I. Ismerkedem

Év eleje van és én olyan izgatott vagyok! A Roxfortban fogok tanulni! Ó, milyen rég is készülök erre a napra!
És most itt állok a Nagyteremben, amely gyönyörűen fel van díszítve, a plafon helyén az égbolt foglal helyet, a csillagok és a gyertyák adják ma este a terem fényét. Egyszerűen csodálatos látványt nyújt! A tanárok egytől egyig mosolyogva figyelnek bennünket, első éveseket, főleg a nagyszakállú, idős professzor, Albus Dumbledore. Sokat hallottam már róla, úgy hírlik, mindenki nagyon szereti őt.
Pár lépés választ már csak el attól, hogy megtudjam, melyik ház tagjaként fogom eltölteni itt az elkövetkezendő 7 évet! Most épp - sok minden más után -  a Teszlek Süvegről kapunk egy kis bemutatást, bár én már mindent tudok róla, alaposan utánanéztem ennek is és mindennek, ami a Roxforttal kapcsolatos. Már alig várom, hogy McGalagony, a Griffendél ház vezetője a fejemre illesze a süveget, s az megmondja, hova is kerülök. Igazából nekem mindegy, bár sokat gondolkoztam azon, milyen jó is lenne a Mardekárba kerülni. Erről a házról is nagyon sokat olvastam és felettébb izgalmasnak tűnik. Szeretném felfedezni minden titkát, felkutatni a sötétséget, mely ott uralkodik. A Griffendélben viszont a vidámság, a sok barátok által a lehető legjobban érezhetném itt magam, csupa kedves, segítőkész emberrel lennék körülvéve. A Hugrabug és a Hollóhát nem valami nagyhírű házak, és én nem szeretnék a háttérben maradni. Egészen közelről akarom figyelni a dolgok menetét. Ráadásul, úgy hallottam, a Griffendélbe járnak a Tekergők, akik beleviszik az embert mindenféle – főleg szabálytalan – csínyekbe és állandó harcban állnak a Mardekár házzal, különösen egy tagjával, akit, ha jól emlékszem, Perselus Pitonnak hívnak. Nem szeretem, ha négyen támadnak egy ellen, de az tetszik, hogy a négyes így összetart, ilyen szoros a barátságuk. Tehát e között a két ház között vacillálok, remélem, a Teszlek Süveg helyesen fog dönteni.

Merlinre, mindjárt én jövök! Már nincs sok….
- Johnson, Helen! – és igen! Ez már én vagyok! Hjujj, de izgulok!
Határozott, boldog léptekkel indultam a kis szék felé, s bár remegtem, biztos voltam benne, ez egyáltalán nem látszik. Mindig is nagyon jól el tudtam rejteni a valódi érzelmeimet.
Magabiztosan elhelyezkedtem a széken, McGalagony professzor a fejemre tette a Süveget, s az beszélni kezdett:
- Hmm, egy..
- Ki ne mondd! Kérlek, ne mondd ki hangosan, hogy mugli vagyok! Illetve nem vagyok, de még sosem varázsoltam, csak muglik között éltem! – tudtam, hogy a Süveg hallja gondolataimat, s amikor majdnem hangosan kimondta, hogy mi is vagyok valójában, megijedtem és rászóltam. Most már nem beszél, gondolkozik.
- És mégis micsoda ereje van ennek a gyereknek!
- Kösz, ezt már hallhatják – mosolyodtam el.
- Hmm… Hova is tegyelek, hova is tegyelek? – minél tovább gondolkozik, annál inkább úgy éreztem, órák óta ülök itt és ettől egyre idegesebb vagyok.
- Ne aggódj, ne aggódj, a jó döntéshez idő kell! – mondja olyan nyugodt hangon, mintha csak most ültem volna oda.
- Mardekár!
Ezt nem hiszem el! Végre döntött! Úgy örülök! Büszkén, emelt fővel indulok a Mardekár hosszú asztala felé, ahol a gyerekek mind nagy tapssal fogadnak. Csak egy valaki nem lelkesedik nagyon. Bizonyára ő lehet Perselus Piton. Mindkét oldalán jókora hely van, közvetlen mellette és vele szemben senki nem ül. Engem persze megint hajt a kíváncsiságom, és egészen közel mellé, a jobb oldalán leülök. Most, hogy oda ültem, a többiek nem igazán jönnek közel hozzám, csak egy kézfogás és vállveregetés idejéig. A Griffendélesek is tapsolnak, hozzájuk is érkezett azóta valaki. Ez érdekes. Ha jól látom az ott James Potter, a nagy kviddicses. Róla is sokat hallottam, olvastam. Kép alapján biztos ő az. Ide néz. De miért? Kedvesen mosolyog, de viszonzásul csak értetlen, nagy, kerek szemeket és felvont szemöldököket láthat. De azért egy kis biccentéssel és enyhe mosollyal jelzem, észrevettem és köszönöm kedves gesztusát. Tovább nem igen érdekel, majd szépen lassan talán vele is megismerkedem. Most inkább a mellettem ülő, engem az előbb furcsán méregető személy felé fordulok, kezemet nyújtom és bemutatkozom:
- Helen Johnson. Örvendek. – várok kicsit, rámpillant, jelzi, hogy tudomást vett létezésemről, de különösebben nem óhajt velem foglalkozni, így köszönésemet sem viszonozza. Talán meg kéne kérdeznem, hogy beszélni tud-e, mert bemutatkozni illik, de..óha, kinyílik a szája! Wow!
- Perselus Piton. Úgyszintén.
Húha, hát nem vitte túlzásba örömének kifejezését. Azt hiszem, máris kezd izgalmassá válni a dolog. Ez a fiú egyszer még nagyon is figyelni fog rám!
- Hanyadikos vagy? – kérdezem nemes egyszerűséggel. Rávillantom széles mosolyomat, majd, mikor látom, hogy ez nem hat rá, komoly arcot vágok és úgy teszek, mintha nem érdekelne a válasz. Arrébb húzódom kicsit, közelebb a többiekhez, akik először kicsit furán néznek rám, majd az egyik alattomos mosollyal megjegyzi, hogy nem kéne a denevérrel társalognom, mertmivel nem is lehet, és egyébként is, itt a jó társaság – magára és társaira mutat -, velünk sokkal jobban fogod érezni magad, mint vele. Majd nevetése befejeztével még annyit hozzátesz, hogy elég veszélyes a fickó, egyébként végzős, tehát nem kell már sokáig tartani a jelenlététől.
Na jó, azt hiszem, már most unom ezt a nagyszájú pancsert, úgyhogy inkább visszahúzódom Perselus mellé.
- Ez nem normális. Azt mondja denevér vagy. Meg..
- Vámpír. – mondja hihetetlen nyugalommal a hangjában.
Vámpír? Na ne!
- Negyedrészt. Szóval csak kicsit. – magyarázza, felém fordul és gúnyosan folytatja – Tehát, kisasszony, ha örökéletű szeretne lenni, csak szóljon bármikor, én rendelkezésére állok.
Visszafordult a tanári asztal felé, amely előtt már lassan végére járt a beosztás. Nem figyel már rám, de nem adom fel.
- Szóval utolsó évedet kezdek meg itt. Minek készülsz? Vannak már R.A.V.A.S.Z. elővizsgáid? – na, ezzel talán felkeltettem az érdeklődését, mert most egyik szemöldökét felhúzva (tök jól csinálja, de nekem sosem sikerül), egész érdeklődő arcát mutatja,  végig mér, szinte teljesen feltérképez. Egy középtermetű, karcsú, törékenynek látszó, hosszú, göndör, fekete hajú, nagy, zöld szemű, kerek arcú, apró kezű lányt lát. Lábaimat nem figyeli. Még szép, meg is járná rendesen, ha meg merné nézni. Egyébként is, mint nézne egy 17 éves fiú egy 11 éves lány lábain. Semmit. És ez a szerencséje.
Én is végigmérem őt. Egy fekete, vállig érő hajjal közrefogott, madár orral és szűk, fekete szemekkel díszített komoly, hideg vonású arcot látok, testét híven takarja fekete dísztalárja, bár gondolom, egyébként is sötét ruhákban jár. Mi több, csupa feketében. Na jó, ez a Mardekár, de akkor is. Hozzá jobban passzol. Na, Helen, nehogy már még megtetsszen!
Látszik rajta, hogy tudja tartani magát, büszke, ugyanakkor belül bizonyára meggyötört.
Ez látszik fáradt szemein. A szemek fénye mindent elárul. Sokáig nem kémlelhetem, olybá tűnik, mintha mondani akarna valamit, de aztán hirtelen felszólal Dumbledore, és Perselus hirtelen a hang irányába fordulva a továbbiakban tudomást sem vesz rólam. Nem esik jól, de mit tehetnék.
Az igazgató köszönt minket, majd elénk varázsolja a finomabbnál finomabb fogásokat, mindent, ami szem-szájnak ingere. Csak ámulok, nem tudok betelni a látvánnyal, azaz pont, hogy a látványtól érzem úgy, mintha máris túl sokat ettem volna. Egyik fogást a másik után kóstolom, s miközben épp valamilyen fura, de annál jobb ízű itallal öblítem le torkomat, titkon oldalra pillantok, a mellettem ülő komor férfiúra, aki tudomást sem véve a különböző falatokról, egyvalamit vesz maga elé és hamar el is tűnteti. Látom, talán mégsem végzett még. Odanyújtok neki egy tálat, amelyen desszertek vannak, gondolom, az következik neki, és nagy meglepetésemre elvesz a tálról egy süteményt, köszönet képen bólint, és folytatja az ünnepi vacsorát. A szám is tátva maradt. Na jó, én már többet nem eszem. A tálcát a közelében teszem le, hátha kér még róla valamit. Felállnék, de tudom, hogy még nem szabad, viszont nincs kedvem sokáig itt ülni. Azt hiszem, megkérdezem:
- Mondd csak, meddig tart a vacsora? – Nem figyel, eszik tovább, nekem meg eszembe jut megmagyarázni kérdésem, nem mintha érdekes lenne, csak szeretnék legalább egy figyelmet jelző szemöldökfelvonást kicsikarni belőle, ha már választ nem kapok – Erről nem találtam semmit a könyvekben és idáig senki nem mondta.
Na erre már figyelt, de nem értettem, miért pont erre. Válasz helyett csak egy gúnyos megjegyzést kaptam:
- Te mindenáron ki akarod húzni a gyufát?
- Ez most költői kérdés volt? – vágok vissza, de ő csak értetlenül néz rám.
- Micsoda?
- Látom, nem tudod, mi az a költő. Nos, ez amolyan mu..- a fenébe, még a végén elszólom magam- Mindegy, nem érdekes, hagyjuk. – inkább lezárom a témát.
De nagyon felkeltette az érdeklődését az elharapott szó. Talán sejti, vagy tudja, mit akartam mondani? Végülis mindegy, mondhatom azt, hogy sokat olvastam róluk odahaza. Nem kérdez. Látszólag nem foglalkozik velem, de érzem, hogy valamin nagyon töri a fejét és látom, hogy néha rám pillant. Mi ez a megérzés? Kiskorom óta olyan jól megérzem, vagy…meglátom, más mire gondol, vagy, hogy gondol-e egyáltalán valamire. Amit pedig végképp nem értek, hogy hogyan tudok másokkal a gondolataimon keresztül beszélgetni. Vagy ez csak anyuval sikerült? Igaz, mással nem próbáltam. De vele is csak úgy jött. Először ő is megijedt, aztán azt mondta, tudja, honnan van a képességem. Anya a testvérét emlegette, azt mondta, boszorkány volt. Én akkoriban a boszorkányokat nem valódi alakjukban képzeltem, hanem ahogy minden rendes mugli gyerek. Vasorrú bábának képzeltem. Anyu elmesélte, milyen is valójában egy boszorkány, milyen is volt Ella néni. Én nem ismertem, még kislány voltam, amikor meghalt. Halálfalók ölték meg. Fényképen nagyon szép volt, hosszú, fekete haja volt, mint nekem és szemem színe is az övével egyezik. Anyué valamivel sötétebb zöld, mint a miénk. Még a testfelépítésünk is ugyanolyan! Komolyan megfordult a fejemben, hogy az ő lánya vagyok. De anyutól nem mertem megkérdezni, nem szeretném megsérteni vagy elszomorítani, ha esetleg igazam van. Elhatároztam, hogy kinyomozom, ha nagyobb leszek.

Végre vége a vacsorának. Sajnos Perselusból több szót nem sikerült kihúznom, így inkább vártam türelmesen. De most már végre prefektusunk vezetésével elvonulhatunk szobáinkba. Én személy szerint nem vagyok álmos, szívesen körbejárnám a kastélyt, de a házirend ilyenkor már tiltja. Egész gyorsan megyünk, mi, a legkisebbek elöl, a legidősebbek hátul. A kanyarokban a sor végére tekintek, s látni is vélem őt kissé lemaradva a csapattól, talárja csak úgy lobog utána. Elbúcsúzom Johntól, akivel a vonaton ismerkedtem meg, átvágok a gúnyosan mosolygó, a rosszindulattól bűzlő idősebbek között, mígnem elérem célomat.
- Hello! – köszönök rá kedvesen, mégis nem túl nagy örömmel. Nehogy elbízza már magát!
- Szia.
Húha! Azt mondta, „szia”!! Ezt felírom valahova.
- Neked a sor elején a helyed, kislány.
- Na! Először kisasszony, most már kislány? – kérdezem hangot adva nemtetszésemnek.
Ő csak hümmög, kummog, de nem szólal meg. Hjaj, ezzel már most az őrületbe kerget! Bár lehet, hogy megszokom. Remélem.
- Ha idegesítem önt, kisasszony, miért jött ide hozzám és miért van még mindig itt?
- Tudja, sok gyereket ismerek, akik valamilyen különös képességgel bírnak, de egyik sem, sőt, én sem bírok azzal, amelyikkel egyszerre két kérdésre is tudok válaszolni. – vágom oda Perselusnak. Hihetetlenül kezdem élvezni beszélgetésünket.
- Hogy te milyen vicces vagy!
- Továbbá – folytatom kedvesnek nem igen mondható hangnemben – el kéne már döntened, hogy tegezel, vagy magázol.
Na ez már a csúcs. Látom, hogy arcizmai megrándulnak, de kifújja a gőzt. Nem üvölt, nem csapkod, nem verekszik, csak finoman elküld. Értek én a szóból, de akkor sem megyek. Egyszer még ő fogja keresni a társaságomat, ez biztos! Egyelőre még dolgozom rajta…
- Rendben. – áll meg hirtelen, kihúzza magát, fejét mégis lehajtja, hogy mélyen a szemembe nézhessen, és úgy folytatja – Mit akarsz tőlem? Miért nyaggatsz? Miért nem hagysz már végre békén?
Rögtön tudtam a választ. Na jó, kicsit gondolkodtam, de csak azon, hogy hogyan mondjam, hogy biztosan meggyőzzem. Végül döntöttem és reménykedtem:
- Mert a barátod szeretnék lenni.
Igazam lett, ledöbbent. Megkövülten állt előttem, először csodálkozva, majd rosszallóan néz rám és mintegy kinevetve sétál a fáklyák által megvilágított folyosón.
- Mi az, nem hiszel nekem? – rohanok utána – Hé! Várj meg! – kiabálok, hátha végre kegyeskedik megállni és bevárni. De nem. Na mindegy, végre beértem, szerintem mostmár inkább nem szólalok meg.

Ahogy beértünk a Mardekár klubhelységébe, elmondott nekünk mindent a prefektusunk, megmutatta, kinek merre kell mennie a szobájához. Már csak mi, első évesek voltunk ott, a nagyobbak már mind tudták, merre menjenek, így ők el is tűntek. Perselus is. Nem igazán figyeltem, csak azt jegyeztem meg, merre vannak a lányszobák, a nevem úgy is az ajtóra lesz kiírva, azt majd fenn megkeresem. Hátrébb húzódtam a csapattól és leültem a kandalló melletti fotelba. Lassan mindenki eltűnt a szobákhoz vezető csigalépcsőkről. Végre. Most már én is elindulhatok felfelé. Már csak azért is, hogy megnézzem, hol hajthatom nyugovóra a fejem. Nem. Mégsem. Nincs kedvem. Inkább ülök még egy kicsit idelenn. Végülis, van mit átgondolnom, megterveznem. Holnap például, korán szeretnék kelni, hogy mindent körbejárhassak, amíg még nincs nagy nyüzsgés. Reggel utálom a zajt. Na meg máskor sem szeretem túlzottan.
Egész kényelmes ez a fotel. Ha nem vigyázom, itt alszom el.
Mi ez? Ajaj, remélem, nem a ház szellemei „futkároznak” itt ilyenkor! Igazából elfelejtettem, melyik szellem tartozik hozzánk, de valahogy nem is tűnik olyan fontosnak. Várjunk csak! Ez nem szellem! Ez…
- Perselus! – kiáltok fel örömömben, mintegy nyugtázva, hogy nem szellemjárás van.
- Ssss! Észnél vagy? Halkabban, még meghallanak! – csitít félig suttogva.
- Jól van, na! Bocsi! – azt hiszem, ideje nekem is lejjebb tekernem a hangerőt – Figyu! Te melyik szobában alszol?
- Abban, amelyikben te nem, és ami a tiéddel pontosan ellenkező oldalon van. – jelentette ki ridegen és már ment is volna fel aludni, amikor utána szóltam:
- Érdekes, olyan szobaszám nincs!
- Itt nincsenek szobaszámok.
Oké, oké, most megfogott. De hirtelen nem jutott semmi jobb az eszembe.
- Rendben. – mondtam végül kissé elszontyolodva. Most tényleg nem esett jól az elutasítása. Nem tudom, miért nem lehet vele egy kicsit beszélgetni?! Vagy csak csöndben ülni a társaságában a kandalló mellett. – Győztél. Békén hagylak. Menj csak aludni. Én még maradok. Vigyázz, addig ne is gyere le, míg itt vagyok, nehogy megint az idegeidre menjek. Jó éjt! – megvallom őszintén, kicsit szeretném bántani a lelkivilágát, hátha megérzi, hogy itt valamit elszúrt, másképp kellett volna lekoptatnia. No de persze nem így lett. Nem is ő lett volna. Egy szó nélkül felment szobájába, de, hogy mikor ért oda, nem hallottam, olyan csendesen nyitotta-zárta az ajtót.
Végülis mindegy, nem igaz? Bolond vagy Helen! Ha nem akar beszélgetni, barátkozni, hát nem akar! Ez az utolsó éve, most már bizonyára nem számít neki.
Igaz, nekem sem kéne, hogy számítson, hiszen ha ő elmegy, már nem tudnánk találkozni, akkor pedig mindegy lenne, ismerjük-e egymást, vagy sem. De addig is, egyre izgalmasabbnak látszik megismerni ezt a fiút. Nagyon szeretném, ha legalább pár kedves szava lenne hozzám, mondjuk összesen egy héten 3. Az is elég, figyelembe véve, mennyit fogunk találkozni.
Van itt pár könyv, imádom őket, úgyhogy azt hiszem, kicsit olvasok. Lekapok egy jó öreg könyvet, melynek elolvashatatlan a címe, ugyanis már el van kopva, és a por sem jön le róla teljesen. Nehezen nyílik, a papírlapokat óvatosan fogom meg, nehogy kiessenek, elszakadjanak. Értetlenül nézelődöm benne, a képek nagyjából még épek, de fogalmam sincs, mit ábrázolnak. A betűk egyenesen kiolvashatatlanok. Kackiásak, mint a bajusz, bár iniciálék nincsenek benne, sőt, színes sem, csupa fekete. Jellemző.
- Ezt olvasd. – Perselus egy pillanat alatt előttem termett és egy kis, szépen bekötött könyvet nyújt most felém. Egészen meglepődtem, hisz hangjában most nem csengett az a szokásos gúny, lenézés, elutasítás, ami az elmúlt néhány órában, amióta ismer.
- Köszönöm. Mi ez? – próbálok úgy tenni, mint akit nem lepett meg a normális hangnem, sőt mint akit nem is igazán érdekel.
- Ha elolvasod a címét, megtudod. – nem jött össze, már megint gúnyolódik. Én mondom, ez a kedvenc elfoglaltsága.
Elolvastam: Jancsi és Juliska. Jancsi és Juliska??
- Ez ugye csak vicc? – kérdezem felháborodva az arcom láttán nevető fiútól – Honnan szerezted ezt? És egyáltalán kinek szántad, mert abban reménykedem, hogy nem nekem szerezted.
- Ugyan már, ne hőbörögj. – kezdi a nyugodt, ám épp ezért idegesítő beszédet. Most megmagyarázza. Ez nem igaz, mindjárt megmagyarázza! – A régi közösből van. – majd látván, megint milyen értelmesen nézek rá, újabb magyarázattal készül fáradt agytekervényeim részére. Ráadásul úgy néz rám, mint egy debilre. Észveszejtően hülyének néz. – A könyvtár, tudod, az a hatalmas hely, ami tele van könyvekkel. Többek között mugli könyvekkel is. – jesszusom! Tudja! Biztosan tudja, hisz nem hozott volna nekem mugli mesekönyvet, ha nem tudná! – Egyébként nem halsz bele, ha mugli tárgyat is érint kicsike aranyvérrel teli kezecskéd. Nemde? – szóval nem tudja. Huhh. Vagy csak tesztel? Lehet, hisz szemei csak úgy másznak egyre mélyebbre és mélyebbre az én szemeimben. Nem sokáig mustrál, hamar megunja, s minthogy kitűnően el tudom rejteni érzelmeimet, nem jön rá titkomra. Egyelőre. Talán neki elmondom. Majd. Egyszer. De egyelőre még harcolok Őundokságával.
Leejti ölembe a könyvet, mivel nem nyúltam érte és szép lassan elsétál.
Rendben, Perselus Piton, gúnyolódj csak, nem érdekel. Meg fogod te még ezt bánni, erre akár meg is esküszöm!