2. fejezet

Találkozások(k)

Piton Dumledore irodája felé vette az irányt. Elképzelése sem volt róla, hogy miért akarja kikérni a véleményét az új professzorral kapcsolatban- ha egyáltalán ezért hivatja. Bár eddig is megtette minden évben, soha nem hallgatott rá. Valószinűleg önzésnek vagy szakmai féltékenységnek titulálta, ha az új tanerőjelöltet kritizálta. Pedig általában igaza volt. Igen, általában. Lupinnal kapcsolatban tévedett és ezt be is ismerte. De az arány még így is elég ,,rémisztő”.

-Jöjjön be, Perselus!- hallotta az igazgató hangját, miután bekopogott a dolgozószoba ajtaján. – Nos, minek köszönhetem a látogatását?

A bájitaltan tanárban még az ütő is megállt, megtorpant, a kilincset még mindig a kezében tartva.

-Tegnap este mondta, hogy jöjjek be, mert beszélni akar velem, mielőtt az új tanár megérkezik! – húzta fel a szemöldökét gyanakodva a férfi.

 -Áh! Igen emlékszem – válaszolta némi gondolkodás után az idős mágus. – Nézze el nekem, de öregszem! Napról napra szenilisebb vagyok!- mosolygott Dumledore, majd hellyel kínálta kollegáját. –Gondolom tudja, hogy miért kérettem ide!

-Van némi sejtésem róla!- szólt Piton, miközben leült az igazgatóval szemben. –  Az új tanárról van szó?

-Pontosan. Mint minden évben ilyenkor- sóhajott fel az öreg mágus. – Sajnálom Perselus!

-Ugyan! Már hozzászoktam – válaszolt a férfi vállránditva.  –Szóval, ki az új…üdvöske? Ismerem?

-Attól tartok igen.

-Ez nem volt túl biztató. Talán valamelyik egykori griffendéles? – kérdezte a tanár.

-Igen.

Piton Dumbeldore-ra nézett és várta, hogy egy kicsit jobban kifejtse az imént mondottakat, de hiába várt. A kék szempár ugyanolyan várakozva tekintett rá, ahogyan ő az igazgatóra.

-Ebből tudnom kéne?- kérdezte egy bizonytalan mosoly kíséretében.

-Ez a személy egy nagyon tehetséges boszorkány!

-Szóval nő! Remek! – húzta el a száját Piton.

-Hát igen. Nő…

-És ismerem!

-Úgy van!

-Nézze Igazgató úr! Tudja, hogy szeretem a rejtvényeket, de nekem erre nincs időm! – pattant fel türelmetlenül a férfi néhány másodperc után. – Vagy megmondja most rögtön, hogy ki a fenéről van szó, vagy egyedül folytathatja a barchópázást!

 -Jól van! Jól – nevetett fel az igazgató. – Megmondom, csak üljön vissza!

Miután Piton ismét vele szemben ült folytatta.

-Ismeri, méghozzá elég jól! Szeretném, ha nyugodtan végighallgatná, amit mondani fogok – nézett komolyan a fekete szempárba Dumledore. Mikor Perselus bólintással válaszolt folytatta. – A hölgy Diane Westbrige!

Ami ezután következett az még az igazgatót is meglepte. Piton úgy pattant fel a székről, mintha tűpárna lenne a feneke alatt. Idegesen kezdett járkálni fel-alá a szobában és nem sok választotta el attól, hogy kiabáljon.

-Diane Westbrige? Az az őrült nőszemély? Tisztelettel kérdem Igazgató úr, teljesen megőrült? Az a lány még egy alapvető varázslatot sem képes elvégezni. Én segítettem neki átmenni a záróvizsgán!

-Tudom Perselus! Tökéletesen tisztában vagyok vele! Elmondta nekem, de azóta tovább képezte magát és… egész ügyes!

-Egész ügyes?- hördült fel a férfi. – Én ezt még sosem mondtam, de azt hiszem most elérkezett az ideje: alaposan mellényúlt a választásával! Itt nem elég, ha valaki ,,egész ügyes”! Gyerekekkel dolgozik az Ég áldja meg!

-Tudom, hogy most zaklatott, Perselus! -elégelte meg az igazgató kollegája viselkedését és szigorúan nézett a szemébe. Piton pedig megint úgy érzete magát, mint egy vásott diák, aki rossz fát tesz a tűzre. – Próbáljon meg megnyugodni, nagyon szépen kérem! Nekem sem könnyű, higgye el, de Miss Westbridgere nagyon nagy szükségünk van! A lány ugyanis auror!

-Kicsoda? Diane?- kérdezte gúnyosan a férfi. Nem tehetett róla, de olyan ideges volt, hogy legszívesebben folytatta volna tovább az ordítást. Még akkor is, ha ez a legnagyobb fokú tiszteletlenség lenne! Szüksége van arra, hogy kiadja magából a mérgét. Mi a fenéről tud Dumbledore? Semmiről. De ha tudná is, úgysem értené meg!

-Szeretném, ha a segítségére lenne az alatt a rövid idő alatt , amíg nálunk tartózkodik! Mindenben!- szögezte le az igazgató, mikor azt látta, hogy Piton szája megmozdul, hogy ellenkezzen.

-Rendben. Ahogy akarja!- adta meg magát a férfi. -  De remélem nem várja el tőlem, hogy bájologjak neki, ugye?!

-Nem! A világért sem! Az nem is az Ön stílusa!   Csak segítsen , ha elakad valamiben és esetleg nem tud tovább menni!

-Még valami! – szólal csendesen Piton, mielőtt az ajtó felé vette volna útját. Arcán már nyoma sem volt indulatnak. – Honnan jutott eszébe, hogy idehozassa ezt a lányt és miért olyan  fontos ő nekünk?

-Természetesen Rémszem Mordon adta az ötletet. Azt mondta, hogy Miss Westbridge nagyon tehetséges fiatal auror. Többet nem mondhatok. Még magának sem, fiatal barátom! Most pedig azt hiszem jobb, ha megy! Majd szólok, ha megérkezett a kisasszony.

Piton kisétált az ajtón, csendesen becsukta maga mögött és megpróbált minél nagyobb nyugalmat erőltetni magára. Pedig egyáltalán nem volt nyugodt. Túl sok kérdés kavargott a fejében,amikre nem kapott választ Dumbeldoretól. Vajon miért nem? Talán nem bízik benne eléggé? Fél, hogy elárulná? Még mindig fél?! Hát nem bizonyította már elégszer a hűségét? Tavaly még Blacket is figyelmeztette, hogy nem menjen a Minisztériumba, mert veszélyes! Arról nem ő tehet, hogy az az idióta nem hallgatott rá! Próbált keresgélni az emlékezetében, hogy mi lehetett az, amivel esetleg kivívta Dumbeldore bizalmatlanságát, de nem talált semmi ésszerű magyarázatot az igazgató titkolózására.

A másik dolog, ami foglakoztatta az Diane volt! Miért pont őt bízta meg Dumledore? Mit tud, ami miatt még a lebukást is vállalná az igazgató azzal, hogy egy hozzá nem értőt alkalmaz. Vagy talán annyira nem is ügyetlen a lány? Igaz, hiszen, ha nem értene a sötét varázslatokhoz nem lehetne auror! És az ördögbe is! Miért kellett neki visszajönnie! Annyira élénken élt még emlékezetében az az este, amikor úgy érezte elárulták, pedig ő életében először kitárulkozott. Ráadásul az egész iskola szeme láttára történt az a megalázó eset! Emlékezett még mindenre. Minden apróságra abból az éjszakából és arra is, hogy azon az éjszakán követte el élete legnagyobb hibáját! Azt amitől máig nem tud szabadulni a lelkiismerete. Halálfaló lett! Beállt közéjük pedig az első pillanattól kezdve megvetette azokat, akik közéjük tartoztak. Nem felejtette el, hogy amikor Dumbledore segítségét kérte, ő azonnal segédkezet nyújtott  és kirántotta abból a pokolból! Örökre hálás volt neki ezért!

Mikor beért a szobájába, fáradtan dőlt le az ágyra, hogy legalább pár órát tudjon pihenni, amíg Diane megérkezik, ha már az éjszaka nem sokat tudott aludni. De most sem jött álom a szemére.  Csak feküdt az ágyon és a plafont nézte.

-Mi a  fene ez a zaj?!-kiálott fel hirtelen, aztán rájött, hogy csak az ajtón kopogtattak. Remek! Ezek szerint mégis csak sikerült elaludnia . – Bújj be!

-Uram! – jött be egy házimanó hajlongva. – Igazgató úr hivatja a professzor urat és azt üzeni, a kisasszony megérkezett!

-Rendben, köszönöm. Azonnal megyek! – válaszolta fáradtan, szemét dörzsölve.

A házimanó  becsukta maga mögött az ajtót Piton pedig feltápászkodott és némileg rendbe szedte magát, majd elindult Dumbledore irodájába. Lélekben pedig felkészült egy  lelkicsatára.

-Perselus, jöjjön csak! Jöjjön!- invitálta az igazgató. – Foglaljon helyet!

-Nem, köszönöm! Inkább állok – válaszolta a férfi és körülnézett az irodában. – Szóval, hol van Ő?

-Minerva épp most mutatja meg neki a szobáját! Azonnal visszaérnek! Ígérje meg nekem, hogy nem lesz túl ellenséges a lánnyal!

-Én? Ugyan! Mintha nem is róla lenne szó! Megfelel? – kérdezte az igazgatót, aki a gesztus láttán elmosolyodott. Nagyon kedvelte kollegáját és sok mindent el is viselt tőle, amíg az nem ment a közös munka rovására.

-Már itt is vannak! –rikkantott fel vidáman Dumledore. Piton az ajtó felé nézett, de akit ott látott, egy cseppet sem hasonlított az emlékeiben élő  Diane Westbridgehez. Ez a nő már nem tükrözte azt a kislányt, akit ő annak idején megismert. A hosszú haj már a múlté, helyette rövid, fül alá érő szőke tincsek keretezték a csinos arcot. Csak a kék szem maradt olyan, amilyenre a férfi emlékezett. Mégis olyan volt, mintha az a húsz év el sem telt volna.

-Diane! Emlékszik még Perselusra, igaz? – kérdezte az igazgató, miközben a férfi felé pillantott.

-Én emlékszem. De vajon ő emlékszik-e rám?- kérdezett vissza Diane, miközben cinkosan Dumbledorera kacsintott.

-Túlságosan élénken is! – válaszolt a bájitaltan tanár ridegen. Diane úgy érezte megfagy a vér az ereiben. A férfi semmit sem változott. Meglátszik ugyan rajta is a húsz év, de akár ezer ember közül is felismerné. Főleg a hangját. Azt hangot, ami éveken át kísértette. Ezt a jellegzetes bársonyos hangot.

-A professzor fog önnek segíteni a ,,beilleszkedésben”  -vette át a szót az igazgató mosolyogva. – Mindenben a segítségére lesz.

-Arra mérget vehet – szólt a férfi.

-Rendben! Akkor talán mára ennyit! – zárta le Dumledore a beszélgetést. – Ha segítségre van szüksége, forduljon bátran bárkihez. Menjenek csak! – és kitessékelt mindenkit az irodájából, McGalagony kivételével..

-Nos, mit szól hozzá Minerva?- kérdezte bizakodva a tanárnőt.

-Szerintem melléfogott! – válaszolt a nő. – A lehető legrosszabb embert választotta arra, hogy segítsen Miss Westbridgenek.

-Ugyan miért? Úgy tudtam, nagyon jóban voltak!

-Ez így is volt. Egészen a végzősök báljáig…

-Igen, igen. Emlékszem! Teljesen kiment a fejemből. Egészen pontosan nem tudom mi történt, mert soha nem Perselus soha nem beszélt róla, de azt hittem már túl tették magukat rajta!

-Amennyit tudunk, éppen elég ahhoz, hogy biztosra vegyük: ami akkor este történt, annak valamilyen szinten köze volt, ahhoz, hogy a professzor élete úgy alakult, ahogy.

-Igaza van, Minerva! Alaposan melléfogtam! De azért reménykedjünk, hogy nem esnek rögtön egymás torkának! – sóhajtotta az idős mágus.

-Perselus! Várj!-kiáltott a férfi után Diane.

-Mi a fenét akarsz?-fordult meg hirtelen a tanár. – Talán nem találod a szobádat? – kérdezte gúnyosan.

-Azt hittem azért vagy itt, hogy segíts!

-Érdekes! Én is ezt hittem rólad! Hát, akkor valamelyikünk tévedett. Ne agyalj rajta! Segítek: nem én voltam! – azzal sarkon fordult és tovább indult, tette mindezt olyan hatalmas léptekkel, hogy a lány csak futva tudta tartani vele a lépést.

-Tulajdonképpen  mi bajod velem? Azt hittem, örülni fogsz, hogy talákozunk!

-Hát megint tévedtél! Egyáltalán nem örülök, hogy itt vagy! Sőt, a legszívesebben most rögtön kilógatnálak a csillagvizsgálóból, hogy lásd, milyen boldog vagyok!

-Nem ismerek rád! Mi van veled? – kérdezte értetlenkedve Diane. – Úgy viselkedsz, mint egy gyerek!

A bájitaltan tanár hirtelen megállt és feléfordult.

-Egy gyerek, ugye? Úgy viselkedem, mint egy gyerek?! – végignézett a lányon, majd sarkonfordult és, ugyanolyan sebes léptekkel folytatta útját, mint néhány perccel előbb. –Apropó gyerek! Hogy van David?

-Kicsoda?-  kérdezte Diane értetlenül. Majd egyszerre mindent megértett.  –Te jóságos Ég! Még mindig David miatt vagy így kiakadva? Ezt nem hiszem el! –nevetett fel a lány keservesen. – Azt hittem már rég túljutottál rajta.

Piton ismét megtorpant olyan hirtelen, hogy Diane majdnem nekiütközött.

-Diane! Nem tudom rémlik-e neked az utolsó este azelőtti képe, mielőtt, David Harris ledugta a nyelvét a torkodon! Na, rémlik?

- Megpróbáltam elmagyarázni, de nem hagytad!- kiabált vele a lány.

-És mégis mit akartál elmagyarázni? Azt hogy kihasználtad a ragyogó alkalmat és Harris nyakába ugrottál, amint elmentem az asztaltól?

-Tudom, hogy így látszott, de…

-Utólag már hiába próbálod megmagyarázni – sziszegte a férfi. – Megértettem és rendben! – azzal elindult újra, de a lány már nem követte. Diane úgy érezte, ólomból vannak a lábai.

-Daviddel nem sokkal később szakitottunk! – kiállotta Piton után.

-Remek! Örülök! – jött a gúnyos válasz és a fekete taláros alak befordult a sarkon. Diane pedig ott állt és jó darabig megmozdulni sem tudott a döbbenettől.

A francba! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam! – fordult meg Piton fejében, miközben lecsörtetett az alagsori laborba, hogy legalább valamilyen szinten megnyugtassa magát. Egyáltalán nem volt olyan durva vele, mint amilyen eredetileg akart lenni. De miért nem sikerült? Talán nem is akarta igazán megbántani, talán csak első dühéből mondta azokat, amiket mondott! Frászt! – rivallt magára. Ha ő egyszer valakit meg akar bántani azt meg is bántja és kész! Így született! Csak idő kérdése és a lány zokogni fog. Megbánja még azt is hogy betette a lábát a Roxfortba!