Íme, az első nap! Hurrá, már alig vártam! Gyorsan felöltözöm és elindulok, mielőtt bárki felébredne.
A folyósok csendesek, de nem kihaltak. A falakon a képek még alszanak, de legalább látszik, hogy élnek, így az ember nem érzi magát egyedül. Bár én szeretek egyedül lenni. Szeretem a társaságot, a baráti összejöveteleket, de ha rám jön, s egy ideje sokszor rám jön, akkor inkább a magányt választom. Régen, kis koromban, azt mondják, eleven voltam, sokat nyüzsögtem. Na igen, de ma már erre sajnos semmi okom nincs. És kedvem sem. Már nem szeretek annyira nevetni, mint régen. Újabban kezdek egyre nyitottabb lenni a dolgok felé, ezt Sarahnak, a testvéremnek köszönhetem. Ő, míg ide nem jöttem mindig mellettem volt, vigyázott rám és próbált kizökkenteni a szürke hétköznapokból, hogy ne gondoljak mindig…arra a szörnyű napra.
De mindegy, ma reggel nem gondolhatok erre. Eddig nem múlt el reggel, hogy ne gondoltam volna….arra. De ma nem lehet, ma élveznem kell ezt a csodaszép tájat, a napfelkeltét, az illatokat, melyek a virágokból áradnak mindenfelé. Ahogy kiérek a kertbe, látom, többfelé is vihet utam, végül elég nehezen, de választok. A Tiltott Rengeteg felé megyek, de még mielőtt elérhetném, lefordulok jobbra, s a kastély mögé sétálok. Egy kis tisztásra érek, melynek szélén egyetlen, terebélyes lombú fa áll. Elég meleg van már most, pedig még korán van, úgy hogy inkább leülök a fa alá a fűbe. Milyen kellemes! Enyhe szellő lengedez, s még a napot is látom, amely épp most bukkan elő a toronymagas fák mögül. Igazán szép! Napfelkeltét még nem is néztem, csak naplementét. Nem tudom eldönteni, melyik a szebb. Akkor az, most ez a szebb.
Kellett volna hoznom egy könyvet. Úgy még meghittebb lenne. Olyan jól esik egyedül lenni egy kicsit. Bár talán…úgy vettem észre, Perselus sem az a szószátyár típus, nem lenne rossz, ha itt lenne, tudom, meg sem szólalna, s nekem pont ez az, ami kell.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdi csodálkozva egy férfiúi hang. Amint felnézek, látom, hogy Perselus áll előttem, szemöldökeit a szokásos jellegzetes módon felhúzva, vonásai egy pillanatig nem csak meglepettségét árulták el, hanem méla undorát és „Már megint belebotlottam, hogy enné meg a fene!” kimondatlan véleményét. Ám a pillanat elteltével újra rideg álarca mögé rejtőzik és most már csak annyit látok, hogy egy kőszobor mereven néz rám, de, mivel csak szobor, nem foglalkozom vele és szinte átnézve rajta tudtára adom nemtörődömségemmel, hogy értettem a célzást, most el kéne mennem, de újfent nem megyek el. Majd csak hozzászokik egyszer, hogy nem hallgatok rá. Különben is, én voltam itt előbb.
- Mit szólnál hozzá, ha keresnél magadnak egy másik fát és oda telepednél le? – kérdezi bántó hangnemben, mintha szépen becsomagolva azt mondaná: „Tűnj már el innen!” De nem hagyom magam, elnézek mellette, majd fejemet a fa törzsének támasztva becsukom szemeimet és relaxálok.
- Mondd, te nem hallasz? – kérdi, majd nagyot sóhajt, és elindul. Meggondoltam magam. Mégis beszélek.
- Rajta van a neved?
Megáll, válla felett visszanéz, és értetlenkedve megkérdi:
- Tessék?
- A fán. Vagy itt a közelben. Ki van téve a neved? Van itt tábla, amin az áll, hogy ide csak és kizárólag Perselus Piton jöhet? Ez a te rejtekhelyed? – kérdezem maró gúnnyal, mert már kicsit kezd elegem lenni az állandó szekálásából. Amióta itt vagyok, egy jó szava sincs hozzám, sőt a tegnap este még mindig böki a csőrömet. Jancsi és Juliska. Azt hiszem, mélységesen lenéz, de én akkor sem hagyom magam, nem is tudja, milyen méltó ellenfélre lelt bennem. Én nem akarok az ellensége lenni, sőt, inkább a barátja. De ha neki nem kell a barátságom, és inkább a szekáló életmódot választja, ám legyen, én benne vagyok, bár jobb, ha tudja, hogy az adok-kapok elv híve vagyok.
Érdekes módon nem úgy néz ki, mint aki vissza akar vágni, inkább megrántja vállát és tovább megy. Talán utána kéne mennem.
- Mi van, Pipogyuszkám? Zaklatod a kislányokat? – jött ekkor egy bársonyos hang a másik irányból. James Potter és barátai közelednek. Csak őt ismerem meg, a barátainak csak nevét tudom, de arcra beazonosítani nem tudom. Perselus hirtelen megfordul és megrökönyödését egy másodperc alatt elrejtve kérdezi:
- És ti hogy a fenébe kerültök ide?
- Ó, nem volt nehéz, követtük a lánykát. – azt persze nem vallják be, hogy elveszítették valahol a fonalat, mert még csak most értek ide – ez nyilvánvaló. – És te, Pipogyuszkám? Te mit keresel itt, ráadásul miért szekírozod ezt a szegény lányt?
- Na álljon meg a menet! – kiáltok fel – Már miért lennék én szegény lányka? Perselus nem tett velem semmit, csak megkérdezte, eltévedtem-e, én meg mondtam, hogy nem, csak fáradt vagyok, ezért egy kicsit pihenek. – hőha, hogy-hogy a védelmére kelek? Mi lelt engem? Na jó, bevallom, szórakoztat a sok csodálkozástól beesett arc, úgyhogy folytatom. – Miért kell rögtön azt feltételezni, hogy zaklat? Nem zaklat, vegyétek tudomásul! Már csak azért sem, mert egy ház tagjai vagyunk. – teszem hozzá némileg halkabban.
- Jól van, jól van, kislány! Ne kapd fel úgy a vizet. – szól immár a fekete hajú, mellesleg igen jó képű fiú. Nem állhatom meg, neki is visszavágok.
- Ne kislányozz, ha megkérhetlek, ugyanis allergiás vagyok rá.
Még jobban meglepődtek, de mire felocsúdtak, Perselus eltűnt. Sajnáltam, bár nem akartam, hogy megköszönje, amiket mondtam, de jó lett volna látni, merre megy, hogy esetleg, ha itt akarnám hagyni a fiúkat, akik feltehetőleg engem kerestek - ha követtek – tudjam, merre ment. Egyelőre jobb társaságnak ígérkezik.
- Hát ez meg hova tűnt? – kérdi egy másik, szőkésbarna, rövid hajú, középtermetű fiú.
- Mindegy, engem nem izgat. – jelenti ki hanyagul James. Rám néz. Huúúha, ezek a szemek! Közelről másak, mint messziről voltak, egész kedvesen néz velük. – Szia! – köszön végül. – Ne haragudj, de a beosztás óta elfelejtettem a neved….Helen, igaz? – leül mellém és mintha mi sem történt volna, ismerkedni kezd. Ez csúcs. A többiek is leülnek és a vicc az, hogy azt hiszik, kíváncsi vagyok rájuk. Azt hittem, nem ilyenek a Tekergők, nem így intézik el a nézeteltéréseiket. És ugyebár azt sem szeretem, hogy ők négyen egy ellen támadnak, olyanra, akiről azt már tudom, nem érdemli meg.
- Igaz – sóhajtok nagyot. Remélem, hamar rájönnek, hogy nem kívánatos személyeknek számítanak a közelemben. – James Potter, igaz?
- Igaz. – nevet kedvesen – Ők pedig a barátaim: Sirius Black, Remus Lupin, Peter Pettigrew.
Az ifjak egyenként bólintottak hatalmas mosollyal az arcukon.
- Johnson. – vetem oda vezetéknevem is.
- Örvendünk! –szólal meg Peter.
- Aha, én is. Feltétlen. – próbálok unottan beszélni, hátha ráveszem őket a távozásra anélkül, hogy mondanom kéne.
- Mi a baj? Bántott? Nekünk elmondhatod! Mi majd megvédünk! – kezdte kellemes, de lealacsonyodó hangnemben Sirius.
- Mondjátok, nektek rögeszmétek, hogy Perselus csak bántani tudja az embereket? – kérdezem teljes nyugodtsággal a hangomban, bár belül tomboltam a dühtől. Hogy lehetséges, hogy ennyire félreismerik? Jó, jó, velem sem kedves, sőt, épp az imént voltam rá mérges, és még mindig neheztelek rá egy kicsit, de tudom, érzem, hogy tud ő kedves is lenni, de, ha ilyen goromba emberek veszik körül, nem fogja soha megmutatni másik énjét.
- Perselus? Húha, ti ilyen jó viszonyban vagytok? – kezd Sirius is gúnyolódni. Ezt nem díjazom. Bár nem látszik szerénynek, mint például Remus, de azért tőle első látás után valahogy mást várok. Persze a látszat csalhat. Észreveszi rosszalló pillantásomat, jegyzi, és folytatja -  Jól van, na. Ne haragudj ránk. Néha jót tesz egy kis kikapcsolódás. Nehogy azt hidd, hogy Piton olyan szent életű, hogy nem érdemli meg, ha ő kikapcsolódásunk tárgya. Sőt. Ha tudnád, mi ő!
- Nem hiszem. - válaszolom nyugodtan, belátom, hogy nekem is jobb, ha nem húzom fel magam és nyugodtan beszéljük ezt meg, s talán még másról is beszélgethetnénk. Például, hogy mire célzott az imént azzal, hogy nem tudom, mi ő. Bár egyelőre nincs túl sok kedvem hozzájuk. – Ha őt nem tartjátok sokra, magatokat se tartsátok, mert ha szekáljátok, ti sem vagytok különbek nála. – na ezt jól megmondtam.
- Tudod, már tegnap este kiszúrtam, hogy nem fogunk csalódni, ha téged megismerünk – nevet elismerően James. – Szerintem neked nem a Mardekárba kellett volna kerülnöd. De mindegy melyik házban vagy, ha gondolod, legyünk barátok. A barátnőm, Lily, Te és mi négyen. Mit szólsz?
A barátnője? Hát jó, James kifújva. Tessék? Jaj, nem. Ez meg se forduljon a fejedben, Helen! Egyébként is…Sirius sokkal helyesebb…Áááá! Ne, elég.
Körbenézek, menekülési útvonal nincs, a fiúk félkörbe ültek, mögöttem a fa van, a mögött a kastély fala. Szóval nincs más hátra, mint előre:
- Háát…rendben. Legyen. Szóval…van köztetek lány is? – kérdezem reménykedve, hátha vele jobban megértetem majd magam.
- Igen, van ám. Gyere, bemutatunk neki! – válaszol Remus lágy hangján. Felállunk, én még egyszer körbenézek, szemeim Perselust kutatják, de semmi eredmény, így hát a fiú csapattal tartok az iskolába.

- Lily, gyere egy kicsit! Hoztunk valakit! – szól James már messziről egy lánynak, aki amint meglátta a fiúkat, integetett és most már szalad felénk, mintha kergetnék. Higgadtan érkezik, arca boldogságot és hihetetlen nagy nyugalmat sugároz, némileg én is megnyugszom, hogy egy látszólag normális lánnyal lesz dolgom. Látom, nem néz dedósnak, mint a négy fiú, kedvesen, szelíden, mégis koromhoz illően köszönt.
- Szervusz, a nevem Lily Evans. – széles mosollyal folytatja – Mondd, ugye nem mentek az idegeidre?
- Na, miért? Neked az idegeidre szoktunk menni? – kérdi édesen James Lilytől, majd megcsókolja.
- Háát, ami azt illeti.. – kezdi játékosan válaszát a lány.
- Oké, oké. Értem. Ő Helen Johnson, a Mardekár ház tanulója. – a ház nevét méla undorral ejtette, de inkább nem szólok semmit.
- Na jó, srácok, örülök, hogy megismertelek titeket, de én most szeretnék visszamenni a saját területemre. – szólok rájuk sürgetően.
- Ne aggódj, nem gond, hogy a Griffendél klubhelységében vagy. – szól megnyugtatóan Sirius. – De, ha nem szeretnél itt lenni, menjünk ki sétálni valahova, aztán, ha van kedved, elkísérhetnénk életed első roxforti reggelijére. Mit szólsz hozzá?
- Van más választásom? – kérdezem nagy sóhajtással.
- Helen, drágám, nem muszáj velünk lenned. – magyarázza Lily. – Mi csak kedvesek szeretnénk lenni veled. James tegnap este mondta, hogy Perselus mellett foglaltál helyet, s ezért az óta nem túl szívesen közelednek feléd, sőt, látta, amint te is elhúzódtál társaidtól, tehát gondoltuk, segítünk kicsit beilleszkedni, barátokat szerezni.
Igaza van. És kedves tőle. Végül is, minek ellenkezem? Abból hátrányom nem származhat, ha szerzek barátokat. Nem muszáj minden szabadidőmet velük töltenem, ha akarom, majd elküldöm őket. Mostanság úgysem szeretnék túl sokat társaságban tartózkodni. Legfeljebb kerítek egy csendestársat.
- Rendben. És köszönöm. Szívesen veletek tartok reggelinél…és…utána is akár.
- Ez nagyszerű! – kiáltott fel Sirius. – Akkor indulhatunk? – felajánlja bal karját, én kis gondolkozás után belekarolok, ezen a többiek csak mosolyognak. Jól esik, hogy nem nevetnek ki, amiért annyival kisebb vagyok Siriusnál, mégis belekarolok. Bár elég mulatságos látvány lehet. Remus és Peter mellettem, James és Lily kézen fogva kísérőm mellett indulnak el velünk a Nagyterem felé. Remélem, Perselus is ott lesz.