,,Jaj, csak a Griffendél legyen!A Griffendél legyen” – utánozta a férfi Diane hangját.

-Jól van, na! Azóta rájöttem, teljesen mindegy lett volna, hogy melyik házba kerülök, ugyanazt tanultam volna meg! Bár a Mardekár jobb lett volna!

-Igen? És ugyan miért?

-Többet segíthettél volna! – mosolygott rá a lány.

-Téged nem zavart különösebben, hogy más házban  voltunk! Az éjszaka közepén is képes voltál kiverni az ágyamból, hogy magyarázzam el a bájitaltant! Csak tudnám hogy csináltad…

-Majd egyszer elmondom! Megígérem!

-Mindig sikerült azt az időpontot kiválasztanod, mikor éppen a legjobban aludtam!

-Most mondjam azt, hogy tudtam mikor volt ez? Már akkor is különleges képességek birtokában voltam!

-Az biztos! Te tudtál egyedül úgy beleordítani a fülembe, hogy azt más ne hallja, csak én! Tetted mindezt úgy, hogy az épület egy teljesen más részében tartózkodtál! – jegyezte meg gúnyosan a férfi.

-Wellenforce, Peter!

-Griffendél! – hallatszott a Süveg hangja.

-Westham, Alice!

-Hollóhát!

-És Wilbefor, Jennifer!

-Hugrabug!

Mikor az utolsó diák is a helyére ment ismét Dumledore emelkedett szólásra és minden szem rá figyelt.

-Először is gratulálunk mindenkinek az új ,,családjához” ! Remélem jól és hasznosan fogják eltölteni idejüket itt a Roxfortban! Tanári karunk az idén új taggal bővült! Hadd mutassam be Miss Diane Westbriget, aki a Sötét Varázslatok Kivédése tárgyat fogja oktatni az idén!

Diane felállt az asztaltól és meghajolt. Őt is hatalmas taps köszöntötte. Miközben visszaült a helyére rámosolygott Pitonra. A férfi azonban továbbra is rezzenéstelen arccal követte az eseményeket, de a szeme sarkából figyelte Diane minden mozdulatát.

-Úgy érzem, mindenkinek a szívéből szólok, amikor azt mondom: Jó étvágyat! – fejezte be Dumledore a mondandóját.

-Na végre! Már azt hittem soha nem jön el ez a perc! – szólt Ron, miközben egy hatalmas csirkecombot vett el az egyik tálról és olyan mohón kezdte falni, mintha az élete múlott volna rajta. – Tle nyem eszl Hermijon? – kérdezte teli szájjal.

-De, mindjárt! – azzal elvett egy kisebb szelet húst és krumplit is tett mellé a tányérra.

-Bi va’?

-Nektek nem furcsa az a nő?

-Westbridgere gondolsz? – vette fel barátja gondolatmenetét Harry.

-Pontosan! Nagyon furcsán viselkedik!

-Ugyan, képzelődsz! – intette le Ron a lányt, miközben a desszertes tál felé nyúlt. – Teljesen normális! Hacsak nem azt furcsállod, hogy egész jól néz ki az eddigi tanárokhoz képest!

-Hogy tudod egyszerre csorgatni a nyálad és enni? – gúnyolódott Hermione. – Valami nem stimmel vele! És én ki fogom deríteni mi az!

-Vacsora után szeretnék beszélni Önökkel! – fordult Pitonhoz és Dianehez Dumledore. – Meg kéne várnunk, amíg Voldemort hivatja Perselust, de nagyon fogy az időnk!

-Nem kell sokáig várnia, igazgató úr! – kapott hirtelen a karjához a bájitaltan tanár. – Azonnal indulok!

-Rendben professzor! De nagyon vigyázzon! Csak annyit mondjon, amennyit megbeszéltünk!

-Úgy lesz!

-És ne bocsátkozzon semmi féle alkuba! Kész van annak a bájitalnak a mása, amit Voldemort rendelt magától?

-Természetesen! Attól kezdve, hogy átadtam neki, van kb. két hetünk addig, míg rá nem jön az igazságra! – a bájitaltan tanár a mondat végén felállt az asztaltól és a  kijárat fel indult.

-Vigyázzon magára! –szólt utána Dumbeldore.

Diane némán nézte a jelenetet és azt, ahogy a férfi talárjának utolsó centimétere is eltűnik az ajtó mögött. Ettől a perctől kezdve hihetetlen ürességet érzett a szívében…